Apró játékosból edzőóriás

1963-ban a Baltimore Bullets a 7. kör 2. helyén választotta ki – nyilvánvaló volt, hogy az NBA-ben nem fog sok szóhoz jutni, alig 175 centis (5 láb 9 hüvelyk) magassága már akkoriban is kevésnek számított. Alacsonyabb ligákban kosarazott, és így lehetősége nyílt 1964-ben bekerülni az olimpiai csapatba. A Team USA színeiben olimpiai bajnoki címet szerzett Tokióban. 1965-ben már segédedző volt a North Carolinánál, azonban az 1967-ben induló ABA-ben szükség volt játékosokra, és az olimpiai bajnoki cím jó ajánlólevélnek bizonyult a mini-irányító számára. 1968 és 1972 között játszott a „kalózligában”, ahol 1968-ban az ABA első All-Star Gálájának MVP-je lett (!), 1969-ben pedig bajnoki címet szerzett (többek között Rick Barry csapattársaként, bár a szupersztár nem játszhatott a playoffban sérülése miatt). 1968 és 1970 között a liga legmagasabb gólpasszátlagát tudhatta magáénak, és egy meccsen kiosztott 23 asszisztjával rekordot állított fel. Összesen háromszor léphetett fel az ABA All-Staron.

Az ABA üstököséből az NCAA csodatevője

1972 a fordulópont éve Larry Brown pályafutásában - ekkor hagyta abba az aktív játékot. Első vezetőedzői megbízatása mindössze 1 hónapig tartott – a Davidson College-énál csábítóbb volt a Carolina Cougars ABA-csapatának kispadja. A fiatal (33 éves!) mester első szezonja végén máris Év Edzője díjat kapott, amit 1975-ben és 1976-ban a Denver Nuggets kispadján is elnyert!

Az ABA 1976-ban megszűnt, ám a Denver csatlakozhatott az NBA-hez - így Brown rögtön a legmagasabb szinten találta magát. A Denver kifejezetten erős csapattal érkezett, és első két évében meg is nyerte a divízióját – a playoffban viszont rendre könnyűnek találtatott. Brown 1979-ben megunta a tisztes középszert, és egy huszárvágással az NCAA egyik reprezentánsához, a UCLA Bruinshoz szerződött.

A Bruins páratlan sorozata (1964 és 1975 között 10 NCAA-bajnokság) John Wooden edző 1975-ös visszavonulásával megszakadt, és Brown érkezéséig a legjobb 8 volt messze a legjobb eredménye a gárdának. Az új edző jól sepert, hiszen rögtön döntőig vitte a UCLA-t (apró szépséghiba, hogy két játékos jogosulatlan szereplése miatt később ezt az eredményt törölték…).

LA-ben sem időzött hosszabb ideig, 1981 őszén már a New Jersey Nets kispadján találjuk, ám itt sem dolgozott sokáig. A nem a rájátszásokban vitézkedő alakulatot azért mindkétszer playoffba vezette, ám úgy érezte, hogy itt ez a csúcs (nem tévedett nagyot…) – 1983-ban elfogadta a Kansas Egyetem ajánlatát, hogy vezesse a Jayhawks kosárlabda-programját. Pályafutása talán legfontosabb 5 évét töltötte el itt, hiszen bár addig is elismert szakembernek számított, igazi hírnevét itt alapozta meg.

Kansas az NCAA-kosárlabda egyik legrégibb bútordarabja – a múlt érzékeltetésére elég annyi, hogy a gárda első vezetőedzője (akkoriban még nem így nevezték) nem más volt, mint a játék kitalálója, James A. Naismith.

Hiába azonban a gárda szép múltja, a jelen nem volt túl fényes: utoljára 1952-ben nyert bajnoki címet a Jayhawks, és a Final Fourban is 1974-ben jártak utoljára. Brown az alapoktól kezdve építette fel a későbbi bajnokcsapatot. Először csak a legjobb 16 közé jutott velük, 1986-ban viszont újra Final Fourt ünnepelhettek Kansasben. A koronát 1988-ban sikerült elnyerniük: noha 12-8-cal indították a szezont, Danny Manning vezetésével a „Danny and the Miracles” összekapta magát, és az utolsó három meccsen (sorrendben a Kansas State, a Duke és az Oklahoma ellen) fantasztikus játékot produkáltak, és 36 év után visszaszerezték a bajnoki címet! Larry Brown az ABA után az NCAA-ben is megkapta az Év Edzőjének járó díjat – hétéves egyetemi edzői pályafutása alatt meccsei 75%-át megnyerte!

Vissza az NBA-be

Brown ismét jó érzékkel váltott 1988 nyarán (Danny Manning átnyergelt az NBA-re, a következő szezonban pedig a Kansast szabálytalanságok miatt eltiltották a March Madnesstől), és elfogadta a San Antonio Spurs kispadját. 1976 nyarán 4 ABA-gárda csatlakozott az NBA-hez – Brown már a harmadik (Nuggets, Nets, Spurs) ilyen csapatot irányíthatta.

Első szezonja borzalmas volt, azonban 1989 nyarán végre megérkezett a haditengerészeti szolgálatát letöltő, 1987-es draftelső David Robinson, akire építve a Spurs kétszer is elérte a playoffot. A szépreményű közös munkának azonban az 1991-92-es szezon közben vége szakadt, a Spurs kirúgta. Emberünk persze nem esett kétségbe, pár hét múlva már a Los Angeles Clippersnél ült a padon. Az újraegyesült Manning-Brown páros a Clippers egyik legsikeresebb időszakát hozta el LA piros-kék felébe, hiszen 1992-ben és 1993-ban is bejutottak a playoffba (ez arrafelé nagy szó volt akkoriban…).

Hiába azonban a nosztalgia, Brownnak nem volt perspektíva a playoff első köre, ezért 1993 nyarától első komolyabb csapatát irányíthatta az NBA-ben: a negyedik egykori ABA-csapat élére nevezték ki. Az Indiana Pacers 1993 nyarán arra készült, hogy a Michael Jordan váratlan visszavonulása miatt keletkezett űrt megpróbálja betölteni. Reggie Miller vezetésével a fiatal Pacers és Brown az 1994-es playoffban első konferenciadöntőjét ünnepelhette, majd 1995-ben megismételte a bravúrt. Tovább azonban nem jutott ez a csapat, először a New York Knicks, utána az Orlando Magic már sok volt Milleréknek. 1996-ban egy váratlan elsőkörös kiesés után 1997-ben már a playoffba sem jutott be a gárda – Brownt pedig a helyi legenda, Larry Bird váltotta.

 

Csúcson

1997 őszén Brown egy óriási feladatba vágott bele: a Philadelphia 76ers vezetőedzője lett. A kétszeres bajnokcsapat akkor már hosszú-hosszú évek óta csak vergődött, és noha ott volt a zseniális másodéves, Allen Iverson, AI személyisége már akkor is a "kezelhetetlen" felé tendált, az őszülő mester is számos nagy csatát vívott meg Iversonnal, ám eközben folyamatosan építgette a csapatot. Előbb csak a playoffba jutottak be, majd a gólkirályi címeket gyűjtögetni kezdő kisember vezetésével 2001-ben a nagydöntőig menetelt a Sixers (1983 óta jutottak ilyen magasságokba) – ugyanebben az évben pedig Brownt választották meg az Év Edzőjének, aki az ABA és az NCAA után az NBA-ben is begyűjtötte ezt az elismerést.

2002-ben újabb hatalmas megtiszteltetés érte, hiszen beválasztották a Hall of Fame-be – a napi munkában azonban egyre több gondja volt Iversonnal, és 2003-ban kettejük nézeteltérései miatt Brown otthagyta a Sixerst, amely távozása után erőteljes mélyrepülésbe kezdett.

Iverson 2005-ben már azt nyilatkozta róla: az ő szemében Larry Brown vita nélkül a világ legjobb edzője – persze ekkor már késő volt, Brown detroiti sikereivel párhuzamosan Iverson és a 76ers fokozatosan esett vissza…

2003 nyarán életében talán először kapott a keze alá egy olyan gárdát, ahol minden adott volt az igazán nagy sikerhez, a bajnoki címhez. A Detroit Pistons Rick Carlisle keze alatt egy lottery-csapatból keleti főcsoportdöntőssé avanzsált 2-3 év leforgása alatt, azonban a 0-4-es Nets elleni söprést nem tudták megbocsátani Carlisle-nak. Brownnak szerencséje is volt, hiszen szezon közben megkapta Rasheed Wallace-t, akivel kiegészülve a Pistons páratlan sikersorozatot mutatott be – kőkemény párharcokban nagydöntőig meneteltek, ahol a Lakerst verték 4-1-re, megszerezve ezzel a franchise 3. bajnoki címét.

Edzői pályafutása legjobb eredményébe alaposan belerondított a 2004-es olimpia. Brown volt a szövetségi kapitány, azonban a játékosokat egy erre létrehozott konzílium választotta ki, sok nagy sztár lemondta a részvételt – a 3. hely az amerikai olimpiai kosárlabda egyik legnagyobb égése volt, hiszen itt már NBA-profik szerepeltek, ennek ellenére Argentína nyerte a Játékokat.

Brown második detroiti szezonja is jól sikerült a Pistons-Pacers botrány ellenére, hiszen a gárda ismét nagydöntőig jutott, ahol a San Antonio Spurs csak hét meccsen, egy gyilkos keménységű 7. meccsen tudta legyűrni Brown csapatát.

Isiah Thomas egyik legnagyobb áldozata

Brown a csúcson volt szakmai szempontból, és a hosszú évek óta sikertelen New York Knicks, a liga egyik zászlóshajója minden követ megmozgatott, hogy megszerezze a gárda élére. Ez végül sikerült is, ráadásul Brown gyerekkori kedvence a Knicks volt (lévén brooklyni) – a közös időszak azonban meglehetősen rövidre sikerült. Olyan "csapatjátékosok" alkották az alakulatot, mint Stephon Marbury, Steve Francis, Eddy Curry, Nate Robinson – de Matt Barnes, Malik Rose, Antonio Davis neve is sokat elmond a gárda csapat-mivoltáról. A 23-59-es mérleg nem adja vissza hűen, miért tartják ezt a gárdát minden idők egyik legrosszabbjának.

A játékosokon túl Isiah Thomas is súlyosbította a helyzetet, hiszen a teljhatalmú GM sokszor egyszerűen átnyúlt Brown feje felett. A mestert 2006 nyarán Thomas ki is vásárolta több tízmillió dolláros szerződéséből – nagy jót cselekedett vele, hiszen a következő években Thomas még az edzői székbe is beleült. Idén felmerült, hogy Thomas visszatér a Knickshez – a szurkolók reakcióit nem idéznénk…

Egy pozitívuma volt a Knicks szezonjának: Larry Brown az NBA történetének 4. edzője lett, aki elérte az 1000 győzelmet.

A már 64 éves Brownt kikészítette ez az egész éves hercehurca, és kétéves pihenőt tartott (igaz, nem is nagyon keresték). Második otthonának, Észak-Karolinának NBA-reprezentánsa, a Charlotte Bobcats hívása azonban jókor jött 2008 nyarán, és az egykori UNC-sztár két szép évet töltött el a Bobcatsnél. Második szezonjában a franchise, történetében először (és eddig utoljára is…), 50% felett (44-38) zárta az alapszakaszt – sőt a playoff világába is belekóstolhatott.

A 2010-11-es évad viszont elég rosszul indult, és Brownt néhány meccs után le is váltották. A Bobcats azóta folyamatosan újjáépül… Brown tavasszal jelentette be, hogy elvállalja egy kisebb egyetemi gárda, az SMU vezetését – így pályafutása tulajdonképpen körbeért, hiszen az NCAA-ben kezdett el edzősködni.

 

 

"De mit tettek értünk a rómaiak?"

Larry Brownt már fiatalkorában sem véletlenül tartották a kosárlabdavilág egyik legfelkészültebb, legjobb edzőjének, aki ráadásul folyamatosan képezte magát – ennek köszönhetően közel 4 évtizedet dolgozhatott a legmagasabb szinteken.

Ahogy fentebb taglaltuk, gyakorlatilag bármilyen csapatot vett át, azokból mindig jobbat hozott ki, mint azt várni lehetett. Ő az egyetlen szakvezető, aki mind a négy egykori ABA-s csapatot irányította, és aki az ABA-ben, az NBA-ben és az NCAA-ben is az Év Edzője lett – és aki mindhárom bajnokságban (játékosként vagy edzőként) bajnokságot tudott nyerni, sőt, olimpiai bajnoki címmel is rendelkezik.

A San Antoniót és az Indiana Pacerst is ő állította "növekedési pályára”, a Nets és a Clippers kispadján playoffba vezette a rájátszást csak szökőévente látott gárdákat, Allen Iversonból MVP-t faragott, visszavezette a csúcsra a Kansas Egyetem kosárlabda-programját – és végül, de nem utolsósorban Ben Wallace-t és Chauncey Billupsot hozzásegítette ahhoz, hogy kiváló játékosokból legendákká váljanak.

Egy edző munkásságának értékét talán nem is a bajnoki győzelmek "árazzák be” igazán, hanem az edző-tanítványok sikerei. 1-1 siker nagyon sok mindenen múlik, de ha valaki igazán át tudja adni a tudást, az előbb-utóbb sikerekben kamatozik. Larry Brown egy igazán érdekes tudásvonal egyik tagjának tekinthető: a sportág kitalálója, James A. Naismith játékosa volt a későbbi Kansas-szakvezető Phog Allen. Allen keze alatt játszott Dean Smith, a North Carolina későbbi "intézménye", akitől Larry Brown tanulta meg a szakma fortélyait. A "királyi vérvonal" következő tagjának tekinthető négyszeres NBA-bajnok edző Gregg Popovich, aki Brown mellett dolgozott a 80-90-es évek fordulóján – illetve John Calipari, az aktuális NCAA-bajnok Kentucky mindenható vezetőedzője is, aki a kansasi évek alatt tanult tőle fiatal segédedzőként.