Az edzők Charles Barkley-ja

Expanziós draft: amikor új franchise csatlakozik a ligához, akkor minden csapatnak meghatározott számú játékost kell megjelölnie, amelyek közül az új csapat választhat meghatározott számú játékost. A kiválasztottak játékjogát ilyenkor régi klubjaik kötelesek átadni az új csapat részére.

1970-ben csatlakozott a ligához a Portland Trail Blazers, és az expanziós drafton Adelmant választották ki. A Portland a "rendes" drafton Geoff Petrie-t hozta el – a dobóhátvéd lett Adelman párja a Blazers backcourt-jében. Hallunk még róluk…

Adelman három évet húzott le Portlandben, a harmadik évben azonban már ki-kikerült a kezdőből, illetve egyre jobban érdeklődött is az edzői szakma iránt. 1973-74-ben megjárta Chicagót (itt Jerry Sloan-nal, egy másik edző-ezredessel pattogtatott együtt a hátvédsorban), majd az 1974-75-ös idény volt számára az utolsó. A Bullsból a New Orleans Jazz-hez került, ahol éppen elkerülték egymást Henry Bibby-vel, Mike Bibby édesapjával (hallunk még róluk): amikor Bibby érkezett, ő akkor távozott a Kansas City/Omaha Kingshez, végül itt is akasztotta szögre a csukáit – de előtte még osztozott a játékperceken Mike D’Antonival.

Nagycsapat Portlandben

Adelman Oregonban talált otthonra, és elvállalta Salem főiskolai (Chemeketa College) csapatának edzését. Nem voltak hangos sikerei, maga az iskola mérete sem predesztinálta erre – arra azonban jó volt, hogy belejöjjön az edzősködésbe.

A Chemeketa leghíresebb játékosa jóval később Grayson Boucher volt – beceneve, a "Professzor" talán többet mond azoknak, akik láttak már And1 Mixtape Tour videót.

1983-ban a szomszéd Portlandből komolyabb felkérés érkezett: egykori csapata, a Trail Blazers segédedzőként alkalmazta. Először a legendás Jack Ramsay, majd az 1987-es Év Edzője, Mike Schuler mellett Adelman még több tudást szívott magába – ez jól jött 1989 februárjában, amikor Schulert kirúgták, és őt bízták meg a csapat vezetésével.

Az egykori irányító pedig beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A kiváló játékosokból (Clyde Drexler, Terry Porter, Clifford Robinson, Buck Williams) még jobb csapatot gyúrt össze, és első teljes szezonjában (1989-90) a Pistons-szal holtversenyben a második legjobb mérleget állította fel az alapszakaszban. A rájátszásban sem tétlenkedtek, kiverték Dallast, a San Antonio-t és a Phoenixet is, a nagydöntőben csak a csúcson lévő Detroit Pistons tudta őket megállítani.

A következő két évben is sikert sikerre halmozott a csapat: 1990-91-ben megnyerték az alapszakaszt és csak a főcsoportdöntőben kaptak ki a Magic Johnson vezette Lakerstől, majd 1991-92-ben simán nyerték a Nyugati Konferenciát és csak a Chicago Bullstól kaptak ki a nagydöntőben.

Bő három év alatt Rick Adelman egy ismeretlen segédedzőből a liga egyik legjobb mestere lett (egyetlen hibája talán az volt, hogy Drazsen Petrovic helyét nem találta meg, így a legjobb európai játékos a padot koptatta). Irányításával a Portland két nagydöntőt is megjárt, azonban ez volt a maximum a keretben. Az öregedő gárda megindult a lejtőn, és két elsőkörös kiesés után 1994-ben felállították a kispadról – régi barátjával, a szakmai alelnökként tevékenykedő Geoff Petrie-vel együtt távozott.

Siker Sacramentóban

Adelman útja Oaklandbe vezetett, 1995 és 1997 között a Golden State Warriorst edzette. Arra jó volt ez az időszak, hogy szinten tartsa a tudását, de a Warriors akkoriban nagyon gyenge csapat volt. 1997 nyarán el is váltak az útjaik – Adelman egy évvel később már egy másik kaliforniai csapatnál, korábbi alakulatánál, a Sacramento Kingsnél bukkant fel.

A Kings ekkoriban a liga egyik leggyengébb csapata volt (Eddie Jordannel 27-55-ös szezont mentek), azonban a GM, Geoff Petrie tudta, kit kell felkérnie, hogy elinduljon valami. Az 1998-as lockout alatt kettejüknek volt idejük végiggondolni, hogyan kezdjenek hozzá a csapatépítéshez. A Kings elmúlt éveinek legjobbját, Mitch Richmondot (hatszoros All-Star!) elcserélték Chris Webberért, megszerezték a Hornetsben csak vegetáló Vlade Divac-ot, valamint ledraftolták Divac honfitársát, Peja Sztojakovic-ot - valamint Jason Williamst. A csak White Chocolate-nak becézett Williams félelmetes gyorsaságára és passz-készségére építve a liga leglátványosabb játékát tették fel a parkettre, és hosszú évek után a playoff-ba is bejutott a gárda. Geoff Petrie megkapta az Év Vezetőjének járó díjat – pedig ez még csak a kezdet volt.

A következő évadban is az első körben esett ki a Kings a rájátszásban, de a későbbi bajnok Los Angeles Lakersnek vért kellett izzadnia ellenük (3-2). 2001 tavaszán már a második kört is megérte az időközben Doug Christie-t, Bobby Jacksont és Hedo Türkoglu-t is a soraiban tudó Kings, ám ekkor a Lakers nagyon simán, 4-0-lal búcsúztatta Adelmanékat.

2001 nyara egy nagy változást hozott a Kingsnél (Gerald Wallace draftolása akkor még nem sokat jelentett): Jason Williamsnek kitelt az ideje, Adelman egy sokkal konzervatívabb és kevesebb kockázatot vállaló irányítót keresett – akit Mike Bibby-ben talált meg. Bibby vezetésével a Kings egy új szintre lépett a játék minőségében, ugyanakkor megmaradt a leglátványosabb csapatnak is. A 2002-es playoff diadalmenetként indult: nagyon simán verték a Jazzt és a Maverickset, majd a főcsoportdöntőben az előző két év végállomása, a Lakers következett.

Nehéz erről a párharcról írni, mert bár az elmúlt évtized legjobb playoff-csatájának tartják, emellett több rövidfilm is készült a témában: hogyan csalták el a bírók (köztük a később más ügyben fogadási csalásért el is ítélt Donaghy) azt a triplázásra készülő Lakersnek. Az igazságot soha nem tudjuk meg, az viszont biztos: a 4-3-as vereség teljesen összetörte a csúcs felé igyekvő társaságot. A Divac-Sztojakovic kettős 2002 nyarán talált gyógyírt (megnyerték a világbajnokságot Indianapolisban, bár ott meg az argentinok reklamáltak a döntő végén), a többség azonban soha nem heverte ki ezt a sokkot.

A csapat nagyrészt változatlan maradt, de 2003-ban a Dallas a második körben kiejtette őket, 2004-ben pedig ugyanott a Garnett-Cassell féle alapszakasz-győztes Timberwolves már sok volt nekik. Chris Webber súlyos sérülése is beárnyékolta az évet, és 2004-05-ben elkezdődött a csapat szétesése. A kevés percet kapó Gerald Wallace a Bobcatshez került az expanziós drafton és lett All-Star szintű játékos (kicsit ismételte magát a történelem, hiszen ugyanez történt Drazsen Petrovic esetében is), Chris Webbert elcserélték Philadelphiába, Vlade Divac pedig elment levezetni első NBA-s csapatába, a Lakersbe. Adelman még két évig maradt, a playoff-ba mindkétszer bejuttatta a csapatot – de az első kör a végállomást is jelentette.

Houstoni félsikerek

Nyolc év után Adelman váltott, és egy év pihenő után úgy érezhette: a vég után új kezdet jön. Játékosként a Kingsben fejezte be pályafutását, viszont éppen a Rocketsban kezdte – éppen itt kapott munkát 2007 nyarán. A Rockets két, a posztján top3-nak számító játékossal (Jao Ming és Tracy McGrady) is rendelkezett, és olyan jó munkamorálú kosarasok voltak a keretben, mint Shane Battier, Luis Scola, Chuck Hayes, Carl Landry, az akkor már 41 éves Dikembe Mutombo, illetve az általa jól ismert Bobby Jackson. Mégis, a gárda egyszerűen képtelen volt túljutni a playoff első körén évek óta, és ez Adelmannel sem sikerült elsőre – bár az alapszakaszban bemutatott 22-es győzelmi széria így is bekerült a történelemkönyvekbe.

A második év azonban kisebb áttörést hozott: Ron Artest révén egy már többször leírt, de védekezésben ligaelit játékost kapott (Adelmannek talán volt némi ráhatása Geoff Petrie-re, a Kings főnökére, hogy elengedje Artestet…). Nem számított, hogy előbb T-Mac, utána Jao dőlt ki a sorból, nagybetűs CSAPAT-ként funkcionált a Houston. Igazi nosztalgiavonat volt az edző számára a 2009-es playoff, hiszen előbb kiejtették a Portlandet, majd a Los Angeles Lakers jött szembe. Ez a Lakers 2009-ben bajnok lett, de sem a főcsoportdöntőben, sem a nagydöntőben nem kellett úgy megizzadnia, mint a Houston Rockets ellen. Ron Artest és Kobe Bryant fizikai és pszichológiai csatája, a Rockets félelmetes és heroikus védekezése a 2009-es playoff egyik legjobb párharcává változtatta a hétmeccses szériát. A csoda azonban ezúttal elmaradt.

A minnesotai hideg napok

Az a Rockets sajnos egynyári csodának bizonyult. Ron Artest a Lakersbe távozott, Tracy McGrady végképp elmerült a sérüléseiben és el is cserélték szezon közben - Jao Ming pedig a teljes évet kénytelen volt kihagyni. A kínai center a 2010-11-es évben sem volt már faktor, és vissza is vonult. A Rockets emellett is ezer sebből vérzett, és bár az újjáépülés elkezdődött, mindkétszer 50% felett zártak az alapszakaszban.

Adelman azonban egy új gárda építésébe már nem fogott bele – legalábbis Houstonban. 2011 nyarán ismét lockout volt, és 1998-hoz hasonlóan új csapatot talált magának. Sokáig rebesgették a Lakerst, azonban végül a Minnesota lett a befutó.

A Wolvesnál is jó munkát végez, egy mini világválogatott gyakorlatilag a jelenlegi Minny. Látványosak, eredményesek – csak a sérülések ne lennének. A vezetőedző megtalálta a Petrovic-Wallace vonulat következő tagját (a draftmásodik Derrick Williamst), ugyanakkor ismét van a kezében egy nagyszerű irányító, Ricky Rubio, kiváló magasemberek, jó cserepad – talán jövőre láthatjuk is őket teljes fegyverzetben. Addig maradnak a részsikerek, mint a mai mérföldkő.