Forró Kézzel: Mi áll a Bucks edzőváltásának hátterében?

A heti Forró Kézzel Extrában azt jártuk körbe, hogy elvehetik-e a sérülések Joel Embiid újabb MVP-címét, és hogy kik vannak veszélyben, vagy kik buktak el esélyt valamilyen díjra a szezon felénél. A cikk ezen a linken olvasható!

Mi történik Milwaukee-ban?

30-14-es mérlegnél, a liga második legjobb mutatójával rúgta ki a Milwaukee Bucks az alig fél éve kinevezett vezetőedzőjét, Adrian Griffint. A trénert Mike Budenholzer helyett hozták a csapathoz, miután a korábbi bajnok edzőt a playoffból való kínos kiesés után menesztették.

Hogy a Budenholzer-érának miért kellett véget vetni, arról lehet vitatkozni, nem mindig és nem csak ő volt a felelős a kudarcokért, de tény, hogy a szép alapszakasz-teljesítményeken túl a playoffban egyszer jött ki a lépés, a buborékkal záruló év után közvetlenül – azt leszámítva viszont a keleti döntőig sem jutottak el ezzel az egyébként bombaerős kerettel, a buborékban és 2023-ban a Miami, 2022-ben pedig a Boston ellen kellett búcsúzniuk. Ehhez hozzájött az is, hogy a hibák, a problémák is egészen pontosan ugyanazok voltak éveken keresztül, a vezetőség pedig úgy döntött, hogy váltani kell.

Így jutottunk el Griffinig, aki előtte 14 vezetőedzői interjún volt máshol, és korábban soha, sehol nem kapta meg végül a lehetőséget – állítólag itt sem ő volt a fő jelölt, de végül rá szavaztak, hogy miért, arra hamarosan rátérek. 

Alig 44 meccs, bő fél alapszakasz jutott neki, és a jó eredmények dacára már el is zavarták – mégis legalább annyira érthető az ő menesztése, mint Budenholzeré volt, sőt. Hogy miért?

30 győzelem sem elég – mert nem ez számít

Ha jó alapszakaszmérlegre lenne szükség Milwaukee-ban, akkor a legegyszerűbb lett volna a helyén hagyni Budenholzert, nem azért akartak váltani, hogy a keleti 2-3. helyen jussanak el a playoffba, hanem hogy a játék megváltozzon, PO-kombatibilisebb legyen, és hogy az öltöző új impulzusokat kapjon. Nos, ezekben bukott el Griffin, és a Bucks szemszögéből nagyjából ez volt az utolsó pont, amikor még lehetett így dönteni ezzel a szezonnal kapcsolatban, az All-Star szünet után már nem nagyon lett volna értelme egy új edző új rendszerébe belevágni azzal a céllal, hogy annak a vége a bajnoki cím legyen.
Mert a cél ez, ez teljesen nyilvánvaló, a vezetőség meghallotta Giannis Antetokounmpo tavaszi/nyári szavait, hogy milyen elkötelezettséget vár a klubtól, amely erre reagálva váltott edzőt és cserélte el Jrue Holidayt Damian Lillardre. Abszolút win-now üzemmódban van a gárda, nem lehet elengedni ezt a szezont sem azért, hogy „adjunk egy teljes évet Griffinnek”, vagy hogy „majd jövőre összeállunk”. Nem, itt azonnali eredmények kellenek, és ez alatt nem a 30 győzelmet kell érteni.

Hanem a játék látható, tapasztalható javulását, valamint az öltözői egységet. Nos, ami a játékot illeti, a totális káoszt láthattuk október óta. Egyrészt védekezésben Griffin kidobta a kukába a Budenholzer-éra alapfilozófiáját, vagyis a festék megtöltését és a triplavonal feladását, ami önmagában nem gond, bár tegyük hozzá, hogy ez a rendszer csinált Év Védője-díjra esélyes centert a korábban hátul szinte lyuknak számító Brook Lopezből, és ez volt az a védekezés, ami stabilan a top ötben mozgott éveken keresztül. A baj az, ami helyette jött: egy olyan sokat váltós, sok egy-egy elleni agresszív védekezést tartalmazó rendszert próbált meg ráhúzni a csapatra, ami korábban máshol jól működött, csak éppen a Milwaukee kerete teljességgel alkalmatlan rá.

Giannis és maximum Middleton az, akivel több poszton lehet váltani és jó egyéni védőnek számít, a többieknek a rendszer segítségére van szüksége ahhoz, hogy ne csak közúti akadály legyen a saját térfelén. Lopez most is extra dolgokat csinál, amikor véletlenül egymás után több játékot is a gyűrű alatt tölthet, de Griffin elképzelése szerint rengeteg alkalommal kellett kimennie egy-egyezni a triplavonal környékére, láthattunk olyat, hogy Bobby Portis nyolc méteren tapadt a labdás hátvédre, és ugyanezt elmondhatjuk Lillardről, vagy éppen Malik Beasley-ről. Ez a rendszer egy atletikus, gyors, agresszív játékosokból álló keret számára lenne megfelelő védekezési séma, itt viszont hirtelen mindenhol kilyukadt a gárda: az arra alkalmatlan emberek kinti lábmunkázása miatt folyamatosan jöttek a betörések és a könnyű helyzetek az ellenfélnek, ráadásul ha Lopez vagy Portis a térfél közepén csoszog, akkor üres a festék is, plusz a védőelepattanókat sem tudják megszerezni. Nem véletlenül mondta azt Giannis pár hete, hogy semmilyen identitásuk vagy tervük nincs, semmit nem vesznek el az ellenféltől, ugyanúgy megkapják a triplákat, de most már a betöréseket is odaadják, a lepattanókat is odaadják, a középtávolikat is odaadják. Így nem lehet.

További probléma ezzel az, hogy a Bucks keretéből egyébként elő lehetett volna bányászni olyan játékosokat a pad végéről, akik (csak) ebben a védekezésben többet tudnának segíteni, vannak fiatalok, atletikusabb wingek, akik legalább az első vonalat jobban meg tudnák tartani, aztán mögöttük egy kis igazítással lehetne esetleg pontosítani a rendszeren. Csak Griffin ennek ellenére ezeket a játékosokat nem használta, percemberként is alig kerültek pályára. Akiket forgatott, azok pedig alkalmatlanok voltak erre a rendszerre.

Ebből az lett, hogy a top ötös védekezést sikerült a 20-25. hely közé lőni, sőt a Szezonközi Tornáról való kiesés óta a 27. (!) helyen állnak védekezési hatékonyságban, ami vállalhatatlan és tarthatatlan, ráadásul a trend is egyértelmű: semmiképp sem javul, inkább romlik a csapat hátul, semmilyen változás nincs, semmilyen reakciót nem látni a teljesen világos problémákra, az idő telik, a frusztráció növekszik, Griffin pedig nem tesz semmit.

Hogy mégis ilyen jó eredményeket értek el a győzelem-vereség mutató terén, azt a továbbra is top ötös, néha top hármas támadójátékuknak köszönhetik, csak éppen ez is meglehetősen nagy szemfényvesztés. Ugyanis támadásban sincs (illetve ott aztán tényleg nincs) semmilyen koncepció, a megoldásuk két változóból tevődik össze: megnyeri-e a meccset Giannis azzal, hogy ő Giannis, dob 50, esetleg 60 pontot, vagy csinál egy 35 pontos tripla-duplát, és az ő tarthatatlansága miatt túldobják az ellenfelet? Vagy ha ez nem jön össze, akkor jön-e éppen egy extra mérkőzés Lillardtől, aki a felemás szezonja ellenére több meccsnyerő dobást és sorsdöntő negyedik negyedet, utolsó percet összerakott már, amivel konkrét győzelmeket szállított olyan estéken is, amikor nem játszottak jól? Ha mindkét kérdésre „nem” a válasz, akkor jött az a 14 meccs, amit elbuktak, nem tudtak máshoz nyúlni.

A rendszerszintű tanácstalanság és a koncepció teljes hiánya itt még látványosabb volt, mint védekezésben, csak a játékosok egyéni képességei elöl így is tudtak eredményt hozni, míg hátul nem tudták elfedni a rossz elgondolás hibáit. Elöl mondjuk semmilyen elgondolás nem volt, teljesen érthetetlenül alig játszottak Lillard-Giannis kettő-kettőket annak ellenére, hogy papíron ez az egész liga egyik legfoghatatlanabb játéka lehetne (írtunk is erről már novemberben mi is a Forró Kézzelben, akkor még inkább várva, hogy mikor kezdik el jobban használni…), Lillard kezében amúgy is bántóan, néhanapján kínosan keveset volt a labda, és összességében szinte semmilyen felrajzolt, megtervezett, működő játékot, figurát nem nagyon lehetett felfedezni.

A hírek szerint Giannis több alkalommal is egyszerűen áthívta a playt, amit Griffin a huddle-ben bemondott, és egyszerűen a játékosoknak saját magukra kellett támaszkodniuk, mert az edző nem tudott mit mondani. Ez nagyon, de tényleg nagyon-nagyon hamar megtörte a bizalmat, onnantól ha mondott is valamit Griffin, a veteránok inkább a saját fejük után mentek, ráadásul állítólag többször is előfordult, hogy ők szóltak az edzőnek, hogy mit is kellene csinálni, aki rájuk hagyta azt.

Portis állítólag egyszer az öltözőben nyilvánosan is rámutatott arra, hogy Griffinnek semmilyen ráhatása nincs a támadójátékra, semmilyen kontrollt nem tud gyakorolni, és a játékosok egyszerűen nem tudják, hogy mit kellene csinálni, ami főleg szoros végjátékokban csúcsosodott ki. Griffin néha kicsit aztán túl is gondolta a helyzetet, mondjuk párpontos előnyben direkt faultoltatott pl. a Kings ellen, amit végül az ő baklövései ellenére megnyert Lillard egy dudaszós triplával, de a játékosok természetesen tisztában voltak azzal, hogy mi történt és miért történt, úgyhogy a feszültség és a frusztráció folyamatosan nőtt. Ugyanilyen döntések voltak a tréner részéről azok, amikor például párpontos előnyben a végén egyszerűen nem rajzolt fel egyetlen figurát sem arra, hogy egy jól büntetőző játékos kaphasson labdát az oldalvonali bedobás után, amikor már csak büntetőzniük kellett volna – egymás után kétszer faultolhatta az ellenfél Giannist, ami finoman szólva is megkérdőjelezhető döntés a trénertől.

Giannisnak tanulnia kell ebből

Többször utaltam arra, hogy Giannis mit csinált ebben a helyzetben, és szerintem ahogy a Bucks front office számára is óriási tanulság ez a történet, úgy a görög számára is az, ha nem nagyobb. Ugyanis ki kell mondani: Griffin azért kapta meg a munkát, mert Giannis azt mondta. Először is ő akarta eltakarítani Budenholzert, mint a szerinte legnagyobb gátjukat, amiben lehetett is némi igaza, hiszen Coach Bud tényleg sok szörnyű döntést hozott a playoffban, és kétségtelen, hogy éveken keresztül lassan, vagy éppen sehogy sem reagált az ellenfelek által feltett kérdésekre, márpedig egy szoros PO-párharcban ez egyszerűen elengedhetetlen kellék. Ebből a szempontból tényleg gondolhatjuk azt, hogy Budenholzer zsákutca volt a Milwaukee-nak a bajnoki cím ellenére, hiszen megfelelő edzői munkával akár többet is nyerhettek volna, ha a keret erejét nézzük.

Giannis viszont egyszerűen alapesetnek vette azt, hogy az utóbbi években egy ennyire jól kitalált, működő, stabil rendszerben dolgozott a csapat. Budenholzernek ez volt a legnagyobb erénye: szinte azonnal, az első szezonja elején meghonosította a fent taglalt védekezést, kitalálta, hogy hogyan lehet a legegyszerűbben és a leghatékonyabban pontokat szerezni egy Giannis köré szervezett támadójátékkal, és aztán ezt erőltette orrvérzésig. Mondom, ez volt a korlátja is, mert a playoffban képesnek kellett volna lenni a finomhangolásra, a gyors és pontos válaszlépésekre, amik rendszeresen elmaradtak. De Giannis most megtanulhatta, hogy nem úgy van, hogy itt vagyunk hárman Khrisszel és Brookkal, és akkor az már egy rendszer, mindegy, hogy mit akar az edző, és az edző csak a playoffhoz kell. Dehogy is.

A vezetőség állítólag Nick Nurse-t szerette volna Budenholzer helyére, de a keret a hírek szerint nagyon nem akart a Raptorstól távozó vezetőedző irányításával dolgozni, és végül Giannis mondta ki azt, hogy ugyan eddig 14 alkalommal választottak mást Griffin helyett, de nekik most jó lesz ő is. Újonc edző, ő kell ide. Majd ő volt az első, aki 15-20 meccs elteltével már áthívta a játékokat, felülbírálta az edzőjét, és folyamatosan, sorozatosan kritizálta is a csapat játékát, az edzői munkát a nyilatkozataiban. 

Ehhez tartozik persze az is, hogy Griffin állítólag az első perctől féltékeny volt a segédedzőjeként dolgozó Terry Stottsra, akit azért raktak oda, hogy a mentora legyen, adjon neki tanácsot, segítse a munkáját, hiszen Griffin tényleg újonc, először volt vezetőedző. Csak a hírek szerint nagyjából a világon semmiben sem értettek egyet, ami a szakmai munkát illette, így Stotts nagyon hamar megköszönte a lehetőséget, és távozott. Közben Griffin néhány információ szerint nem is úgy viselkedett, mint aki mindent és mindenkit teljes mértékben tisztel, voltak szemöldökfelhúzós odaszólásai, amit az elvégzett munkája fényében szintén nehezen tűrtek az illetékesek…

Giannisnak és mindenkinek meg kell tanulnia ebből, hogy a bab nem hús, és jobb, ha az edzőválasztást nem akarja a kezébe venni. Legalábbis addig nem, amíg nem látja jól a helyzetet…

De tényleg Doc Rivers kell?

Nem fogom tagadni: borzasztóra értékelem Doc Rivers edzői munkáját, ha a bajnoki címről van szó. Megvannak a maga erényei, például egy alaprendszert ő is össze tud rakni, és a játékosai is kifejezetten szeretik, ezt Philadelphiában is láttuk – legalábbis többnyire. Az alapszakaszokban általában jól szerepeltek a csapatai, ez is vitathatatlan. Na de most akkor ő jelenti az előrelépést Budenholzerhez képest?

Ha a playoff-chokerség külön Wikipedia-cikk lenne, akkor Doc Riversszel illusztrálnák. Én értem, hogy nyert egy bajnoki címet a gigantikus Bostonnal, de erről ugyanazt gondolom, mint Budenholzer 2021-es címéről: attól, hogy egyszer úgy alakultak a körülmények, hogy nem szúrta el, és kiadta, még nem lesz jobb edző. Sőt, összességében én nem is vonnék ennél több párhuzamot a két tréner között, mert Budenholzert a magam részéről egyértelműen hasznosabb, jobb, komolyabb szakembernek tartom a fent taglalt hibáival, hiányosságaival együtt is.

Doc Rivers sem kommunikációban, sem a playoff-leolvadások elkerülésében, sem a mentális erőben nem üti meg azt a szintet, amit egy bajnokcsapatnak meg kellene ütnie. Az ő leigazolása ugyan az alapszakaszból hátralévő időszakot kiigazíthatja játékban, szervezettségben, a játékosok lelki nyugalmának beállításában, és ha így lesz, akkor meg kellett lépni mindezt. Csak ahogy arra a cikk elején utaltam: Milwaukee-ban nem a nyugalmat és az alapszakasz-sikereket keresnék, nem azért váltak meg Budenholzertől, hanem azért, mert bajnoki címet akarnak nyerni. Idén, jövőre, meg mindig, ha lehet. 

Ha valaki szerint erre a feladatra Doc Rivers a legmegfelelőbb ember, arra nem tudok mit mondani. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy nem az. Egyúttal viszont elképesztően várnék egy Bucks–Sixers playoff-csatát, ahol a Riversszel évekig lebőgő Phillyt az az edző irányíthatná az elődjével szemben, akit a Milwaukee-keret nem akart maga fölé vezetőnek, helyette inkább Rivershez menekült. Aztán ki tudja, lehet ez az év, amikor utóbbinak megint kiadja.

 

Rozier jelenti a vigaszt Miamiban – de előrébb van vele a Heat?

Az utóbbi években több nagyobb cseréből is visszatáncolt Miamiban Pat Riley, a nyáron végül Damian Lillardöt sem tudta megszerezni, az viszont egyértelművé vált Gabe Vincent távozása után, hogy egy irányítóra, egy labdás hátvédre mindenképpen szükségük van - sőt, igazából ez akkor is így lett volna, ha Vincent marad.

Az utóbbi hónapok mérlegelése után végül az alsóházi Charlotte-ból elvágyódó Terry Rozier lett a megoldás, de kérdés, hogy egész pontosan ő lesz-e a Heat támadójátékának megoldása, vagy egyszerűen csak Kyle Lowry szerződésének eltakarítását oldotta meg és mást nem.

Rozier a bostoni cserepadról Charlotte-ban már vezéregyéniség lett az utóbbi években, de igazán nagyot nem tudott domborítani, amit az is jelez, hogy nagyjából az idei a legjobb szezonja: 23,2 pont és 6,6 gólpassz 57% körüli TS-sel egy egészen masszív USG% mellett. Összességében hasonló számok ezek, mint amiket Tyrese Maxey csinál, ha pedig a LaMelo Ball nélküli másfél hónapot nézzük Rozier esetében, akkor pláne, hiszen ott még agresszívebbnek kellett lennie, és a Hornets támadójátéka nem is sínylette meg az irányító kiválását.

Csak az a kérdés, hogy Rozier számai mennyire ültethetők át egy komoly csapathoz, és mennyire szóltak annak, hogy a Hornetsnél "minden mindegy", hiszen az ő remeklése ellenére is 3-15-öt hoztak például Ball nélkül. 

A Heatnek egy olyan játékosra van szüksége már évek óta, aki le tudja ütni a labdát, meg tudja bontani a védekezést, van benne sebesség, dinamika, meg tudja csinálni magának a dobóhelyzetet és be is tudja dobni a zokat, stabilan veszélyt jelent az ellenfél gyűrűjére. Alapvetően nem irányítani kell, azt megoldja Butler és Adebayo, illetve a Spoelstra-rendszer, a probléma mindig inkább azzal volt, hogy ha nekik gyengébb meccsük volt, nem ültek a triplák, és rendszerszinten kerültek bajba, akkor megállt a tudomány, mert a kemény védekezések ellen a playoffban azért általában Butler heroballja, és az esetleges triplaeső volt a fegyver, más nem.

Ezt a hiányzó láncszemet évek óta keresik Tyler Herróban, a tavalyi rájátszást ő egy az egyben ki is hagyta, és gondolhatnánk, hogy majd most vele erősebbek lesznek, de az alapszakaszban nem feltétlenül úgy játszik Herro, hogy az reális legyen - viszont az ő képességei nagyon hasonlóak Rozier erősségeihez, úgyhogy azt is érdekes lesz látni, hogy hogyan férnek el egymás mellett. Érdekesség az is, hogy Herro egyébként egyelőre gyengébb hatékonysággal dolgozik Rozierhez képest, sőt sosem volt még olyan hatékony, mint új társa idén, és benne van a pakliban, hogy az egészséges Miamiban egyszerre nem fognak kezdeni - és az is, hogy Rozier végül Herrót küldi vissza a padra.

Az biztos, hogy Rozier ponterős, van triplája, van betörése, tud bontani, és a hírek szerint a mentalitása, a hozzáállása is rendben van, ráadásul kifejezetten szeretett volna Miamiba kerülni, ez volt a vágya. Ezek jó dolgok, és Riley az utóbbi években csak akkor húzott meg bármit bárkiért, ha az illető minden szűrőn átment - Floridában most is abban bízhatnak, hogy a már védelembontásra alkalmatlan, okos, fineszes, rutinos, de fizikálisan már nem erre a szintre való Lowryt egy olyan játékosra cserélték, aki illeszkedik a Spoelstra-rendszerbe, és képes hozzátenni azokat az extra dobásokat, amik eddig hiányoztak. 

Védekezésben azért jellemzően szinte csak irányítókon dolgozott, annyit védekezett egyesek ellen, mint a Heatnél Herro és Lowry együtt, az ő sokoldalúsága hátul azért kérdéseket vethet fel, de Spoelstra sok gyenge védőből csinált már rendszerben hasznos embert hátul, elég tényleg akár Herrót vagy Duncan Robinsont említeni, akik nem "mínuszosak" így. 

Az első meccse nem sikerült túl élesre, de ennek jelentősége még nincs - mindenesetre azt sem gondolnám, hogy ő lenne a megváltó, és ez jelentősebb szintlépést eredményezne a Heatnél. Az lehet, hogy a jelenlegi, egyre súlyosbodó támadásbeli problémákat orvosolni tudja egy elfogadható szintre, és ha ezt megteszi, akkor már megérte a deal. Persze halkan azért azt is megjegyezhetjük, hogy egy komolyab játékosért való csereüzletben lehet, hogy Rozier jobban hasznosítható, mint Lowry, és ez sem volt utolsó szempont...

 

Ideje beszélni az MVP-jelöltekről is

Hetente jelentkező rovatunkban általában aktuális trendekkel, történésekkel, szélsőségekkel és semmiből előkerülő játékosokkal szoktunk foglalkozni, ugyanakkor elértünk az alapszakasz feléhez, úgyhogy ebből az apropóból a legjobbak legjobbjait is kicsit elővennénk. A legtöbb díjat többnyire valamilyen narratíva alapján szokták odaítélni, és nincs ez másképp az MVP-nél sem: néha az a legfontosabb, hogy a legtöbb győzelmet arató csapat legjobbja nyerjen, máskor a játékra gyakorolt hatás nagysága, megint máskor a különleges statisztikák a mérvadóak. Ebben a szezonban még nem erősödött meg egyetlen narratíva sem, úgyhogy sorrend nélkül hozunk egy-két érdekességet néhány jelölthöz.

Joel Embiid olyat tehet, amire csak Wilt Chamberlain volt képes, vagyis egy egész szezonon keresztül 35 pont, 10 lepattanó és 5 gólpassz fölött átlagolhat, amennyiben tartja a formáját. Chamberlain is egyszer csinálta csak meg ezt a számsort, az 1963/64-es szezonban 36,9 pontot, 22,3 lepattanót és 5 gólpasszt átlagolt, míg most Embiid 36,1 pontot, 11,6 lepattanót és 5,9 gólpasszt tesz hozzá a 76ers játékához. A Spurs ellen elért 70 pontja, 18 lepattanó és 5 gólpassz 62,5-es game score-mutatót eredményezett, ami azt is jelenti, hogy az 1983/84-es szezon óta ez volt a harmadik legértékesebb egyéni teljesítmény az NBA-ben, csak Michael Jordan és Kobe Bryant karriercsúcsa tudta ezt felülmúlni. Embiid jó úton van afelé, hogy megsemmisítse az eddigi PER-rekordot, 35,6-es értéke van John Hollinger statisztikai mutatója alapján, miközben az eddigi rekordot Nikola Jokics 32,9-es értékkel tartja.

Nikola Jokics 26,2 pontot, 12 lepattanót és 9,1 gólpasszt átlagol, miközben 59 százalékkal dob mezőnyből, illetve csak 2,8 labdát ad el meccsenként. A fejlettebb statisztikai mutatók továbbra is odavannak érte, az elmúlt három szezonban is az övé volt a legmagasabb BPM, sorrendben 12,1, 13,7 és 13,0 volt ez a mutatója az elmúlt években, idén viszont ezt is képes megfejelni, 14,4-es értéket hoz – Michael Jordan 13,0-s, LeBron James 13,2-es BPM-et hozott pályafutása legjobb szezonjában. Ha már Jordan és James: már nem övék az első két hely az örökös PER-rangsorban, Jokics 27,99-os értékkel átvette a vezetést, és valószínűleg addig élen is marad, amíg Embiid el nem éri a 10,000 játékpercet az NBA-ben, ez a minimum követelmény ahhoz, hogy valaki bekerüljön a rangsorba.

Shai Gilgeous-Alexander 31,1 pontot, 5,6 lepattanót és 6,4 gólpasszt átlagol 54,6 százalékos dobásmutatóval, ráadásul több labdát szerez (2,3), mint amennyit elad (2,1). Értékét tovább növeli, hogy csak egyetlen meccset hagyott ki a szezon során, és azzal a találkozóval együtt hatszor fordult csak elő, hogy ne ő dobja a legtöbb pontot a Thunderből – szükség is van tőle a kiegyensúlyozott teljesítményre, mert amikor nem ő a legjobb pontszerzőjük, csak 1-5-re állnak, egyéb esetben viszont 30-8-ra, így holtversenyben vezetik nyugatot.

Giannis Antetokounmpo 31,3 pontot, 11,7 lepattanót és 6,2 gólpasszt átlagol, és teszi mindezt 60,5 százalékos mezőnymutatóval. Az NBA történetében senki sem átlagolt 30 pont közelében sem 60 százalékos mezőnymutatóval, ezt a rekordot idáig Zion Williamson tartotta a 2020/21-es szezonból (27 pont, 61,1 százalékos mezőnymutató), előtte pedig Kevin McHale volt a rekordtartó az 1986/87-es idényből (26,1 pont, 60,4 százalék). Ezt megelőzően Adrian Dantley tudott a legmagasabb mezőnyszázalékkal 30 pontot átlagolni, de ő is „mindössze” 58 százalékkal tartotta ezt a rekordot az 1982/83-as idényből, amikor 30,7 pontot szerzett meccsenként.

Jayson Tatum magához mérten nem fut kiemelkedő idényt, 27 pontot, 8,4 lepattanót és 4,4 gólpasszt átlagol, mindhárom mutatóban elmarad az előző szezonjától, ahogyan hatékonyságban is, viszont őt sem lehet kihagyni a felsorolásból, mint az alapszakasz messze legjobb csapatának a legjobb játékosa. Azt azért megemlítenénk még, hogy védekezésben idén a szebbik arcát mutatja, 44,8 százalékkal dobnak róla az ellenfelek, míg tavaly csak 47,3 százalékon tudta tartani az embereit, ez a javulás azzal együtt is megsüvegelendő, hogy vannak mellette olyanok, akik védekezésben képesek nagyobb terhet magukra vállalni.

Luka Doncic az egyéni statisztikáival mindenképpen helyet követel még magának ebben a párbeszédben, elvégre 33,6 pontot, 8,5 lepattanót és 9,3 gólpasszt átlagol, ráadásul karriercsúcsot jelentő 37,3 százalékkal triplázik, és a szezon során egyedül Stephen Currynek van több bedobott hármasa. Meccsenként 57,6 pontot generál a pontjaival és a gólpasszaival, ezzel a liga legjobbja. Doncic ellen egyértelműen a csapata mérlege szól most, mindössze 24-20-ra állnak, míg az előtte említettek közül Jokics csapata áll a leggyengébben, de az is 6,5 meccs előnyt jelent a Maverickshez képest. Mindezt azért árnyalja az is, hogy a csapat másik sztárja, Kyrie Irving már 17 meccset kihagyott.

A felsorolást még lehetne folytatni, de meglepő lenne, ha nem a fenti névsorból kerülne ki a későbbi győztes. Kevin Durant és Devin Booker leginkább egymás esélyeit rontják, meccsenként változik az, hogy éppen ki a Suns legértékesebb játékosa. Ugyanez elmondható a Clippersnél is, annyi különbséggel, hogy ott Kawhi Leonard és Paul George teljesítményéhez közelebb áll James Harden is, mint ahol Bradley Beal áll a Booker-Durant kettős mögött. Arra a párbeszédre még nem biztos, hogy készen állunk, hogy ki a Timberwolves legértékesebb játékosa, mert van egy támadó MVP-jelöltjük Anthony Edwardsban, és egy Év Védője kaliberű teljesítményt nyújtó játékosuk Rudy Gobert személyében – tekintve, hogy egy átlagon aluli támadócsapat a Timberwolves, de övék a legjobb védekezés, elképzelhető, hogy a center lenne a jó válasz. Az is becsülendő, hogy Donovan Mitchell és Jalen Brunson miként viszi a hátán a csapatát, és ugyanez elmondható Tyrese Haliburton esetében is, csak a Pacersnél ugyanúgy hiányoznak a győzelmek, ahogyan a Mavericksnél Doncic esetében. LeBron Jamesről vagy Anthony Davisről akkor lenne értelme beszélni, ha a Lakers nem azért küzdene, hogy átlépjék az 50 százalékos mérleget.

 

Néhány szélsőséges teljesítmény a szezon első feléből

A szezon legpontosabb triplázója díjáért Grayson Allen és Malik Beasley harcolt idáig, előbbi 5,7 kísérletből 49,3, utóbbi 6,2 próbálkozásból 47,1 százalékkal dob kintről. Allen akár az 50/40/90-es klubba is beléphet, ha így folytatja, mert 51 százalékkal dob mezőnyből, valamint 90,3 százalékkal a büntetővonalról – ha meg nem sérül, akkor a minimum kritériumokat is teljesítheti ehhez, egyedül a büntetőknél rezeghet a léc, 65 bedobott egypontosa van, és 125 kell a klubtagsághoz.

A meccsenként legalább 10 dobásba beleálló játékosok közül senki sem céloz olyan pocsékul, mint Scoot Henderson, mezőnykísérletei 36,4 százalékból lesz kosár. Spencer Dinwiddie sem lehet túlságosan büszke a 39,5 százalékos mutatójára, mert Henderson mellett csak ő nem képes elérni a 40 százalékot sem mezőnyből ennyi dobás mellett. A másik végletet itt Domantas Sabonis képviseli, 61 százalékkal dob mezőnyből, és alig marad el a 67,7 százalékos büntetőzésétől.

Büntetőzés, apropó: azon játékosok közül, akik legalább 100 alkalommal állhattak már oda a büntetővonalra, Andre Drummond céloz a legrosszabbul, 55,4 százalékkal. Nem meglepő az ő utolsó helyezése, ahogyan az sem, hogy Stephen Curry a legbiztosabb kezű játékos a vonalról a maga 92,6 százalékával – a Warriors sztárja csak másodévesen volt ettől pontosabb a vonalról.

Azon játékosok közül, akik legalább 20 meccsen pályára léptek, és legalább 20 percet átlagolnak, Isaiah Livers rendelkezik a legrosszabb NET ratinggel, 100 támadásra vetítve 19,3 ponttal kap olyankor többet a csapata, mint amennyit szerez – a mentségére legyen mondva, hogy ezt a ligautolsó Pistonsban hozta össze, a Wizardsban még lehetőséget sem kapott, mióta Washingtonba került. A másik végletet Trey Murpgy III képviseli, aki pont 20 meccsen játszott eddig, és ezeken 13,3-es NET ratinget képes felmutatni, kicsit sem meglepő az, hogy egy jó triplázó csapat jobbá tesz egy olyan csapatot, amelyik Zion Williamson és Brandon Ingram kettősére épít. Itt kell megemlíteni Derrick White nevét is, aki Murphyhez képest kétszer annyi meccsen játszott, több percet is átlagolt azokon, és úgy van 13,2-es NET ratingje.

 

Russell elkapta a fonalat

Darvin Ham a közelmúltban döntött úgy, hogy D’Angelo Russellt visszateszi a kezdőbe, aminek az volt az apropója, hogy a Jazz elleni összecsapást LeBron James nem tudta vállalni, és a helyén extra labdaérintésekhez jutó Russell 39 pontot és 8 gólpasszt ért el. Győzelmet ugyan nem ért ez a teljesítmény, de Russell bent tudott ragadni a kezdőben, az elmúlt hat meccsen kivétel nélkül az első ötös tagja volt, és a bizalmat átlagosan 27,2 ponttal és 7 gólpasszal hálálja meg.

Ehhez a formajavuláshoz egyrészt hozzájárul az a tényező, hogy ebben az időszakban átlagosan 36,9 percet játszik Russell, és ami legalább ennyire fontos, hogy 19 dobásba bele is állhat, de ezt jól teszi, mert mezőnyből 53,5, a triplavonalon túlról 51 százalékkal tüzel. Ami az igazán érdekes, hogy az elmúlt hat meccséből négyszer volt legalább 20 mezőnykísérlete, miközben James és Davis is csak két-két alkalommal dobott rá ennyiszer, bár az is igaz, hogy James két meccset ki is hagyott.

Kérdéses, hogy mennyi ideig tart ki Russell kiváló formája, mert tavaly is volt egy hétmeccses periódusa a Lakersben, amikor (kevesebb dobásból) 21,6 pontot és 7,1 gólpasszt átlagolt, de utána ki kellett hagynia két meccset, és a visszatérés után már sokkal visszafogottabb volt. Akkor egyébként a Lakers 4-3-as mérleget hozott csak ki Russell jó időszakából, és most sem jobb az összkép: mióta visszakerült a kezdőbe, 3-3 a mérlegük, bár két vereség is olyankor jött, amikor James ült.