Kobe alkonya

 

Kobe jó eséllyel az első olyan generációs szupersztár az NBA történetében, akivel kapcsolatban valahogy sosem tudta felhőtlenül jól érezni magát az ember. Ha jöttek is felindulásból az érzelmek, nem tudtak hosszú időre úgy maradni. Nem tudott makulátlan lenni sem a loving, sem a hating. Részemről voltam mindkét oldalon húsz év alatt, többször.

Ámultam a Denver elleni Horry passzos húzásán, megvetettem Colorado miatt. Becsülendő volt a munkamorálja, de visszataszító volt az azzal való hencegése és a másokkal való határtalan összeférhetetlensége miatt. Imádtam azt a show-t, amit a ’98-as All Star gálából csinált, utáltam a Jazz-féle airballjai miatt. Szurkoltam neki a Celtics döntőkben és szurkoltam ellene a Detroit döntőben. Bírtam az arcáért és nem bírtam az arcáért. Bulls szurkolóként pedig nagyon nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy 2007-ben majdnem odaigazolt, ahogy aztán azzal sem, amikor végül maradt. Bryant ott volt mindenhol, feldobta a labdát, mi pedig megrágtuk azt.

Az összes mozdulatában benne volt a feszültség és a mérhetetlen akarás, főleg a Shaq utáni években. Ahogy úgy érezte, ellene van a világ és mindenki ellenében kell nyernie. Sokszor nem is arról szólt volna a fáma, hogy nyerjen, hanem hogy legenda legyen, amint azt a Muse-ban is elmondta. Nehéz volt szeretni és nehéz volt nem szeretni emiatt.

Egy ilyen karriernek pedig nem is lehetne szomorúbb vége, mint amilyen lett neki. Kobe jó ideje Fekete Lovagként ugrál fél lábon és veszít, egészen vasárnap estig pedig döntetlenekben akart kiegyezni. Elsőre szurkoltunk neki, másodjára is és harmadjára is. Vártuk, miképp tér vissza az Achillesből, a vállból, a térdből, meg még ki tudja miből. De túl sok lett mindez már neki is, bezárult a kör és már csak sajnáltuk. Ezt a végletet megélni rosszabb volt, mint a húsz év alatt bármit.

Csináljunk bármit, utáljuk, imádjuk, örüljünk annak, hogy van, legyünk szomorúak amiatt, hogy van, de ne sajnáljuk. Szerencsére ezt ő is érezte és kimondta azt, amit a leginkább nehezére esett, de ami remélhetőleg leveszi azt az embertelen terhet a válláról, amit valamiért odarakott magára. Remek dolog lenne egy jókedvű lezárást átélnünk vele tavaszig, olyasmit, amit Kareem kapott annak idején. Boldogan lezárni azt a karriert, ami végül bizonyosan sportági legendává tette.

Félek ugyanakkor, hogy mivel ő Kobe Bryant és lételeme a frusztrált küzdelem, mint ilyen, képtelen lesz a jókedvre és szétmarcangolja majd magát a bárgyú súlytalanságban. Mi pedig együtt merülünk el vele alkonyatkor a toxikus Csendes-óceánba. De ha idáig vele voltunk, akkor ezt is imádni fogjuk!