Lockout - Az okok

Két sarkalatos pontja van igazán a tárgyalásoknak, illetve egy harmadik, amit a cikk végén kifejtünk és ami megoldást nyújthatna részben a problémákra.

1. A fizetési sapka

Az 1999-es CBA-ban lefektett szabályok szerinti soft cap-luxusadós rendszer van érvényben jelenleg. A fizetési sapka valamivel több, mint 58 millió dollár, az efölött lévő csapatok csak a kivételeket használhatják további igazolásokra. Luxusadónak a 70.3 millió dolláros értéket határozták meg, aki a játékosaira efölött költ, annak minden egyes dollár után még egy dollárt kell befizetnie az NBA-nek egy külön alapba, amelyet a sapka alatt lévő csapatok között szétosztanak (tehát mondjuk egy 90.3 milliót költő csapat összesen 110.3 milliót költött a játékosaira, lásd Lakers).

Ezt a tulajdonosok mindenképpen meg akarják változtatni és első ajánlataikban az ún. hard cap-es rendszert szerették volna aláíratni a játékos szakszervezettel. Ez a metódus működik például az NFL-ben, lényege pedig egyszerű: semmilyen esetben nem engedett, hogy a csapatok egy bizonyos összeg fölött költsenek játékosokra. 45 milliós „sapkaajánlatukat” természetesen elutasította a Billy Hunter és Derek Fisher által vezetett csoport, amely a játékosok érdekeit képviseli. Ezután a Flex cappel próbálkoztak, amelyet az NHL-hez hasonlítottak. Ott bizonyos esetekben sapka fölé lehet menni (amennyiben például a nyolc hónapos szezon negyedik hónapja lejár és addig egy millióval a határ alatt voltak, akkor az utolsó négy hónapra egy millióval a határ fölé mehetnek). A lényeg, hogy az egy szezonban kifizetett pénzösszeg ebben az esetben is kötött lenne és a kiadások maximalizálása most a legfontosabb a tulajdonosok számára.

Szorosan ide tartozik a kivételek teljes elfelejtése is. A vezetők szeretnék az új CBA-ból kihagyni a Bird-jogokat (a saját játékosok visszaigazolását segítő kivételt), az MLE-t (amelyet minden évben a liga összfizetéseinek átlagához igazítottak és bárkire elkölthető volt), de még a veterán minimumot is. Ez az a pont, amelybe teljesen bizonyosan nem fognak belemenni a kosarasok, ragaszkodnak a Bird-jogokhoz és a veterán minimumhoz is. A játékosok döntéssel bíró testülete a következő: Roger Mason Jr., Ethan Thomas, Matt Bonner, Mo Evans, Theo Ratliff, Keyon Dooling, James Jones és Chris Paul. Ha végigolvassuk a neveket, világos, hogy csak a legutolsó tartozik a szupersztár kategóriába, a többiek mind olyan kosarasok, akik ezekből a kivételekből élnek, utolsó leheletükig fognak ragaszkodni ahhoz, amit elődeik kiharcoltak nekik. Ezzel egyébként semmi probléma nincs, minden pénzügyi változtatás a kevesebből élő játékosokat érinti érzékenyebben, nem a dollár tízmilliókat keresőket. Egy volt NBA játékos szerint a kivételeket nem is kellene kivenni az új CBA-ból, egyszerűen a tulajdonosoknak kell meghozni egy döntést, hogy kell-e valaki vagy sem, tudnak-e rá költeni vagy sem. (Szerk.: Ezzel egyébként egyet lehet érteni, aki nem tudja megállni, hogy költsön, az vessen magára)

A hard/flex cap bevezetésének másik hátulütője számukra a nem garantált szerződések elterjedése lenne, ez viszont minden bizonnyal elkerülhetetlen lesz, ha megegyezést akarnak. Tervezhetetlen lesz a jövőjük, a tulajdonosok pedig valószínűleg ilyen szerződésekkel akarnak majd kiskapukat saját maguk számára. Ha esetleg bajban lennének vagy elrontottak volna valamit, csak kivágnak 1-2 játékost és a gond le is van tudva. Jelenleg is léteznek nem vagy csak részben garantált kontraktusok, de sokkal kisebb mértékben és általában csak az utolsó évre vonatkoztatva. Ez gyökeresen változna az új CBA-ban és ettől tartanak a játékosok.

2. A kosárlabdából származó bevételek elosztása

Az teljesen egyértelmű, hogy az egész patthelyzet kiváltó oka a föníciaiak által kitalált kis okosság: a pénz. Ez ebben és a következő pontban fog egészen pontosan kikristályosodni. A kosárlabdából származó bevételek (későbbiekben BRI, ami az angol Basketball Related Income szóból ered) elosztása jelenleg 57-43 arányban a játékosok javára történik. A következőket tartalmazza: a meccsek bevétele (playoff és bemutató meccseket beleértve), az országos televízióktól származó bevétel (ABC/ESPN, TNT), a különböző engedélyek eladásából származó bevételek, az aréna névadó szponzorációinak a fele, és a stadionon kívüli és belüli fix üzletek és a luxuscikkek bevételeinek 40%-a. Nem tartozik bele viszont a csapat által nemzetközi szinten elért bevétel.

Jelenleg nagyjából 4.3 milliárd dollár az NBA éves bevétele, de nem minden tartozik a BRI-be, nincs adat, hogy pontosan mennyi. A vezetők első ajánlata a 61-39-es felállás volt, már a tulajdonosok szemszögéből, ami után persze Fisherék felálltak az asztaltól és köszönték szépen a beszélgetést. Ez mostanra úgy változott, hogy 900 millió dollárt lecsípnének a tulajok maguknak, majd ezek után osztanák szét 50-50%-ban a bevételeket a játékosokkal, mivel szerintük nekik jóval nagyobb kiadásaik vannak az osztás után is, mint például a kosarasoknak. Ez nyilvánvalóan megint nem tetszik a játékosoknak, hiszen miért mondanának le majdnem egy milliárd dollárról csak azért, mert David Stern szerint óriási veszteségeket csinálnak a csapatok? Ők úgy gondolják, nem egyedül kell átvállalniuk a felelősséget és nem csak nekik kell áldozatokat hozniuk azért, hogy pénzügyileg is működjön a rendszer és a franchise-ok profitot termeljenek. Hogy miért gondolják így? Erről szól a következő pont:

3. Az összbevételek szétosztása

Ez az ún. „revenue sharing”, ami működik is az NBA-ben meg nem is. Az országos tévék bevételét például szétosztják, de a jegybevételekből például már csak 6%-ot csípnek le és ez túl sokat nem jelent akkor, amikor a Lakers vagy a Knicks egy találkozó alatt 2 millió dollárt kaszál, míg az Indiana mindössze 700.000 dollárt. Az NFL-ben működő modell a 60-40. 60%-át megtartja adott csapat a jegyekből származó pénznek, 40%-ot viszont minden meccs után berak arra a számlára, amit aztán szétosztanak a másik 31 csapat között. Nem tűnik soknak az alig több mint 1%, de mégis jóval több, mint amit a kosárlabdában látunk. Ez azért lehetne jó felosztás, mert egy meccsre nem csak a saját csapatukért mennek ki a szurkolók, gondoljunk csak a Heatre, akik idén szinte mindenhol telt házat csináltak, ebből pedig maximum a hazai meccseken látott valamit Mickey Arison, a Heat tulaja.

Emellé jöhetne a helyi TV-kel kötött megállapodások elosztása is (amelyek nem tartoznak ugye bele a BRI-be). A tavalyi évben például a Sacramento Kings 11 millió dollárt szerzett mindössze a Comcasttel kötött szerződésével, ehhez képest a Lakers nemrég írt alá egy 20 éves, összesen 3 és 5 milliárd dollár közötti kontraktust a Time Warnerrel. Amennyiben a 3 milliárdos forrás a hiteles, ez akkor is 150 milliót jelent évente, így hiába költ a Lakers 110 milliót játékosokra, míg a Kings alig érte el a fizetési minimumot is, jóval nagyobb profitot termel a Los Angeles-i gárda. Nem kéri senki sem, hogy az egész pénzt adják be a közösbe, de ha csak egy bizonyos százalékát tennék be és azt osztanák szét, már az is nagy segítség lenne a kiscsapatok számára. Itt jön elő az, ami viszont a legnagyobb probléma: a tulajdonosok nem akarnak egymáson segíteni, Jerry Buss nem akar fizetni például a Milwaukee-nak.

Emiatt van az, hogy a játékosokon akarják megoldani a liga anyagi problémáit és emiatt vannak ennyire messze az álláspontok. A vezetők ráadásul csak akkor akarnak új bevételelosztást, ha megvan az új kollektív szerződés, pedig fordítva sokat segíthetnének és gyorsíthatnának azon, hogy minél előbb kosárlabdát láthassunk. A pénz azonban nagyúr és a gazdag emberek többek között azért is lettek dollármilliárdosok, mert soha nem mondtak le semmiről mások javára, amiről nem volt muszáj. Ez számunkra mindent jelent, csak sok jót nem a jövő szempontjából.

(Az Aldridge-cikkben megoldási javaslatok is fel vannak tüntetve, ebbe nem szeretnék belemenni, mert ahány ember, annyi elképzelés lehet, de ha van kedvetek, írjátok meg, mit hogy változtatnátok a jelenlegi rendszeren)

Forrás: nba.blog.nepsport.hu