Mentális harc - a bajnok győzelmével

A szezon eddigi legjobb párharcát hozta a Golden State Warriors, illetve az Oklahoma City Thunder ütközete, és nagyon nagyot kell dolgozniuk a feleknek a döntőben, hogy ezt felül tudják múlni - ez is szubjektív, az meg pláne, hogy nekem a Heat-Spurs döntő óta ez tetszett legjobban. Elsősorban azért, mert benne volt minden: két szupercsapat, a legjobb tíz (jó, legyen tizenöt) játékos közül öt, jól működő stratégiák, válaszlépések, dráma, meglepetés, dominancia, szoros végjáték, leolvadás, hetedik meccs.

Áttekintve a sorozatot, egy hajszálon (és egy kicsit jobb Westbrook-Durant pároson) múlt az, hogy nem vált be tökéletesen az OKC és Billy Donovan stratégiája. A széria előtt a legtöbben (így én is) arra számítottak (oké, számítottunk), hogy az Adams-Ibaka-Kanter magasember sor lepattanózása, védekezése lesz majd a kulcs, és nem sokan gondoltak arra, hogy a Thunder fel tud rakni egy olyan small-ballt (pláne Waitersszel...), ami megoldhatatlan problémák elé állítja a GSW híres-hírhedt szuperötösét. Ebből a szuperötösből ráadásul már kettő is van, de egyik sem tudott mit kezdeni az OKC szerkezetével, a hosszú karokkal, atletikussággal, és azzal, hogy minden apró hibát, eladott labdát, figyelmetlenséget könyörtelenül megbüntetnek Westbrookék.

Igaz, ennél kicsit azért árnyaltabb a kép. Ha végignézzük a meccseket, az domborodik ki, hogy mindkét csapat hazai pályán tudta érvényesíteni akaratát - a Warriors elrontotta az első meccset, de a másik három hazain ők voltak fölényben, a Thunder pedig a hatodik találkozó hajrájában csődölt be, ami a továbbjutásba került. 

A Thunder akaratáról, koncentrációjáról, elszántságáról már többször beszéltünk a párharc folyamán, de egy értékelésből nem hagyhatjuk ki azt, hogy fizikálisan és mentálisan is a 73-9-es bajnok fölé nőttek Duranték. Ez főleg a harmadik-negyedik meccsen látszott, amikor Steph Curry levegőhöz is alig jutott, amikor Draymond Green szétesett fejben, és egy Thompson-negyedet leszámítva teljesen esélytelennek bizonyult a GSW. Ezt követően azonban jött a fordulat, egyrészt valahonnan erőt, önbizalmat, koncentrációt merített a Warriors (itt ismét előhozhatjuk a már említett hazai pályát), míg az OKC mentális feszültsége egy kicsit csökkent. Ez elég volt ahhoz, hogy partiban legyen a címvédő és szoros meccset játsszon, ahol hibára kényszerítse az ilyen helyzetben ismét sorra elbukó Thunder-sztárokat...

Amellett, hogy Westbrook és Durant sorozatos rossz döntéseket hozott kulcspillanatokban az 5-6-7. meccsen, rossz helyzeteket vállaltak el, eladták a labdákat, görcsösen erőlködtek, azt azért említsük meg, hogy ez a Warriors ellen történt meg. Ez a csapat az alapszakaszban verhetetlen volt, ha nem fogott ki rossz napot, nem véletlenül érte el ezt a mérleget és a "verhetetlenségi mítoszt", hazai pályán különösen félelmetesek voltak és kulcsszituációkban rendre ellenfeleik fölé tudtak nőni - ez történt most is.

Lehet azt mondani, hogy a Warriors triplái pont jókor érkeztek, és hogy ez extra teljesítmény volt, mert ez mind igaz - csak éppen Curry és Thompson számtalanszor bizonyította már, hogy ez náluk nem véletlen, nem jó nap, nem forró kéz, hanem alap forgatókönyv. Nekik meccsenként hat-hét triplát berámolni olyan, mint a fénykorát élő Shaquille O'Nealnek három-négyet zsákolni, erre számítani lehetett, bőven benne volt a pakliban, hogy legalább egy-két ilyen találkozó lesz. Pont az utolsó kettő lett ilyen, de hozzá kell tenni, hogy a hatodik mérkőzés így is az OKC kezében volt...

Ennél közelebb nem járhatott volna a döntőhöz a Thunder. Minden úgy történt, ahogy eltervezték, minden lépés működött, minden játékos azt hozta, amit kellett, még akkor is, ha az utolsó meccsekre Roberson és Waiters sem volt már kellően veszélyes. Ebben persze benne volt a fáradtság is (kőkemény szériában verték meg a Spurst, majd emberfelettit dolgoztak a GSW ellen), a mentális kimerültség is és a Warriors megváltozott játéka is, az, hogy bármit tesznek, érkezik egy demoralizáló tripla...

Kevin Durantnek nincs értelme elmennie innen, már csak azért sem, mert a kiesés fő oka éppen ő maga, valamint Russell Westbrook volt - mindenki megtette, amit el lehetett tőle várni, a két vezérnek kellett volna egy kicsit összeszedettebbnek lennie az utolsó három meccs végjátékaiban. Valami elindult, valami összeállt ennél a csapatnál, ami most a történelem egyik legjobb együttese ellen egy hajszállal, de kevésnek bizonyult - hasonló élményekről tudna mesélni mondjuk Karl Malone is, van ilyen. Ennél jobb esélye viszont sehol máshol nincs a gyűrűre, azt pedig kizártnak tartom, hogy a két nagy riválishoz szerződjön, legalábbis egyelőre.

Írnék még Steven Adamsről, Dion Waitersről, Andre Iguodaláról, egy-két taktikai észrevételről is, de már így is túl sokáig merengtem erről a párharcról. Viszont már a nyakunkon van a döntő és az is megérne egy külön misét - hogy visszacsatoljak a gondolataim elejéhez: remélem, hogy mégsem a GSW-Thunder volt az év legjobb párharca...