Min csúszott el a szezont nagy reményekkel kezdő Boston?

A Milwaukee Bucks elleni teljesen esélytelen, 4-1-es kieséssel végződő párharc után nincs mire várni a Bostonnál, fel kell ébredni és szembenézni a valósággal - néhány pontban végignézhetjük, hogy mi és miért történt velük ebben a szezonban.

Felülteljesítés után nagy lett a kabát

A Celticsnél Danny Ainge a Brooklyn-csere óta folyamatosan építgette a csapatát és két évvel ezelőtt eljutott odáig, hogy egy keleti döntős garnitúra jött össze már Brad Stevens irányítása alatt - bizony, két éve, 2017 tavaszán játszott a Clevelanddel az a csapat, amelyben még Isaiah Thomas, Avery Bradley, Jae Crowder, Kelly Olynyk, vagy Gerald Green markáns szerepet kapott. Thomas ugye konkrétan élete szezonját futotta, ő volt a közönség kedvence, a hős, Ainge viszont elcserélte őt Kyrie Irvingre, ami akkor remek döntésnek tűnt tisztán szakmai szempontokat tekintve - plusz megszerezte Gordon Haywardot is és igazából a konferencia-döntős keret felét elküldte, közte gyakorlatilag Al Horford körül a teljes kezdőt. Aztán Hayward megsérült, majd a playoffra Irving is, úgyhogy ismét minden teher lekerült róluk és odáig jutottak, hogy megint senki nem várt tőlük semmit, a kiesés után pedig (főleg a Celtics-drukkerek...) a legtöbben elkönyvelték, hogy na, ez a csapat ezekkel a fiatalokkal, az Irving-Hayward párossal most aztán szétszed mindenkit, reszkessen az összes csapat, itt a GSW kihívója, viszlát, LeBron. Az addigi felülteljesítésbe kicsit többet láttak bele sokan, mint amit kellett volna...

Csak aztán nem így lett (természetesen). Az már a szezon elején kiderült, hogy az elképzelt álomkezdő (Irving-Brown-Tatum-Hayward-Horford) nem működik, pár meccs után Stevens ezt be is látta, kitette Haywardot, majd később a teljesen formán kívüli Brownt, érkezett Morris, néha Baynes, illetve egy idő után Smart - őt nagyon dicsérte Irving, mondván éppen rá van szükségük és bizony nagyon jól is játszott, sokat tett hozzá a csapathoz. Csak éppen az elvárás és a nyomás már az első perctől kezdve iszonyatosan terhelte ezt a keretet: az, hogy sokan (ők maguk is!) nagydöntőt vártak maguktól és mindenki így is kezelte őket, egyáltalán nem tett nekik jót, októbertől kezdve folyamatosak voltak a belviszályok, a csapat játéka pedig egy-egy rövid, általában néhány meccsig tartó időszakot leszámítva egyszerűen nem tudott kiegyenesedni. Gondolhattuk, hogy na majd a playoffban, de igazából itt sem történt meg az áttörés: a Pacersnél ebben a formában is jobbak voltak annyival, hogy szoros meccseken, de 4-0-val továbbjussanak, csak aztán belefutottak abba a Bucksba, ami egyértelműen tehetségesebb náluk, közben pedig egységesebbnek és motiváltabbnak is tűnt - amire egyáltalán nem jól reagált a Celtics. És ez a kulcs: mentálisan nem bírták el az említett nyomást, a korábbi években meglévő erősségük, az, hogy fejben mennyire stabilak, pont a gyengeségükké vált idén - nagy lett a kabát, a bajnokesélyesség terhét már nem tudták elviselni.

Kyrie Irving nem vezér

Kyrie Irving személye örök téma, egyesek szemében nagyon nagy játékos, félelmetes clutch kosaras, mások szemében egy önző pontszerző, aki ráadásul méretes marhaságokat tud mondani egymás után, ha lehetőséget kap rá. Az igazság (mint mindig) valahol félúton van, annyira nem őrületes vezéralkat, mint amit néhány clutch, akár bajnoki címről döntő dobása alapján mondhatnánk, de annyira nem is haszontalan, mint amit a másik véglet állít. Az viszont biztos, hogy nem könnyű eset és mivel Brad Stevens, illetve a klubvezetés egyáltalán nem kezelte, az egész szezont végigcirkuszolta, ami alaposan rányomta a bélyegét az egész csapatra. Már a szezon elejétől kezdve nyíltan, a médián keresztül támadta a fiatalokat, hogy nem akarnak eleget, hogy nem megfelelően állnak hozzá, nem jó döntéseket hoznak és hogy neki milyen nehéz dolga van, mert ő a vezér és neki kell irányítania őket. Volt mérkőzés (az Orlando ellen), amikor már a pályán látványosan kifakadt, bírálta Stevenst, leüvöltötte a többieket, majd ismét hangoztatta, hogy ez nem jó út. Aztán amikor már úgy tűnt, hogy lecsillapodtak a kedélyek, nyilvánosan bejelentette, hogy ő felhívta LeBron Jamest és bocsánatot kért tőle, mert most már érti, hogy mennyire nehéz egy vezérnek...

Ezeket azért nem mindenki hagyta szó nélkül, a csapaton belül leginkább Jaylen Brown szólogatott vissza a médián keresztül, de a veterán(abbnak számító) Marcus Morristól is hallhattunk olyat, hogy össze kell tartaniuk és nem egymásra mutogatniuk, főleg nem nyilvánosan. És hogy Brad Stevens ebbe miért nem szólt bele? Ez rejtély. 

Azt egyébként nem tudhatjuk, hogy Irvingnek mennyire volt igaza ezekben a dolgokban. A fiatalok mentalitásáról Jimmy Butler tudna mesélni elég sokat, de talán James is mondhatott Irvingnek egy-két dolgot a Lakersnél lévő ifjúságról, mindenesetre az biztos, hogy nem tudta összekovácsolni a csapatot, nem tudta motiválni és a jó irányba terelni őket. Ehhez azonban borzasztóan sokat hozzátett az, hogy egyébként egyáltalán nem volt jobb a csapat vele, mint nélküle, sokszor szebben, egységesebben kosárlabdáztak, amikor Irving kiülte az adott meccset, igaz, azért az irányító több nagy mérkőzést el tudott dönteni, amikor viszont az is egyértelművé vált, hogy clutch helyzetben mégis rá van szükségük. Csak amikor a csapat jobban működik a kinevezett vezére nélkül, szebben játszik, többet valósít meg az edzői elképzelésekből, a többiek jobban érzik magukat, akkor elég nehéz követni ezt a vezért, főleg, ha ez a játékos még nyíltan bele is áll a többiekbe. Ami persze mikor jön elő igazán? Szorult helyzetben, gödörben, amikor reagálni kell egy kihívásra...

Csak aztán eljött a playoff, hogy Irving olyan csúfos kudarcot vallott a pályán, hogy azt nehéz pontosan érzékeltetni. A sorozatban elszenvedett négy vereségben nyakig benne volt az ő önző, buta és rendkívül fegyelmezetlen játéka, amelyről itt írtunk már részletesebben is - emellett egészen botrányos dobóformával hajigált, dobálta a 7/22-ket, 6/21-eket, 4/18-akat, a sorozatban elszenvedett négy vereség során 58 mezőnykísérletet vert mellé, ami negatív karriercsúcs számára ennyi idő alatt. És ehhez képest hogyan állt hozzá? Egyrészt pontosan ugyanazt csinálta a következő meccsen is, majd olyanokat nyilatkozott, hogy "és kit érdekel, hogy gyengén dobtam? Én vagyok olyan jó dobó, hogy 30-szor emeljem rá és kész" - közben ugye már egy ideje lebegteti azt is, hogy marad-e vagy sem, "kérdezzetek július 1-jén", meg "nem tartozom senkinek semmivel" mondatokkal dobálózik azok után, hogy a szezon elején még kijelentette, hogy maradni akar. 

Szóval mondhat bármit Marcus Smart, Kyrie Irving egészen borzalmas és pocsék vezér volt ebben az évben és nagyon nagy szerepe volt abban, hogy ez a Boston oda jutott, ahova.

A fiatalok közel sem olyanok, mint amit tavaly mutattak

A tavalyi playoff-futás során nagyon nagy potenciált lehetett a bostoni fiatalokba képzelni, Jayson Tatum, Jaylen Brown és Terry Rozier is legit kezdőnek, vagy akár húzóembernek tűnt, akikre lehet építeni és az örök érv természetesen ismét sokat nyomott a latban - vagyis hogy fiatalok, mi lesz belőlük később, holott a fiatalság továbbra sem érv, csak egy állapot, a fejlődés mértéke, üteme, sőt, egyáltalán a megléte csak feltételezés. Nos, erre az évre úgy jöttek vissza ezek a fiatalok, hogy nem hogy nem fejlődtek semmit, de kis túlzással a tavalyi előnyeiket is elvesztették. Tatum egy teljesen megbízhatatlan, középtávoli tempókat erőltető, egy-egy jó meccsre jó pár haszontalant hozó, a csapatjátékot nem feltétlenül elősegítő játékosként, Jaylen Brown egy idegenként mozgó, a dobásait erőltető játékosként, Terry Rozier pedig a tavalyi tökös, agresszív játékos helyett egy rossz dobásokat vállaló, 40% alatt célzó, szintén meglehetősen haszontalan játékosként. Közben egyikük sem volt elégedett a szerepével és helyenként felfedezhető volt, hogy ők bizony inkább magukkal vannak elfoglalva a csapat helyett - hogy aztán a playoffban mindhárman megbukjanak, ezt kár szépíteni.

Tatum a Pacers ellen nem volt rossz (akkor még Irving és az egész csapat sem), de a Bucks ellen 12 pontos átlagot hozott 11 mezőnykísérletből és 10%-os (!) triplázással, Rozier 5,8 pontot átlagolt ebben a párharcban úgy, hogy volt pont nélküli meccse is, pályán tarthatatlan lett volna, ha Irving szintén nem vállalhatlanul pocsék a posztján. Jó, Brown nem bukott meg, átlagolt a Bucks ellen 16 pontot és bár a 25%-os triplázása így is eléggé fájt a Bostonnak, hármójuk közül még mindig rajta lehet legkevésbé elverni a port.

Gordon Hayward nem Gordon Hayward

Ez bocsánatos bűn és az elvakult Boston-drukkereket leszámítva valószínűleg sokan úgy is voltak vele, hogy benne lehet a pakliban: bár láttunk már jó formában visszatérni ilyen jellegű horrorsérülésből játékosokat (például Paul George-ot), Gordon Hayward nem is emlékeztet arra a játékosra, aki a Jazzben volt. Bátortalan, bizonytalan, eltűnik, elbújik, nem vállalkozik, védekezésben is túl "finom", egy-egy tüzesebb találkozót leszámítva egyáltalán nem lehet rá alapozni sem kezdőként, sem csereként. Ebben nyilván az is benne van, hogy a Celticsnél egyértelműen érezhették idén a nyomást, azt, hogy nincs idő Haywardnak szabad kezet adni és várni rá, ameddig csak kell, mert szállítani kell, kellett volna az eredményt.

Brad Stevens kevés volt ehhez a feladathoz

Stevens az egész NBA egyik legjobb megítéléssel rendelkező edzője, amit elsősorban a mindenkori csapata szervezett játékának, az elért eredményeinek, az időkérések után  és a végjátékokban látványosan és egyértelműen működő figuráinak, illetve a playoff-párharcokra való remek felkészülésének, valamint az azok közben eszközölt változtatásainak köszönhet. Azonban amíg eddig olyan keretekkel kellett alkotnia, amelyekben megvolt a szív, megvolt az akarat és minimális nyomás volt csak mindenkin, addig idén teljesen más volt a helyzet. Könnyebb úgy vezetni egy társaságot, elhitetni és megcsináltatni valamit a játékosokkal, ha azok "vakon" bíznak az edzőben, mert mondjuk újoncok, vagy mert éppen életük lehetőségét kapták meg a cserepadról előlépve, esetleg mert tudják, hogy vereség esetén is magasztalni fogja őket mindenki, hiszen amit elértek, az már felülteljesítésnek számít. Most viszont már az edzőtábortól kezdve arról szólt minden, hogy ez a Boston Irvinggel és Haywarddal együtt, a LeBron James nélküli Keleten egyértelmű favorit, nagydöntőt KELL játszani, minden más csalódás - aztán ahogy haladtunk előre, úgy nyilván kiderült, hogy a Milwaukee más, a Raptors Kawhi Leonarddal más, vagy hogy az átalakult Sixers is más, de ettől még az alapcél mindenképpen a fentebb vázolt volt. A feszültség ott volt Stevensben és ott volt a játékosokban is, az edző pedig nem tudta ezt kezelni - nem tudta elérni, hogy ne egymás ellen, hanem egymásért küzdjenek a keret tagja, hogy Irving ne nyilatkozzon már ennyi ökörséget és ne támadja látványosan a társait, vagy hogy Tatum, esetleg Rozier értse meg, hogy mi a dolga, stb. Sokan vártuk, hogy majd a playoffban ez működni fog, de ugyanúgy nem működött és bebizonyosodott, hogy a jó taktika és stratégia csak egy dolog, a csapatkémia, az akarat, a szív az, ami egy ilyen párharcban elengedhetetlen - főleg, hogy ha a kitalált stratégiát sem csinálják meg a játékosok, mert a "vezér" magasról tesz arra, hogy mi is a terv.

Stevens bevallotta, hogy nem végzett jó munkát és hónapokkal ezelőtt azt is bevallotta, hogy valóban nem elég erélyes, hanem engedi, hogy a játékosok maguk oldják meg a problémáikat egymással, ami nem kifizetődő megoldás. Ha az erős kifejezés is lenne, hogy ezzel a kerettel megbukott, de az biztosan megcsillagozza kicsit az ő munkáját is, hogy amikor már kapott egy sztárt a keretbe és komolyabb elvárást, akkor nem tudta kezelni a csapatát, nem tudta rendezni az egókat és a szerepeket. Mit üzen ez a potenciálisan Boston felé kacsintgató szupersztároknak és mit üzen a klubvezetésnek? Hiszen bajnokságot kell nyerni, márpedig azt most már nem is egy, hanem több sztárral lehet csak behúzni, akiket kezelni kell és beállítani a sorba...

Hogyan tovább?

Az biztos, hogy Bostonban nagyon alaposan át kell gondolni az eddigieket, mert ez a mostani keret így együtt minden szempontból kevés - nem elég tehetséges, nincs elég jó első opciója, nincsenek a helyükön az egók. Eközben az utóbbi évek üres Keletjéhez képest most három olyan ellenfél is van konferencián belül, amely bajnokesélyes és Giannis Antetokounmpo, Joel Embiid, vagy ha marad Torontóban, akkor Kawhi Leonard a liga top5-top8 játékosa közé tartozik, minimum egy ilyen kaliber kelleni fog ahhoz, hogy a rájátszásban ezeket a csapatokat meg lehessen verni. Lehet ilyet szerezni? Nos, adná magát Anthony Davis, csak éppen ez a playoff nem mondhatnánk, hogy felfelé vitte a bostoni fiatalok értékét, a Pelicans nem most fog igazán sokat belelátni mondjuk Tatumba - ha viszont oda kell adni AD-ért a fél keretet, még mindig benne van a pakliban, hogy csak "kölcsönzik" a magasembert egy szezonra és az is, hogy közben Irving lelép, vagy ha marad is, nem fogadja el a szerepét, nem működik együtt Davisszel. Évekig hallgattuk a Bostontól, hogy na majd most, aztán amikor odaértünk, hogy nincs mire várni, mert a most valóban most van, csúfos kudarc lett a vége, ami komoly válaszút elé is vitte Ainge-éket - hogy merre indulnak, azt meglátjuk, mindenesetre az utóbbi évek hangzatos ígéretei után most illik csendben, szerényen dolgozni.