Mindenki keresztülmegy valamin

November ötödikén, közvetlenül a Hawks elleni meccs félideje után pánikrohamom volt.

A semmiből jött. Korábban soha nem éreztem ilyet, nem is voltam benne biztos, hogy egy pánikroham valódi lehet. De az volt, legalább annyira, mint egy törött kar vagy egy meghúzódott boka. Egy novemberi napon történt, és azóta teljesen megváltozott az, ahogy a mentális egészségemre gondolok.

Sosem volt könnyű számomra intim részleteket megosztani az életemről. Szeptemberben töltöttem be a 29-et, és szinte egész életemben vigyáztam arra, hogy mások ne tudjanak meg túl sokat a magánéletemről. A kosárlabdáról szívesen beszéltem, ez számomra mindig természetes volt, az igazán személyes dolgokat azonban nehezebben osztottam meg másokkal. Most visszagondolva, jót tett volna nekem, ha az évek során van valakim, akinek mindent elmondhatok. Ahelyett, hogy ezt tettem volna, bezárkóztam, és az igazán fontos dolgokat megtartottam magamnak ahelyett, hogy megosztottam volna a családommal, a legjobb barátaimmal vagy a nyilvánossággal.

Ma rádöbbentem, hogy ezen változtatnom kell. Meg akarom osztani a pánikrohamommal kapcsolatos gondolataimat, és beszélni arról, ami azóta történt velem. Ha csendben szenvedsz, ahogy én, talán hozzám hasonlóan attól félsz, hogy senki nem fogja megérteni. Részben magam miatt írom ezeket a sorokat, de főleg üzenetnek szánom őket, mert az igazság az, hogy nem beszélünk eleget a mentális egészségről. Azt pedig saját tapasztalataimon keresztül tudom, hogy a fiúk és férfiak különösen le vannak maradva ezen a téren. Amikor felnősz, gyorsan megtanulod azt, hogy egy fiúnak hogyan kell viselkednie, milyen elvárásokkal kell szembenéznie a férfivá válás útján. Szembesülsz azzal, mit jelent „férfinak lenni”. Olyan, mint a taktikai utasítás, amit a pályán kapsz. „Légy kemény. Ne beszélj az érzéseidről. A problémáid oldd meg saját magad”. Az életem első 29 évét így éltem le.

Valószínűleg nem mondok újat ezzel, legtöbbünk számára ez a természetes. Kicsi korunktól így élünk, hogy aztán elveink levegő vagy víz módjára vegyenek körül minket. Tudod, mi hasonló még? A depresszió vagy a szorongás. 29 évig úgy gondoltam, hogy csak másoknak lehetnek ilyen problémái, nekem nem, hiszen én erős vagyok. Logikai szinten tudtam azt, hogy megnyílni jó dolog, és sok előnyöd származhat belőle, csak azt nem gondoltam, hogy nekem is szükségem lehet rá. Számomra ez a gyengeség egy formája volt, ami veszélyeztette volna a sportban elért sikereimet azzal, hogy furának vagy különbözőnek mutat.

Aztán azon a novemberi napon, két hónappal és három nappal a születésnapom után megtörtént...

Pánikrohamom volt.

Otthon játszottunk a Sólymok ellen, a szezon 10. meccsén, nekem pedig fogalmam sem volt arról, hogy a fejem felett hamarosan összecsapnak majd a hullámok. Családi problémáim voltak, amelyek miatt a szokottnál idegesebb voltam, és nem igazán tudtam aludni sem. Ez és a 4-5-ös kezdésünk, amely miatt a normál szezonkezdethez képest a pályán is magasabbak lettek az elvárások, ólomsúlyként nehezedtek rám.

A feldobás után szinte rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel.

Már az első néhány támadás után nehezen kaptam levegőt. Aztán a félidő után nem sokkal hirtelen megtörtént... Lue edző időt kért a harmadik negyedben, és amikor a padhoz értem, éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver, mint máskor. Aztán egyre nehezebbé vált levegőt vennem. Nehéz leírni, mintha minden megváltozott volna körülöttem, az agyam pedig megpróbált volna kimászni a fejemből. A levegő sűrűvé és nehézzé vált, a szám kiszáradt, mint a kréta. Emlékszem ahogy az asszisztens edző kiabál valamit az egyik védekezési sémáról. Bólintottam, de alig hallottam, amit mondott. Mintha csak testben lettem volna ott. Amikor felálltam a padról, tudtam, hogy nem tudok visszamenni a pályára – fizikailag képtelen lettem volna rá.

Aztán Lue edző odajött hozzám. Azt hiszem, érezte, hogy valami baj van. Valami olyasmit mondtam, hogy "visszajövök", aztán megindultam az öltöző felé. Szobától szobáig futottam, mintha valamit keresnék, de nem találnám, azt remélve, hogy a szívverésem végre lassulni kezd. Olyan volt, mintha a testem azt mondta volna nekem, most meghalsz. A következő pillanatban az edzőterem padlóján feküdtem, a hátamon, próbálva elegendő levegőt a tüdőmbe juttatni.

Ami ezután történt, homályos. Valaki a Cavsből elkísért a Cleveland Klinikára, ahol rengeteg tesztet csináltak rajtam. Nem találtak semmit, ami megkönnyebbülés volt, de emlékszem, amint elhagytam a kórházat, megkérdeztem magamtól… Várjunk... akkor most mi a franc történt?

A Bucks elleni, két nappal későbbi meccsen tértem vissza. Nyertünk, én pedig 32 pontot dobtam. Emlékszem, mennyire megkönnyebbültem, hogy nem csak visszatérhettem a pályára, de jobban is éreztem magam. Valaminek azonban ennél is jobban örültem, hogy senki nem tudta meg, miért hagytam el a pályát az Atlanta ellen. Néhány csapat körüli ember tudott csak róla, de más nem, és senki nem hozta le a sajtóban.

Eltelt néhány nap. A pályán remekül mentek a dolgok, de valami mégis zavart.

Miért akartam annyira titokban tartani?

Ez ébresztett fel, ez a pillanat. Azt hittem, hogy a pánikrohammal túl leszek majd a legnehezebb részen, de pont az ellenkezője történt. Már nem az volt a kérdés, hogy mi történt velem, hanem az, hogy miért történt – és hogy miért nem akartam beszélni róla.

Nevezhetjük stigmának, félelemnek, bizonytalanságnak – vagy egy sor más dolognak -, de nemcsak a saját belső küzdelmem miatt aggódtam, hanem amiatt is, hogy mennyire nehezemre esett beszélni róluk. A dilemma a következő volt: nem akartam, hogy az emberek azt gondolják rólam, hogy nem vagyok megbízható játékos, csapattárs. Úgy nőttem fel, hogy azt gondoltam, a belső háborúinkról nem beszélünk.

Elgondolkodni azon, hogy ez másképp is lehet, egy új, zavaros terület volt számomra, de egy dologban biztos voltam: nem temethetem el magamban, ami történt, szimplán magam mögött hagyva. Nem engedhettem meg magamnak, hogy figyelmen kívül hagyjam a pánikrohamot és mindent, ami mögötte volt, mert nem akartam, hogy valamikor a jövőben majd minden egyszerre zuhanjon rám. Túl sokat tudtam a dologról ahhoz, hogy annyiban hagyjam.

Ezért tettem egy kis lépést, ami - mint utólag kiderült - sokkal fontosabb volt, mint akkor gondoltam. A Cavs segített találni egy terapeutát, akivel lebeszéltem egy találkozót. Itt meg kell állnom egy pillanatra, hogy leírjam: én vagyok az utolsó ember, aki azt gondolta volna, hogy valaha terápiára fog járni. Emlékszem, amikor két vagy három éve voltam a ligában, egy barátom megkérdezte, hogy NBA játékosok miért nem járnak terápiára. Nem is értettem a kérdését... Nem létezik, hogy egy NBA játékos terápiára járjon. 20 vagy 21 éves voltam, és a kosárlabda világában nőttem fel, ahol soha senki nem beszélt a legbelsőbb problémáiról. Emlékszem, hogy megkérdeztem magamtól, min kellene aggódnom? Egészséges vagyok. Profi kosárlabdázó vagyok. Min kellene aggódnom? Soha nem hallottam olyan profi sportolóról, aki a mentális egészségről beszélt volna, és nem akartam én lenni az első. Nem akartam gyengének tűnni, és őszintén szólva nem gondoltam, hogy szükségem van rá. Olyan ez, mint a taktikai utasítás – neked kell megérteni, mit kell tenned a pályán, ahogy mindenki másnak körülöttem.

De milyen fura ez, ha belegondolsz. Az NBA-ben megannyi szakemberrel találkozol, hogy az életed minden területében segítsenek, hogy a pályán kihozhasd magadból a legtöbbet. Az edzők, segítők, táplálkozási szakemberek már évek óta jelen voltak az életemben, de amikor a padlón feküdtem levegő után kapkodva, egyikőjük sem tudott volna segíteni, legalábbis nem úgy, ahogyan arra szükségem lett volna.

Bár tudtam, hogy segítségre van szükségem, a terapeutával történő első találkozás előtt szkeptikus voltam. Még oda se értem, de már arra gondoltam, mikor jöhetek majd el tőle. De meglepett. Nem a kosárlabdán volt a fő hangsúly. Úgy érezte, hogy az NBA nem a problémám fő oka, ami felszabadító érzés volt. A kosárlabdáról alig beszéltünk, és rájöttem, hogy mennyi probléma származhat a múltunk bizonyos szakaszaiból, amire rá se döbbensz, amíg nem nézel a dolgok mélyére. Azt gondolom, könnyű feltételezni, hogy ismerjük magunkat, de valójában be kell látnod, hogy sok dolgot még fel se fedeztél magaddal kapcsolatban.

Azóta majdnem mindig találkoztunk, amikor a városban vagyok, néhány alkalommal minden hónapban. Az egyik legnagyobb áttörés egy decemberi napon jött el, amikor beszéltünk Carol nagymamámról. Ő volt a családunk pillére. Amikor gyerek voltam, velünk élt, a testvéreimnek és nekem olyan volt ő, mint egy másik szülő. Egy olyan nő volt, aki a szobájában minden unokájának létrehozott egy kisebb szentélyt – képek, díjak, oklevelek a falakon... Egyszerű értékeket követett, amit csodáltam benne. Volt egy vicces sztori, egyszer egy pár Nike-val ajándékoztam meg, ő pedig a következő évben többször is csak azért hívott fel, hogy újra és újra megköszönje azt nekem...

Amikor bekerültem az NBA-be, kezdett idősödni, és már nem láthattam olyan gyakran, mint korábban. Aztán a Farkasoknál töltött hatodik szezonom alatt eltervezte, hogy Minnesotába jön Hálaadásra. Sajnos közvetlenül az utazás előtt kórházba került egy ér problémával. Az állapota egyre rosszabbra fordult, kómába esett, majd néhány nappal később elhunyt.

Hosszú ideig teljesen össze voltam törve, mégse beszéltem róla szinte soha. Egy idegennek mesélni a nagymamámról egyszerűen túl fájdalmasnak tűnt. Végiggondolva az egészet, rájöttem, leginkább az fájt, hogy nem tudtam rendesen elbúcsúzni tőle. Soha nem volt esélyem arra, hogy igazán gyászolhassak, és szörnyen éreztem magam, hogy nem töltöttem több időt vele az utolsó éveiben. A halála óta ezeket az érzéseket eltemettem magamban, és meggyőztem magam, hogy a kosárlabdára kell összpontosítanom. Majd később megoldod. Légy férfi.

Nem azért meséltem neked a nagymamámról, hogy leírjam, milyen volt, hogy mit jelentett nekem. Még mindig nagyon hiányzik, és a magam módján valószínűleg még mindig gyászolok, de nem ez volt az ok, amiért meg akartam osztani ezt a történetet. Azért mondtam el mindezt, mert ami történt velem, felnyitotta a szemem. Bár még csak néhány foglalkozásunk volt a terapeutámmal, már most érzem, mekkora erő van abban, ha kimondasz bizonyos dolgokat. És ez nem valami mágikus folyamat, hanem rémisztő, kínos, és nehéz, legalábbis az eddigi tapasztalataim szerint. Mindezzel együtt most már tudom, hogy nem csak megszabadulhatsz a problémáktól, ha beszélsz róluk, de idővel talán jobban megértheted őket, és amikor majd új akadályokat rak utadba az élet, talán jobban tudod kezelni őket. Nézd, nem mondom azt, hogy mindenki menjen el egy terapeutához. Számomra a legnagyobb tanulság nem az, hogy egy pszichológushoz kellett fordulnom, hanem az, hogy segítségre volt szükségem.

Az egyik oka annak, hogy elmondtam mindezt, DeMar volt, aki nemrég a depressziójáról beszélt. Évek óta játszom DeMar ellen, de soha nem gondoltam volna, hogy bármilyen problémával küzd. Az egész tudatosította bennem, hogy mindenki küzd valamivel, mindenkinek megvannak a maga problémái, és bár néha úgy gondoljuk, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik átmennek ezeken a dolgokon, nem így van... A realitás az, hogy a barátaink, szomszédaink sokszor ugyanazokkal a problémákkal küszködnek, mint mi. Nem vagyunk egyedül… Nem kell mindenkinek megosztania a legmélyebb titkait – nem minden tartozik a nyilvánosságra, és azt mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy megnyílik-e másoknak, de olyan atmoszférát kell teremtenünk, ahol lehet beszélni a mentális egészségről.

Azzal, hogy beszélt a problémájáról, DeMar valószínűleg segített néhány embernek – talán többnek, mint gondolnánk -, akik most rájönnek majd arra, hogy semmi fura és szégyellnivaló nincs abban, ha depresszióval küszködsz. A szavai gyengítették a stigmát, ami ezt a betegséget ma is övezi, és ebből mindannyian erőt meríthetünk.

Nem találtam még meg mindenre a választ. Csak most kezdtem el a kemény munkát, csak most kezdem igazán megismerni magam. 29 éven át elkerültem ezt, de most már próbálok őszintének lenni magamhoz. Próbálok jó lenni az emberekhez, akik részei az életemnek, és azokhoz is, akik nem. Próbálok szembenézni a kellemetlen dolgokkal, élvezni, amit csinálok, és hálásnak lenni érte. Megpróbálom megélni az egészet, minden rossz, jó, és nehéz pillanatával.

Az írásomat valami olyannal szeretném lezárni, amire mostanában minden nap próbálom emlékeztetni magam: Mindenkinek meg kell küzdenie valamivel, amiről nem tudunk.

Ezt még egyszer le akarom írni: Mindenkinek meg kell küzdenie valamivel, amiről nem tudunk.

Nem tudjuk, nem látjuk, és épp ezért nem értjük, hogy mások min mennek keresztül. A mentális egészség egy láthatatlan dolog, amely mégis szerves része a mindennapjainknak. Az életünk része. Ahogy DeMar mondta: "Soha nem tudhatod, hogy valaki épp min megy keresztül”.

A mentális egészség nem csak a sportolók problémája. Nem számít, mivel foglalkozol, ez mindenkit érint. Körülményeinktől függetlenül mindannyian hordozzuk magunkban azokat a dolgokat, amelyek fájnak - és ártani tudnak nekünk, ha nem veszünk tudomást róluk, ha megpróbáljuk eltemetni őket magunkban. Ha soha nem beszélsz a belső vívódásaidról, megfosztod magad attól, hogy igazán megismerhesd önmagad, és hogy másoknak segíthess, amikor arra igazán szükségük lenne. Ha ezt olvasod, és küszködsz valamivel, legyen az bármennyire kicsi vagy jelentőségteljes probléma, tudd, hogy nem leszel attól fura vagy más, ha azt megosztod valakivel.

Pont az ellenkezője. Talán a legfontosabb dolog lesz, amit megteszel magadért. Nekem az volt.