NBA Playoff 2019: Az első kör előzetese (4/8)

Denver Nuggets (2.) – San Antonio Spurs (7.)
Első mérkőzés: április 14. vasárnap, 04:30)

Mi történt eddig? A San Antoniónál voltak nagyobb változások az előző szezonhoz képest, hiszen júliusban véget ért a Kawhi Leonard-saga, a kiscsatárt elcserélték Torontóba a kezdőhátvéd Danny Greennel együtt DeMar DeRozanért és Jakob Pöltlért. Gregg Popovich a magánéleti megrázkódtatások után bőven kapott feladatot, hogy elfoglalja magát, gyakorlatilag teljesen új csapatot kellett építenie, hiszen két legenda, Tony Parker (több játékidő miatt eligazolt Charlotte-be) és Manu Ginobili (visszavonulás) is távozott. A dolgát nehezítette, hogy a kiválóan fejlődő és az új karmesternek szánt Dejounte Murray az előszezonban ACL-szakadást szenvedett és kidőlt az egész szezonra, a sokoldalú újonc, Lonnie Walker IV pedig szintén az előszezonban szenvedett meniszkusz-szakadást, és csak januárban mutatkozhatott be az NBA-ben, utána is voltak kisebb problémái, mindössze 17 meccsen került pályára. Murray kidőlése nagyon érzékenyen érintette a San Antoniót, az első hetek lendülete hamar megtört, korán visszaestek 50 százalék környékére, és csak egy újév környéki ötös sikersorozat után kezdtek meg feljönni a táblázaton, majd január végén egy újabb hasonló szériával maradtak stabilan playoff-helyen. A szokásos Rodeo Road Trip kínszenvedése után március elején nagyon szépen összeállt a gárda játéka (ekkor már Pau Gasoltól is elköszönt a csapat), itt egy 9-0-s szériát ment a Spurs, amivel bebiztosította helyét a Top8-ban – zárásként három meccset nyertek, jó formában, önbizalommal futhatnak neki a playoffnak.

A Denver az előző alapszakasz végén egy Minnesota elleni ki-ki meccsen bizonyult kevésnek, így lemaradt a rájátszásról, a klubnál azonban nem kezdtek el kapkodni, és a fiatal, tehetséges mag pedig végül kinőtt a földből – az idei évadban szenzációsan összeállt a gárda védekezése, támadásban pedig Mike Malone végképp Nikola Jokics kezébe adta a karmesteri pálcát. Jokics legit esélyes az All-NBA második-harmadik csapatra, megdöntötte Kareem Abdul-Jabbar centerekre vonatkozó tripla-dupla rekordját, a gárda pedig eleinte inkább szenvedősen, a védekezésre építve, később már egyre többször nagyszerű támadójátékot villantva tartotta magát gyakorlatilag folyamatosan Nyugat első-második helyén. Az edzői stáb szinte tökéletesen menedzselte azt, hogy Paul Millsapnek hónapokra volt szüksége, hogy formába lendüljön, hogy az elképzelt kezdő periméter-trió (Murray, Harris, Barton) felváltva volt sérült és hónapokig nem lehetett egyszerre a pályán – koratavasszal nyilatkozhatta azt Malone, hogy az elképzelt hátvédrotáció minden tagja végre a rendelkezésére áll. A Denverrel kapcsolatban még két lényeges dolog: a liga talán legjobb gárdája volt az alapszakaszban, amikor szoros meccseket kellett megnyerni, illetve a hamar összehozott kiváló mérlegnek köszönhetően kicsit elengedték az eredményességet az utolsó hetekben, és a playoff-rotáció minél jobb összecsiszolásán dolgoztak.

Az alapszakaszban négyszer találkoztak és 2-2-re végeztek. Először karácsony után találkoztak, ekkor nyert a Spurs 111-103-ra: Millsap, Barton és Harris sem játszhatott, ennek ellenére csak a negyedik negyedben dőlt el a meccs, majd két nappal később hasonló körülmények között, de már hazai pályán visszavágott a Denver. Harmadszor a San Antonio 9-0-s sorozata alkalmából futottak össze, ott DeRozan és Aldridge vezetésével nyertek a texasiak egy egylabdás meccsen, majd áprilisban az utolsó meccsükön tarolt a Denver, bár ez volt az az összecsapás, amikor Gregg Popovichot két perc után elküldték a kispadról, és nem is erőltette a Spurs.

Ahogyan a felvezető legelején arról már szó volt, itt alapvetően a tudás és a tapasztalat csap össze, de ezt azért bontsuk ki, mert jóval összetettebb párharc várható. Kezdjük a Denverrel, akik egy nagyon-nagyon furcsa csapat, és nem csak amiatt, hogy a centerük (Jokics), illetve a cseréje (Plumlee) a támadójátékuk szervezője. Ha a statisztikákra pillantunk, triplakísérletek számában 16., kétpontos-kísérletek számában 12., a kiharcolt büntetők számában a 25. (!) helyen végeztek az alapszakaszban, a mai liga fő mantrája (pontszerzés, pontszerzés, pontszerzés) élő cáfolata a 20. legtöbb pontot dobó Denver nyugati 2. helye. Ami viszont szembetűnő, hogy a nem félelmetes dobóstatisztikák mellett a Warriors mögött a második legtöbb (!) gólpasszt, illetve a 23. legtöbb eladott labdát átlagolják – vagyis nagyon hatékony és célratörő a támadójátékuk anélkül is, hogy „shot happy” üzemmódban támadnának. Ehhez a nagyon tudatos, kimunkált támadójátékhoz egy borzasztó erős védekezés párosul: a kezdőötös háromhátvédes felállásában mindegyik kisember hajt, kapar, ott van lábon, Paul Millsap is kiér mindenhová, ráadásul a gyors és agresszív, nagyszerűen besegítő védők miatt pozícióban nagyon nehéz az élete az ellenfél magasembereinek. Jokicsnak így tulajdonképpen annyi dolga van, hogy az időnként a festékbe betörő játékosokat, illetve időnként pozizó magasembereket megpróbálja zavarni, amíg nem érkezik a segítség, illetve keményen menni a lepattanókért – utóbbit hozza, nyolc védőpattanót húz le átlagban.

A Denver ereje azonban nem csak a kezdőötösben rejlik, hanem abban, hogy ha valaki kiesik, vagy rotálni kell, ugyanilyen mentalitású és stílusú csapatjátékosok jönnek a padról: Mason Plumlee ugyanúgy megcsinálja a kulcspasszokat, mint Jokics, a csendben majdnem 50-40-90-et átlagoló Malik Beasley, Monte Morris és Torey Craig sem védekezésben, sem támadásban nem adható fel, Juan Hernangomez többször is bizonyított sérülések idején, ráadásul 36% körül triplázik. Még azt sem lehet mondani, hogy Mike Malone ne gondolt volna arra, hogy mi van akkor, ha besül a rendszer és kell valami váratlan: bár a tervezett playoff-rotációban Isaiah Thomas nincs benne, ha ég a ház, bármikor fel lehet vele kavarni az állóvizet. A Denvernél nagyon fontos még kiemelni, hogy borzasztó jól váltanak át támadásból védekezésbe, kezdve azzal, hogy teljes erővel mennek a támadópattanókért (csak a Thunder szed náluk többet!), folytatva azzal, hogy a háromhátvédes rendszer miatt jól zárnak vissza, nem nagyon engednek könnyű kosarakat, a ligában a hatodik legkevesebb pontot kapják.

Térjünk át a Spursre, akiknek ugyan csak a hetedik helyen végeztek Nyugaton, de így is összeszedtek 48 győzelmet, ami csak hattal kevesebb, mint a Denveré. Elképesztően sűrű a konferencia, és ha figyelembe vesszük, hogy Murray kidőlése miatt San Antoniónak teljesen újjá kellett építenie a játékát az utolsó pillanatban, és onnan hová jutottak, akkor kis túlzással a mérleget jelen esetben kidobhatjuk az ablakon. Popovich lépésről lépésre találta meg DeRozan helyét a rendszerben Aldridge mellett – ha azt mondtuk a Denverre, hogy kissé furák a mai trendek mellett, akkor a Spurs rendszere egyenesen anakronisztikus, hiszen két olyan sztárra építenek, akik elvétve néznek rá a gyűrűre a triplavonalon kívülről. Azonban itt is a csapatjáték, a csapat együtt mozgása a lényeg, ahogyan a Denver esetében is: hiába van ott a szintén nem a tripláról híres (bár fejlődő), súlyos sérülésen már átesett veterán Rudy Gay az ideális kezdőötösben, és van mellettük két fiatal tapasztalatlan csikó (Bryn Forbes és Derrick White), a puzzle-darabkák mégis jól illenek a nagy egészbe. A padról jön az örökös second unit leader Patty Mills, a triplaspecialista Marco Belinelli és Davis Bertans, a kezdőben és a cseresorban egyaránt hasznos osztrák center, Pöltl, a tehetséges Walker, a mindenben átlagos Jared Cunningham, és ne feledkezzünk meg a nemrég igazolt Motiejunasról, aki nagy szerepet eddig nem kapott, de játékban van, bármikor bevethető.

A Spurs a kezdeti bukdácsolást is beleszámítva (amikor is védekezésben és támadásban is rendre komoly problémákkal kellett megküzdeniük) a liga 11. legjobb védekezését rakta össze úgy, hogy a ligában messze a legkevesebb labdát szerzik, 22.-ek blokkban, és a 12. legtöbb védőpattanót jegyzik. Sem triplában, sem a palánk alatt nem lehet őket agyonverni, ráadásul a ligában ellenük harcolják ki az ellenfelek a legkevesebb büntetőt, ami nagyon sokat elárul a tudatosságról és a fejbeli erősségükről. Ez a tudatosság támadóoldalon is megjelenik, mert bár mindössze a 16. legtöbb gólpasszt adják, a dobáskiválasztásuk elképesztően magas szintű. Hihetetlen, de igaz: 39.2%-kal dobják a triplákat, 81.9%-kal a büntetőket, mindkettő a liga legjobb mutatója, míg a kétpontosokat 63.1%-kal – ez „csak” az idei alapszakasz második legjobb százaléka…

Az összképhez elengedhetetlen tudni ezeket az adatokat, hogy lássuk, miért is ebben a párharcban várható az egyik legnagyobb „edzői matekozás”, illetve miért is nem igazán lényeges az egyes játékosok összehasonlítása. Rendszerek fognak megküzdeni egymással, ahol meccsről meccsre, de akár félidőről félidőre is változhat a képlet, aszerint, hogy az edzői stábok éppen mit találnak ki, hol látnak meg olyan matchup problémákat, amiket ki lehetne aknázni. Ebben nyilvánvalóan Gregg Popovichnak az egész NBA-ben a legnagyobb a tapasztalata, az ő rendelkezésére állnak olyan játékosok, akik franchise playerként kört vagy köröket mentek a playoffban (Aldridge, DeRozan), vagy sikeres éveket töltöttek el Pops rendszerében (Mills, Belinelli), és egy Ettore Messina igen kellemes segítség a többi bizonyított segédedző (Ime Udoka, Becky Hammon, Chip Engelland) mellett. Ugyanakkor a vezetőedzőként nagyon fiatal, 47 éves Mike Malone hiába csak ötödik szezonját tölti vezetőedzőként, és először fog dirigálni a playoffban, korábban 2005 és 2010 között a Cavaliers segédedzőjeként sokat látott a rájátszásból, és az ő stábja is elég „pedigrés” (Mark Price, Bob Weiss, David Adelman, Wes Unseld Jr.) – nem faktor, de érdekesség, hogy apja, Brendan Malone segédedzőként dolgozott az 1989-ben és 1990-ben bajnoki címet nyerő Pistons-nál, az 1999-ben döntőző Knicks-nél és a 2009-ben szintén döntőző Orlandónál is.

Összegezzünk. Adott egy idén kibontakozó szupertehetséges, kellően mély keret hazai pályaelőnnyel, fiatal clutch játékosokkal és egy kiváló, de kissé rutintalan vezetőedzővel, a túloldalon pedig a liga jelenleg legnagyobb tekintélyű, legtapasztaltabb edzőlegendája, playoffban edződött vezérekkel és alvezérekkel, ugyanakkor papíron egy gyengébb kerettel, kevesebb variációs lehetőséggel. Úgy érzem, hogy a Spurs kellően veszélyes elegyet alkot ahhoz, hogy 1-2 alkalommal meglepje a Denvert, ezért elhúzódó párharcra számítok, a végén denveri továbbjutással. 4-2 lehet akkor, ha az első vagy második denveri meccset a Spurs meg tudja csípni a rutintalanabb ellenféllel szemben, vagy ha otthon annyira fel tudják magukat szívni, hogy elviszik a 3-4. meccset – az ötödik meccs elhozására nem érzem elég mélynek a San Antonio aktív keretét, onnantól kezdve pedig a Denver, átlendülve a holtponton, be tudja húzni a hatodikat idegenben is. 4-1, ha a Denver hozza a két hazait (ne feledjük, a legjobb hazai mérlege van idén), és a 3-4. meccsből az egyiket el tudja csenni, és otthon le tudja zárni a párharcot. Alapesetben (nincs eltiltás, sérülés) nem érzem, hogy hét meccsig menne a párharc.

Tipp: 4-2 a Nuggets javára.