Playoff-percek: csak egy jó Embiidel érhet célba a Philadelphia

Csak egy jó Embiiddel lehet ez meg a Phillynek

Hiába van tele sztárral a Sixers, az egyértelmű, hogy akkor önmaga igazán a csapat, ha Joel Embiid a pályán van és jól is játszik, csak éppen erre elvétve láttunk eddig példát az idei playoffban. A Toronto elleni szériában konkrétan négyből háromszor sérülés/betegség limitálta és csak egyszer mozgott igazán frissen, lendületesen, azon az egy meccsen pedig nem is volt igazi kérdés, hogy melyik a jobb csapat, simán nyert a Philadelphia. Ma hajnalban azonban ismét láthattuk, hogy amikor nem érzi jól magát, nem tud agresszív lenni, nem tud dominálni a festékben, akkor mennyire nem működik a gárda támadásban - ahogy az első két meccsen, úgy most is egy erőlködős, izzadós, kevéspontos meccs lett ebből, amelyből nagy százalékban a Raptors fog kijönni jól, amíg ilyen formában van Kawhi Leonard.

Ha az előző mérkőzés után azt hittük, hogy Embiid felépült és innentől nem lesz vele gond, akkor most térjünk vissza a valóságba: ha ő nem szedi össze magát, akkor a 4-2 Raptors is bőven benne van a párharc folytatásában, ha össze tud rakni két egészséges meccset egymás után, akkor viszont akár 4-2 Sixers is lehet belőle. Vele nagyon messzire is eljuthat ez a Philly, nélküle viszont...

És egy adalék ahhoz, hogy még így, önmaga árnyékaként is mennyire értékes ő a csapatának: 35 percet "szédelgett" a parketten, ez idő alatt +17-ben (!) volt a Philly, vagyis abban a 13 percben, amikor a kispadon próbálták összekaparni, 22 ponttal kapott ki a társaság. Igaz, a negyedik negyedre már érezhetően elfogyott a maradék ereje is: 0/2 mezőnyből, 3/6 büntető, 2 eladott labda, 4 fault volt a mérlege ekkor, de egyszerűen nem lehetett leültetni...

Bejött Nick Nurse változtatása

Félig-meddig kényszerből variált a Toronto vezetőedzője, hiszen Pascal Siakam egyrészt sérülten vállalta a játékot, másrészt nagyon rosszul kezdte a meccset, így Nurse felrakta együtt a Gasol-Ibaka duót - az eddig külön-külön használt két center pedig meglepően jól működött együtt elöl-hátul. Gasol egyébként is agresszívebb volt most támadásban és Ibaka is messze eddigi legjobb meccsét hozta (12 pont, 9 lepattanó, 3 blokk, nem véletlenül játszott 32 percet, pedig botrányos triplái voltak, ott még maradt tartalék...) a szériában, hátul pedig ketten együtt olyan jól töltötték a festéket, hogy rengeteg hibát erőszakoltak ki a Sixers részéről: a hazaiak 17/37-et dobtak a festékből, ami a legrosszabb mutatójuk eddig a playoffban, sőt, az egész szezont tekintve is az ötödik legrosszabb. Ennek fényében "természetesen" kikaptak erről a területről, ahogy az elmúlt meccseken látott jobb lepattanózásuk is eltűnt, egálra hozták ezt Gasolék - persze itt megint visszatérhetünk arra, hogy hogyan játszott Embiid...

Nem tudjuk eleget dicsérni Kawhi Leonardöt

Egészen döbbenetes rájátszást fut eddig a Raptors szupersztárja, akivel kapcsolatban az alapszakaszban még az is felmerült (jó, elég halkan), hogy neki kell bizonyítani ebben a playoffban, hiszen nélküle minimum olyan jól működött a csapat, mint vele. Hát bizonyít...

A Sixers elleni párharcban eddig 33 pont volt a leggyengébb estéje, egyébként 38-at átlagol négy meccsen 9 lepattanóval, 4 gólpasszal, 62%-os mezőnymutatóval, 48,6%-os triplázással, ezek egészen értelmezhetetlen statisztikák. Még soha senki nem átlagolt egyébként ilyen számokat kilenc playoff-meccsen keresztül (30+ pont, 5+ lepattanó, 3+ gólpassz ilyen hatékonysággal), hasonlóra is csak LeBron James, Shaquille O'Neal és Kareem Abdul-Jabbar volt képes egyszer-egyszer, de Leonard még náluk is egy fokkal jobban teljesített eddig. Egyébként ő az ötödik játékos a playoff-históriában, aki egy párharc első négy meccsén legalább 150 pontot, 30 lepattanót és 15 gólpasszt hoz össze. A másik négy mindegyike Hall of Famer: Elgin Baylor (1961), Wilt Chamberlain (1962), Rick Barry (1967) és Michael Jordan (1993). Mint látható, 1967 óta Leonardön kívül egyedül Jordan volt képes ilyen dominanciára.

És hogy mennyire elképesztően hidegvérű? Nos, a Philly elleni négy meccsen 21/24-et dobott az üres(nek titulált) helyzeteiből - amellett, hogy nevetséges százalékban értékesíti a brutálisan nehéz dobásait is, ami könnyű, az neki tényleg könnyű, gyakorlatilag biztosra lehet venni, hogy bedobja...

Mindegy, hogy kit tesznek rá, kit váltanak rá, duplázzák-e, vagy hogy merre terelik, mit adnak fel neki, mindent megold, ráadásul védekezésben sem pihen. Ezúttal Ben Simmonst radírozta le a pályáról (ismét), majd amikor Nurse úgy ítélte meg, hogy Simmons már nem veszélyes (Siakamot tette rá), Jimmy Butler viszont elveheti tőlük a győzelmet, szépen rárakta Leonardöt a Philly ma hajnali vezérére - nos, Butler addig 7/11-et dobott mezőnyből, mellőle viszont 2/7-et erőlködött össze a folytatásban, ami szintén létfontosságú volt a torontói sikerhez. Hogy az emberről, clutch pillanatban, nehéz helyzetben bevert, meccsnyerő tripláját már ne is említsük...

A szokásos történelmi Jokics-számok

Nem nagyon telik el úgy Denver-meccs az idei rájátszásban, hogy ne kelljen utána fellapozni a történelemkönyveket, és ebben Jokics a fő „ludas”: első PO-meccsén rögtön tripla-duplázott, már az első körben összejött neki kettő ebből a statisztikai bravúrból, az előző összecsapáson rekordot jelentő 65 percet töltött a pályán (az NBA statisztikai rendszere ki is akadt ettől…), ma pedig negyedik TD-jét hozta össze. Egy playoffban legalább négy tripla-duplát eddig összesen hat játékos szállított, ismerősek a nevek: Wilt Chamberlain (ha akkoriban számolták volna a blokkokat, több is összejött volna), Oscar Robertson, Magic Johnson, Jason Kidd, LeBron James és Rajon Rondo.

Lábjegyzetben azért most megemlíthetjük Jamal Murrayt is, aki back-to-back dobott legalább 30 pontot, erre Denver-mezben legutóbb Carmelo Anthony volt képes a 2010-es rájátszásban.

Megint elő lehetett kapni a Jokics-Murray duót, a Portlandnek hero ball kell?

A fáradtság elsősorban védekezésben érződött a Portland-Denver negyedik meccsén, a vendégek az első félidőben közelről nézték, ahogy a Portland cseresora szétlövi a védelmüket, a túloldalon pedig ismét nem nagyon tudtak mit kezdeni a Jokics-Murray kettő-kettőkkel, ha Gary Harris nem ront el első hét mezőnykísérletéből hatot, hamarabb is átvehette volna a program irányítását a Nuggets. Harrisre azért nem lehet haragudni, mert emberfeletti munkát végzett (megint) Damian Lillardön, és amikor a második félidőben szépen kezdtek elfogyni a portlandi kiegészítők extrái, ez a meló legalább annyira kellett, mint a támadójátékért felelős duó konzisztens játéka. Amikor nagyon kellett, mindig végig tudták játszani a támadásokat, sőt egyszer-kétszer már cifrázták is, az éppen a Portland által próbálgatott „bikát”, a duplaelzárásos játékot nézegették Jokiccsal és Plumlee-val. Ezekből az előnyökből megvoltak a dobóhelyzetek, jó ütemben jöttek a labdák Craignek, a végjátékban Bartonnak, Millsapnek, Jokics vagy nagyszerűen szedte le a védőt Murrayről, vagy jó százalékkal bedobálta helyzeteit, vagy megtalálta az üres embert.

A playoffban óriási dolog, ha van egy olyan fegyvered támadásban, amit üzembiztosan bármikor elő tudsz venni, ezt pedig már az előző maratoni meccsen is csak rövid időszakokban tudta levédeni a Portland. Megfordítva a dolgot, a Blazersnél pont Lillard játékát tudják limitálni, és bár McCollum mindent megtesz, és a kiegészítők is felváltva remekelnek, az egész játékuk egy kicsit bizonytalan, esetleges, rossz értelemben kiszámíthatatlan – illetve sokszor a kelleténél több energiát kell beletenniük, hogy valamennyire működjön az alapjátékuk, miközben Jokicsék ránézésre különösebb erőlködés nélkül játszák a tutit. Hiába játszott emberfelettit a harmadik meccsen a Portland, a negyediken még egy lépést tettek a hero ball irányába – nem biztos, hogy ez rossz, mert vannak erre alkalmas fegyvereik, csak a szükséges idegenbeli győzelemhez most már Lillardnek is el kellene szabadulnia. Nem is a pontjaira gondolunk itt elsősorban (a 37%-os mezőny és a 28%-os triplázás ilyen védelem ellen még nem tragédia, és nem is arról szól a történet, hogy Lillard rosszul játszana: óriási erőket von el a denveri védekezésben, ebből vannak helyzetei a többieknek), hanem arra, hogy ugyanolyan tűzbe jöjjön, mint a Thunder elleni első körben. Fura ezt leírni, de mintha Lillard nem találna igazi motivációt ebben a párharcban?

Kanter sérülése most már probléma Portlandben

Az előző meccseken valahogy mindig megoldotta a török center, hogy ne a válláról szóljon a történet, a mostani összecsapás volt az első a szériában, amikor nem volt igazán hatékony. Küzdött, hajtott, leszedett 10 pattanót, ugyanakkor mindössze 29 percet tölthetett a parketten, és nem csak a 4 faultja miatt, hanem mert védekezésben nem működött a fent említett Jokics-Murray páros ellen, támadásban pedig négy labdát is elszórt. Zach Collins ugyan kifejezetten lightos statisztikát hozott össze (4 pont, 1 pattanó, 2 gólpassz, 2 blokk), de vele valahogy jobban nézett ki a csapat. Lehet, hogy a Jokics-Murray alapjáték ellenszerét kereső Terry Stotts megpróbálhatná megfordítani kettejük perceit a rotációban, még azt is kockáztatva, hogy a mozgékonyabb, de rutintalanabb Collins esetleg kipontozódik (ma is 21 percet alatt szedett össze 5 személyit) – különösen akkor, ha Jokicsot esetleg zavarná az ötödik meccsen a most összeszedett lábsérülése.