Playoff-percek: Rondo visszajátszotta magát az NBA-be

Újabb rookie-villogás

Malcolm Brogdon és Thon Maker, a Milwaukee két újonca ma közel sem volt olyan hatékony, mint az első meccsen: Kyle Lowry másodjára már sokkal jobb volt, DeRozan is jóval pontosabban dobott, Brogdon pedig a kicsit gyengébb védekezés mellett szenvedett a dobásaival is (3/11). Maker ezúttal már 20 percet kapott, dobásokban ő sem volt az igazi, viszont megint kiosztott 2 blokkot, és 4 gólpasszt is adott, vele összességében megfelelően működött a Bucks gépezete. A játéknap újonca egyértelműen a Bulls fiatalja, Paul Zipser, aki az első meccsen inkább védekezésével tűnt ki, őt lehetett példaként állítani a bostoniaknak, hogy „így kell küzdeni minden labdáért” – másodjára viszont már abban villogott, amiben igazán jó: a dobásban. 29 perc alatt 6/8-cal célzott mezőnyből, mindkét büntetőjét a helyére tette, a parádésan játszó kezdőötöst kiválóan egészítette ki. A Bostonban Jaylen Brown továbbra sem kap túl lehetőséget (tett is erről, rosszul játszott), ha ő kicsit összekapná magát, akkor akár még sorsfordító tényező is lehetne, hiszen Butlerre és Wade-re is jó opció – csak egyelőre nem tudja hozni, ami benne van. Ami persze igaz az egész Bostonra is...

Rajon Rondo visszajátszotta magát az NBA-be

Az egykori bostoni karmester 2013-as ACL-szakadása óta több kárt csinált csapataiban, mint hasznot. A Boston egy fikarcnyival sem lett rosszabb együttes, miután elcserélték (sőt, Jae Crowderből kifejezetten hasznos kiegészítőt csináltak), a Dallastól úgy rúgták ki, hogy mindegy, hogy rájátszás van, csak legyen szíves nagy ívben elkerülni a társaságot, a Sacramentónál a szép számok ellenére lényegében semmilyen befolyással nem volt a játékra, a Kings pont ugyanolyan rossz volt vele is a pályán, mint nélküle, majd idén Chicagóban, a szezon első felében ugyanezt hozta, felülbírálta Fred Hoiberg döntéseit, le is került a kispadra, és úgy tűnt, hogy a következő opció számára Kína környékén kezdődik. Rondo azonban előbb megvédte a fiatalokat Dwyane Wade-del és Jimmy Butlerrel szemben, ami a gárda kollektív egységére végül jó hatással volt, majd visszakerült előbb az aktív rotációba, Wade sérülése után pedig a kezdőbe is, számai pedig talán nem mindig, teljesítménye és játékra gyakorolt hatása viszont kategóriákat javult - olyan szintre, amit legutóbb több mint 4 éve láthattunk utoljára tőle huzamosabb ideig. Másfél hónapja régi önmagából idéz valamit (és elég sokat), ezzel egyrészt a Bulls meglepetésre készül 2 meccs után, másrészt lényegében megmentette szabadesésbe kerülő pályafutását.

Felsejlik egy történet 1999-ből…

A 99-es csonkaszezon playoffjában a New York Knicks veteránjai vertek ki egy régi riválist az első körben, szintén a 8. helyről indulva. A Miami Heat akkor Tim Hardaway-re és Alonzo Mourningra épült, meg is nyerték Keletet, utána viszont 3-2-re elbukták az első kört. Nyilván sokat változott azóta a kosárlabda, más posztok fontosak már, mint akkoriban, de a hasonlóság így is szembetűnő: playoff-rutinnal rendelkező veteránok (Patrick Ewing, Larry Johnson), tapasztalt, de még jó karban lévő húzóemberek (Allan Houston, Latrell Sprewell, Charlie Ward), áttörés előtt álló, fiatalabb spílerek (Kurt Thomas, Marcus Camby) alkották a csapat magját, csakúgy, mint az idei Bullsnál. És még egy dolog: az a Knicks végül a nagydöntőig menetelt...

Most minden a helyén van a Chicagónál

Dwyane Wade megérkezett az idei rájátszásba (külön ki kell emelnünk, hogy 3/4-gyel triplázott), Rajon Rondónak külön mini-posztot szenteltünk, innentől kezdve Jimmy Butler azt csinálhatja, amihez ért - magyarul mindent (22 pont, 8-8 pattanó és gólpassz, 4 szerzett labda, 2 blokk, kábító…). Nikola Mirotic nem villog, de lehet rá számítani elöl-hátul, Robin Lopez pedig 13 milliós szerződése minden egyes dollárját, de talán még a jövő évieket is megszolgálja. A kispadról volt már nagy meccse Bobby Portisnak, Paul Zipsernek és Jerian Grantnek is, Fred Hoiberg pedig taktikában egyelőre agyonveri Brad Stevenst. A Chicago maga az élő közhely: április közepén új szezon kezdődik, és nagyon gyorsan feledésbe merül, ki mit csinált az előző fél évben…

A bostoni parkettát csiszolják, miközben beázik a tető

A Celtics edzői stábja idén először került ki igazán a komfortzónájából: Isaiah Thomas megy ugyan előre becsülettel (le a kalappal előtte, mert ugyanazt az energiát teszi a parkettre, mint az egész szezonban, talán csak a büntetőknél érződik a borzasztó mentális fáradtság), de nagyon-nagyon figyel rá a Bulls védekezése, a bontásai nem olyanok, amilyenekkel legit MVP-esélyessé vált idén. Ezzel együtt ment a kukába az első meccsen a magasemberek hatékonysága is, és Stevens érezte is, hogy változtatnia kell. Ugyanakkor a Thomas levédése miatti drasztikus gondot apró csiszolásokkal próbálta helyrehozni: a magasemberektől nem pontszerzést, hanem játékszervezést kért. Jól is passzolt Horford és Olynyk (12 assziszt), ugyanakkor ezzel teljesen le is lassult a támadászervezés – ez pedig gyakorlatilag kinyírta Avery Bradley és Jae Crowder támadójátékát, akik a betörés-kiosztásokból, catch-and-shoot helyzetekből igazán hatékonyak. Kevésbé cizelláltabban megfogalmazva: a Bulls kettőből kétszer vette el a Celtics alapjátékát, amire a bostoni edzői stáb nemhogy választ nem talált, de még a kérdést sem tette fel…

A Milwaukee-nak nagy szüksége van az ilyen meccsekre

Talán furcsán hangozhat, de hosszú távon nagyon sokat érhet a mai vereség ennek a fiatal csapatnak – egyrészt Antetokounmpóék nem hiszik el ebben a párharcban, hogy a bab is hús, másrészt ha a következő években is playoff-csapat lesznek (erre azért van esély…), akkor megtanulják, hogy a rájátszásban mennyire kicsin múlik minden. Ha a 2. mérkőzés végjátékában egy kicsit jobban figyelnek, ha a Lowry-DeRozan duónak csak kicsivel kevesebb teret engednek, most ennek a bekezdésnek „Kés, kés, kés, kés, nyakamon a kés” lenne a címe – így viszont simán benne van, hogy a 4. meccsen már nekik kell kapaszkodniuk, hogy ne kerüljenek 1-3-as hátrányba…

Ez már a Toronto játéka

Azt eddig is lehetett tudni, hogy Giannis Antetokounmpóra nem nagyon van egy-egyben megoldása a Raptorsnak, ám az első meccsen hagyták is, hogy játssza a lendületes játékát, ami brutális zsákolásokban, fastbreak pontokban és a végén egy demoralizáló blokkban csúcsosodott ki. A második meccsen a görögöt rákényszerítették a nehezebb dobásokra, nagyon figyeltek a passzaira (7 gólpasszra 4 eladott labda), és az egész Milwaukee-t lelassították, a vendégek mindössze 12 gyorsindításos pontot szereztek. Emellett a többi, elsőre lényegtelennek tűnő játékelemre is figyeltek: jó ütemben ütötték be a mezőnyfaultokat, amivel tördelték a játékot (egyébként 22-16 volt a faultarány, mégis hattal többször a Toronto büntetőzhetett), közel tökéletes volt a támadójáték balansza (14/29 tripla, 25 büntető), felvették a kesztyűt gyorsindításokban, festékben szerzett pontokban, lepattanózásban. Ahogyan a címben írtuk, ez már a Raptors játéka: megcsinálják az apróságokat, olajozottan működnek a pici alkatrészek, ennek köszönhetően végig nagyon stabilak – az ilyen meccseket aztán az esetek nagy többségében be is húzzák a végjátékban. 

Egyelőre mindent megtesz a Jazz

Bár a második mérkőzésen már nem tudott nyerni Quin Snyder alakulata, amit lehetett, azt most is megtette Rudy Gobert nélkül - az 1-1-es állásnál még a centerrel együtt sem kívánhattak volna többet, ráadásul alárendelt szerepet ezúttal sem játszottak. Az nyilvánvaló, hogy a Diaw-Favors sort elnyomja Blake Griffin és DeAndre Jordan, de ahogy ebbe belecserél Doc Rivers, feljön mondjuk Speights vagy Paul Pierce, már nem is ég a ház és előtérbe kerül a periméteren végzett komoly meló: JJ Redick és Jamal Crawford összesen egyetlen egy (!) triplát dobott a két meccs alatt és Felton sem brillírozik egyelőre. Ezzel a védekezéssel elérte azt a Jazz, hogy az ő tempójukban csordogáljanak a meccsek, izzadós, lassú tempóra kényszerítették a Clipperst. Ennél többet Gobert nélkül nem nagyon tehetnek, a festékben mindenképpen hátrányban lesznek és nem biztos, hogy érdemes feladni a small-ballt, hiszen azzal az említett periméter-védekezést adnák fel némi festékbeli reményért - inkább meg kell próbálni faultgondokba keverni Jordant, otthon kicsit jobban dobni és kiizzadni a győzelmeket.

Van még min javítani

A Clippers nagy erővel kezdte a meccset a hazai közönség buzdításával, az első játékoknál rögtön DeAndre Jordanre játszottak, igyekeztek őt minél jobban bevonni, minél többször megtalálni - jöttek is ezekből az alley-oop zsákolások. Azonban ahogy elfogyott ez a plusz erő, már rögtön partiban volt a Jazz, Griffinék nem tudták ráerőltetni akaratukat a vendégcsapatra és az első negyed után már Haywardék dobtak több pontot. Az alapszakaszban a Crawford-Redick kettős közel harminc pontot átlagotl a Utah elleni meccseken, a következő feladat az ő bevonásuk lesz, mert Blake Griffin nagyjából hozza, amit kell, Chris Paul pedig bármilyen kemény védekezést is kap, dobálja az extra kosarakat és mozgatja övéit, ő mindenképpen kiemelendő még a Clippersből. Ez így viszont lehet, hogy idegenben kevés lesz, ahol majd a Jazzt hajtja a közönség, ott nem biztos hogy belefér az, hogy a Paul-Griffin-Jordan trión felül összesen 36 pontot szenvedjen össze a társaság...

Mbah a Moute-t dicséret illeti

Nem sokat beszélünk a Clippers kiscsatárától, de nagyon fontos láncszeme a gárdának és ezúttal is nagy szerepe van abban, hogy a LAC ilyen alacsony pace mellett is képes nyerni, pedig ez kicsit sem Paulék stílusa. Mbah a Moute feladata Gordon Hayward lassítása és ezt eddig remekül meg is oldja, a Jazz fő pontszerzője 12/33 dobását értékesítette a két mérkőzés során és egyáltalán nem tudott belendülni, pedig az ő extrájára nagy szüksége lenne a Snyder-legénységnek.