62 éves Isiah Thomas, 67 éves a Bill Russell-csere

Az 1961. április 30-án született Isiah Thomas úgy érkezett az NBA-be az 1981-es drafton, hogy ebben az eszendőben bajnok lett az Indiana egyetemmel, és neki ítélték oda a Final Four Legkiemelkedőbb Játékosa díjat.

Az 1/2-es választási joggal vitte el őt a Detroit Pistons és legendát sikerült kifogniuk. 13 esztendős profi pályafutását végig az autóvárosban töltötte Thomas, 12-szer All-Star lett - csak az utolsó évében nem volt ott a gálán, kétszer (1984, 1986) viszont az MVP-nek is megválasztották a főmérkőzésen. Kilencszer járt csapatával a rájátszásban - az első kettő, illetve az utolsó két évben nem.

1983-ban nevezték ki a gárda élére Chuck Daly-t, akivel folyamatosan fejlődött a klub, és bár 1987-ben még a Boston Cetlics megállította a Pistonst a keleti fináléban, 1988-ban megvolt az áttörés: a csapat bejutott a nagydöntőbe. Ezt a csatát ugyan megnyerte még a Los Angeles Lakers, de Thomas legendás teljesítményt nyújtott a hatodik meccsen - 43 pontot szórt, ebből 25-öt csak a harmadik negyedben, már sérült bokával:

1989-ben aztán bajnok lett a Pistons, egy évvel később pedig megvédte címét - előbbinél, a címvédő Lakers elleni siker alkalmával még Joe Dumars, utóbbinál, a Portland TrailBlazers legyőzését követően viszont Thomas lett a döntő legértékesebb játékosa.

A 80-as évek végén elképesztően fizikális rivalizálás alakult ki a Pistons és a Chicago Bulls között, a Bulls pedig átvette a hatalmat a 90-es évek elején - a jelenleg is futó Last Dance legutóbbi részeiből mindenki számára világos lehet, mennyire gyűlölte egymást a két csapat, és hogy 1991-ben a híressé váló söprés és a kézfogás elmaradása után megvolt az őrségváltás.

Az 1984/85-ben 13.9 gólpasszos átlaggal még a kategóriát megnyerő Thomas teljesítménye nem sokat romlott ezekben az években sem  - bár pont az 1990/91-es szezonban volt egy komolyabb sérülése. A Pistons viszont öregedett, így a következő év első körös búcsúja után már a PO-ba sem kerültek be 1993-ban, majd 1994-ben sem. Thomasnak 1994-ben jött el a vég: az alapszakasz végén elszakadt az Achillese, egy hónapra rá pedig bejelentette, hogy befejezte pályafutását.

Háromszor volt az All-NBA első csapat tagja (1984, 1985, 1986) és kétszer a második ötösbe is befért (1983, 1987). Fénykorában (1983/84 - 1986/87) zsinórban négy szezonon keresztül 20 pont és 10 gólpassz fölött volt az átlaga - utána lett igazán jó a csapat, hogy visszaestek számai. Jelenleg is ő a csúcstartó a Pistonsnál a pontok, a gólpasszok, a szerzett labdák és a játszott meccsek tekintetében is. 11-es mezszámát visszavonultatta a Detroit, az első adandó alkalommal, 2000-ben pedig bekerült a Hírességek Csarnokába.

Érdekesség, hogy az amerikai válogatottal világversenyről nincs érme. 1980-ban ott lett volna az olimpián, de a bojkott miatt erről lemaradt. Az 1992-es Dream Teambe a legenda szerint Michael Jordan miatt nem kapott meghívást, 1994-ben pedig ott lehetett volna a világbajnokságon, de Achilles-sérülése közbeszólt. Egyébként is visszavonult volna az idény végén, de így ezt némileg hamarabb kellett megtennie a tervezettnél.

Visszavonulását követően, 1994 és 1998 között a ligába akkor megérkező Toronto Raptors elnöke volt. Dolgozott ezt követően televíziós szakkommentátorként, majd az Indiana Pacers vezetőedzője lett 2000 és 2003 között. Mindhárom szezonban kiesett csapatával a PO első körében - legutoljára a Celtics ellen pályaelőnyből -, így a Pacers vezetősége nem kívánt vele tovább együtt dolgozni.

2003 decemberében a New York Knicks elnöke lett, és a Nagy Alma kirakatcsapatának egyik, ha nem a legsötétebb korszaka kezdődött meg az irányításával. 2008-ig töltötte be ezt a tisztséget - közben két évig még az edző is ő volt -, mielőtt Donnie Walsh-ra váltották volna, megállítva ámokfutását. 2009 és 2012 között a FIU egyetem vezetőedzőjeként tevékenykedett, 2012 decembere óta pedig szakkommentátorként és elemzőként dolgozik amellett, hogy a 2015-ben a WNBA-s New York Liberty elnökének is kinevezték.

Vezetőként átélt sikertelenségei ellenére is Isten éltesse sokáig!

 

Április 30-a a Boston Celtics számára is fontos dátum, hiszen 67 esztendővel ezelőtt, 1956. április 30-án cserélte el a csapat az akkor hatszoros All-Star centerét, Ed Macauley-t és Cliff Hagant a St. Louis Hawkshoz az 1/2-es draftjogon kiválasztott Bill Russellért.

A hírek szerint Red Auerbach nagyon szerette volna megszerezni Russellt, mert az ő védekezését tartotta a Celtics hiányzó láncszemének a bajnoki címekhez - mint később kiderült, igaza volt. Az 1/1-en a Rochester Royals draftolhatott, amely nem akarta kiválasztani Russellt az Év Újonca díjat megnyerő Maurice Stokes mellé - inkább egy jó hátvéddel párosították volna a később tragikus sorsú, rettenetesen tehetséges magasembert, de ez végül nem jött össze nekik. Emellett nem akarták kifizetni a Russell által kért 25.000 dolláros aláírási pénzt sem, Auerbach ráadásul felajánlott nekik egy Ice Capades nevű jégrevüt is - ez így együtt elég volt a Royalsnek, hogy lemondjon a centerről.

Az 1/2-n választó St. Louis-zal már más volt a helyzet, de a Hawks Macauley-t akarta magának, aki ráadásul haza vágyódott - volt egy mozgássérült gyermeke, és segíteni akart a feleségének. A Hawks ledraftolta Russellt, és elvileg a két csapat megegyezett a Macauley-Russell cserében (erre Macauley az adott körülmények miatt áldását is adta), de a St.Louis tulajdonosa később még többet akart - azt a Hagant, aki három éve a seregben szolgált, és egy percet sem játszott a Celticsnél. Auerbach állítólag hosszas gondolkodás után ment bele, a többit viszont már tudjuk: Russell vezetésével 13 év alatt 11 bajnoki címet nyert a Boston, az utolsó kettőnél ráadásul játékos-edző volt már.

Azt utólag nem mondhatjuk, hogy a St.Louis sem járt rosszul, de Macauley és a később 5-szörös All-Star Hagan sem maradt üres kézzel: a Boston 13 év alatt elszenvedett két kudarcából az egyik éppen a Hawks ellen érkezett, 1958-ban ugyanis Bob Pettit-ék nyerték a bajnoki címet. Hogy Hall of Famer és Hall of Famer között is hatalmas különbségek vannak, azt ez a csere is jól mutatja: a Boston két későbbi HoF-ot adott egyért, mégis a liga történetének legmeghatározóbb és legjelentőségteljesebb cseréjének tartják ezt a tranzakciót.

 

A Milwaukee Bucksnál is szép emlékeket őrizhetnek erről a napról, hiszen a franchise első bajnoki címét 52 évvel ezelőtt szerezték, 1971. április 30-án, amikor a Kareem Abdul-Jabbar (akkor még Lew Alcindor, egy nappal a bajnoki cím megszerzése után, 1971. május 1-én jelentette be a névváltoztatást)  vezette együttes 118-106-ra verte a Baltimore Bulletset, ezzel söpréssel, 4-0-s végeredménnyel hozták a finálét.

Az akkori NBA még négy divízióban került megrendezésre, a Bucks pedig a Chicagóval, a Pistonsszal és a Phoenix Sunsszal együtt a Midwest csoportban volt nyugaton. Utcahosszal nyerte az alapszakaszt a Bucks, 66-16-ot hozott - a második legjobb mérleg a címvédő New York Knicksé volt 52-30-cal. Érdekesség, hogy egy évvel korábban még csak nyugati és keleti divízió volt, a két gárda pedig a keleti döntőben került össze, akkor a Knicks 4-1-gyel ment tovább. Az 1970/71-es alapszakaszban fűrészfogszerűen ment a PO-ba a főcsoportok két-két divíziójának első két helyezettje. Hiába volt Baltimore mindössze a negyedik legjobb keleti csapat 42-40-nel a Knicks, a Philadelphia Sixers (47-34) és a Boston Celtics (44-38) mögött, második kiemeltként jutott be a rájátszásba - a Boston pedig az Atlantic csoport harmadik helyezettjeként be sem került.

A rájátszásban aztán tarolt a Bucks, hiszen 4-1-gyel búcsúztatta a San Francisco Warriorst, majd ugyanilyen arányban verte a Los Angeles Lakerst is - igaz, az 1972-es bajnoknál akkor már nem volt Elgin Baylor, aki ebben az évben szenvedett súlyos térdsérülést (és ennek az utóhatásai miatt vonult vissza az 1971/72-es szezon elején), és Jerry West sem volt bevethető, mert még márciusban elszakadt a térdszalagja. Ettől függetlenül nagyon meggyőző volt a másodéves Abdul-Jabbar és Oscar Robertson vezette Milwaukee. A Baltimore ezzel szemben vért izzadott a fináléig: az Earl Monroe, Wes Unseld, Gus Johnson, Jack Marin, Kevin Loughery és Fred Carter által fémjelzett Bullets 4-3-mal ment túl a Sixersen és a címvédő Knicksen is. A döntőben végül sima meccseken, és mint írtuk, söpréssel kerekedett ellenfele fölé a Bucks.

 

48 évvel ezelőtt, 1975. április 30-án nevezték ki Larry O'Brient az NBA harmadik elnökének - J. Walter Kennedyt váltotta. O'Brien vezényelte le az ABA-NBA egyesülést, 1983-ban ő vezette be a fizetési sapkát, irányítása alatt jócskán nőttek a bevételek, jobb TV-szerződést kötött 1982-ben, mint korábban bárki a liga történetében - ekkor vált elérhetővé kábeltévén, többek között az ESPN-n is az NBA -, 1976-ban és 1983-ban két kollektív szerződést is megkötött a Játékosok Szakszervezetével, és 1979-ben nála vezették be a triplavonalat is. 1984-ben tőle vette át a stafétabotot David Stern.

 

1991. április 30-án a Chicago Bulls a New York Knickshez látogatott a rájátszás első körének harmadik találkozóján. A Bulls 103-94-re győzött, így 3-0-val behúzta a sorozatot, de nem erről marad híres ez a meccs, hanem Michael Jordan zsákolásáról Patrick Ewingon:

 

Egy évre rá a Seattle SuperSonics 119-116-ra verte a Golden State Warriorst, így 3-1-re megnyerte az első körös párharcot. A találkozó azonban igazán Shawn Kempről marad emlékezetes, aki minden idők legnagyobb húzásaiból kettőt is bemutatott egy mérkőzés során. Először Alton Listert semmisítette meg - aki a második meccsen megütötte őt:

Majd Chris Gatlinget húzta át elemi erővel - úgy, hogy Gatling azon nyomban el is ismerte Kemp teljesítményét:

 

2006. augusztus 30-án a Los Angeles Lakers a Phoenix Sunsot fogadta a PO első körének negyedik találkozóján. A Suns kétpontos vezetéssel ment be a végjátékba, amikor oldalbedobással jöhetett az arizonai alakulat, ezt követően jöttek ezek a pillanatok:

Kobe Bryant egyik legemlékezetesebb meccsnyerője volt a hosszabbítás végén, mínusz 1-nél beszórt kosara, amivel a Lakers 99-98-ra győzött, így a kiesés szélére sodorta a Phoenixet - innen fordított és jutott tovább 4-3-mal a Suns.

 

2009. április 30-án a Chicago Bulls a Boston Celticset fogadta a rájátszás első körében. Az egész évtized egyik, ha nem a legizgalmasabb párharcát vívta egymással a két csapat, hiszen a hét meccsre nyúló csata során összesen hét hosszabbítás volt. Ebből három ezen a hatodik találkozón, melyen 128-127-es sikerével életben maradt a Bulls - igaz, hiába, hiszen a következő összecsapáson kikapott Bostonban, így 4-3-mal a Celtics ment tovább.

Akad még egy bostoni vonatkozás a mai napra, hiszen 2 évvel ezelőtt, 2021. április 30-án Jayson Tatum került középpontba. A kiscsatár a San Antonio Spurs ellen hosszabbítás után 143-140-re megnyert összecsapáson karriercsúcsot jelentő 60 pontot rakott össze 20/37-es mezőnymutatóval, közte 5/7 triplával, illetve 15/17 büntetővel - emellett 8 lepattanót, 5 gólpasszt és egy blokkot is jegyzett. 

Ez a 60 pont azért is kiemelkedő, mert Tatum beállította Larry Bird 1985-ben dobott franchise-rekordját: