71 éves az ABA, 63 éves a Bucks legendája

1949. szeptember 21-én látta meg a napvilágot az ABA és a Kentucky Colonels egyik legnagyobb figurája, Artis Gilmore. Két évig egyetemi előkészítőre járt, majd két évet húzott le a Jacksonville egyetemen (1969-71). 1970-ben az NCAA nagy tornájának döntőjéig vezette csapatát, ahol ugyan kikaptak a UCLA Bruinstól, de Gilmore mély nyomokat hagyott az emberekben. A két idény alatt egyike lett annak az öt játékosnak az egyetemi kosárlabdázás történetében, akik teljes egyetemi pályafutásuk alatt 20 pont és 20 pattanó fölött átlagoltak - 22.7-es pattanóátlaga máig fennálló rekord az NCAA legmagasabb, Div. 1-es osztályában.

Az 1971-es NBA draft 7. körének 117. helyén vitte el a Chicago Bulls, de ekkor már tudható volt, hogy az ABA drafton lefoglalta játékjogát a Kentucky Colonels, akik rekord összegnek számító pénzt fizettek neki azonnal. Meg is érte a befektetés: első évében rögtön 23.8 pontot, 17.8 pattanót és 5.0 blokkot átlagolt 59.8%-os mezőnypontossággal - ez utóbbi kategóriában, illetve a pattanóknál ligaelső lett, így nem meglepő, hogy az Év Újonca díj mellett megnyerte az alapszakasz MVP címet is.

Az ABA-ban töltött öt szezonja maradéktalanul sikeres volt, hiszen általában 20-24 pontot mellet 15.5-18.5 pattanót tett a közösbe meccsenként. Négyszer nyerte meg a pattanókategóriát az öt év alatt, mind az ötször ott volt az All-Star gálán, az All-ABA első ötösében és az első idényt leszámítva az All-Defensive első ötösben is. 1973/74-ben az All-Star gála legértékesebb játékosa lett, az 1975-ös ABA rájátszásban pedig csapatával ért fel a csúcsra, bajnok lett a Kentuckyval, gyakorlatilag tehát mindent megnyert, amit meg lehetett.

Az 1976-os ABA-NBA összeolvadáskor a Colonels megszűnt, így a Chicago Bulls az ún. ABA dispersal drafton lefoglalta újra a játékjogát, ezúttal az 1/1-gyel. Átlagai főleg pattanózásban estek vissza, de meccsenként 18-23 pontot és 10-13 pattanót így is "bevállalt" a Bullsnál töltött hat idénye során, és négyszer meghívták az NBA All-Star gálájára is. 1982 nyarán a San Antonio Spurshöz cserélték, ahol öt évet töltött el. Az első három szezonban tartotta átlagait, és kétszer meg is hívták az All-Star gálára - utoljára a Spursnél töltött negyedik évében -, aztán elkezdett meredeken romlani teljesítménye. 1987-ben visszacserélték a Bullshoz, ahonnan szezon közben a Bostonhoz került. 1988 nyarán befejezte NBA pályafutását - egy évet lehúzott még Olaszországban, majd visszavonult.

Játékospályafutása befejezését követően a Jacksonville-i közösségben folytatott aktív munkát, dolgozott például egykori egyetemén, illetve annak meccsein kommentátorként is. 2011-ben beválasztották a Hírességek Csarnokába. Chicagói utolsó két, illetve San Antonio-i első két idényében a liga legjobb mezőnyszázalékait produkálta, négy egymást követő szezonon keresztül, és egyébként is a hatékonyság mintapéldája volt az "A-Train" becenévre hallgató kosaras: NBA-s karrierátlaga 59.9% a mezőnykísérleteket tekintve, ez a valaha volt legjobb mutató a liga történetében.

 

Moncrief a Milwaukee Bucks klublegendája, 10 évet húzott le a csapatban a 80-as években – mi sem mutatja jobban népszerűségét, hogy 2011 nyarán vezető hír volt, amikor segédedzőként tért vissza a klubhoz. Sokoldalúságát pedig az jellemzi, hogy korábban a Golden State Warriorsnál dolgozott dobóedzőként – holott személyében a 80-as évek egyik legjobb védőjátékosát tisztelhetjük. Pályafutása felelevenítése mellett egy elfeledett, kiváló csapatnak, a 80-as évek Milwaukee Bucks-ának is emléket állítunk.

Moncrief Arkansas állam fővárosában, Little Rockban született 1957. szeptember 21-én. Ifjúkorában a korábban egyetemi szinten sikeres Arkansasban nem volt nagy kosárlabda-élet – nos, ő tett róla, hogy legyen. 1975-ben a University of Arkansas csapatához (Razorbacks) került, ahol Moncrief elkezdhette bontogatni szárnyait. Az ugyanebben az évben érkező vezetőedző, Eddie Sutton eltökélt célja volt, hogy a 40-es években két alkalommal is Final Fourba jutó egyletet visszavezeti az NCAA élvonalába. Ezt helyi srácokkal kívánta elérni: Moncrief mellett a csapat tagja lett a szintén helyi Ron Brewer (ő később szép karriert futott be az NBA-ben, fia, Ronnie Brewer szintén ismert NBA-játékos volt) és Marvin Delph (őt az 1978-as drafton harmadik helyen vitte el a Buffalo Braves, azonban vallási és egyéb okok miatt soha nem lépett pályára az NBA-ben) – hármójukat csak úgy emlegették: The Triplets. A csapat segédedzője az a Gene Keady volt, aki később, 1980 és 2005 között a Purdue Egyetem vezetőedzőjeként csillogott (szomorú érdekesség, hogy noha Keady hat alkalommal lett az Év Edzője, soha nem sikerült bajnokságot nyernie). Két évig tartott, hogy a Razorbacks meghívást kapjon az NCAA-tornára, majd 1978-ban a tudatos munka kiugró eredményt hozott: a csapat egészen a Final Fourig menetelt, ahol a harmadik helyet szerezte meg.

Sidney Moncrief az egyetem történetének legjobb pontszerzőjeként 1979-ben távozott a csapattól úgy, hogy a legjobb 8 közé (Elite Eight) vitte a csapatot – hamarosan visszavonultatták a mezét, a csapatból egyetlenként. Ez mindennél jobban elmondja, mit jelentett ő az egyetemnek, amely ezt követően 2001-ig szinte kirobbanthatatlan volt az NCAA első vonalából, sőt 1994-ben első bajnoki címét is megszerezte.

Moncrief ekkor már az NBA-ben szárnyalt. 1979-ben a Detroit Pistons az ötödik helyen választott, és kinéztek maguknak egy bizonyos Greg Kelsert – érte hajlandóak voltak felcserélni a 4. helyre, amely a Bucksé volt (nem az olvasó hibája, hogy nem ismeri a fenti úriembert, mindössze hat szezon jutott neki, és nem váltotta meg a világot). A Bucks Moncriefet vitte el az ötödik választás jogával, ám ekkor még nem sejtették, hogy a 80-as évek egyik legnagyobb spílerét láncolták magukhoz.

Első két szezonjában fokozatosan erősödött bele a profivilágba, folyamatos fejlődése töretlen volt egy nagyon erős alakulatban. Érdekesség, hogy az 1980-ban még a Nyugati Főcsoport elődöntőjében (akkoriban még csak 8 csapat jutott a playoffba), 1981-ben már a Keleti Főcsoport elődöntőjében kapott ki csapata 4-3-ra. A Bucks ebben az időben folyamatos playoff-szereplő volt Don Nelson keze alatt, sőt 1981-ben 60 alapszakasz-sikert aratva az NBA második legjobb mutatójával rendelkezett a Celtics mögött.

A nagy áttörés éve 1982 volt Moncrief számára: csapatának legjobb pontszerzőjeként választották be az Év második legjobb ötösébe és védőötösébe, emellett első alkalommal szerepelhetett All-Star Gálán. A playoffban már nem volt szerencséje a csapatnak: csak a második körben kellett beszállniuk a versengésbe, de a Philadelphia 76ers lendületből kiverte őket.

1982 nyarán a liga illetékesei egy új díjat alapítottak, amely az év legjobb védőjét illette meg – ez a cím a ma is óriási megbecsülésnek örvendő Defensive Player of the Year. Szerencsés véletlen, hogy az 1982-83-as évad Moncrief pályafutásának talán legjobb éve volt. A Bucks simán nyerte a Central Divisiont, emberünk az Év legjobb ötösének és védőötösének tagja lett, 20 pontot szórt az All-Staron – majd megérdemelten kapta meg az Év védőjének járó díjat. A playoffban is sikerült nagyot alkotnia, vezetésével a Bucks kisöpörte a Celticset(!), majd csak a Bucks volt képes (ha csak egy meccsen is, de) legyőzni a Philadelphia 76ers szupercsapatát, amely 12-1-es playoff-mérleggel húzta be az 1983-as bajnokságot.

Az 1983-84-es szezonnak már esélyesként futott neki a Bucks, és Moncrief nem igazán lassított: besöpörte második Év védője elismerését, újabb All-Star meghívását, és az NBA tíz legjobb játékosa közé választották. A Milwaukee 3. helyen zárta az alapszakaszt. Ez volt az első év, amikor a ma már megszokott, 16 csapatos playoffot bonyolították le, a Bucks pedig megint elmenetelt a főcsoportdöntőig (a Hawks és a Nets voltak az áldozatok), ám ott ismét kikapott 4-1 arányban, ezúttal is a későbbi bajnoktól (Boston Celtics).

A Bucks és Moncrief később sem tudott kitörni az alapszakaszmenő skatulyájából, mint ahogy Don Nelson sem. Noha 1982-1986 között Moncrief öt alkalommal volt All-Star, ötször volt valamelyik év ötösének és év védőötösének tagja, a playoffban nem termett számára több babér. Az évtized második felében a csoportriválisok, a Pistons Rosszfiúi és a Jordan vezette Bulls fokozatosan leszorította a Central Division éléről a csapatot. Noha azt elmondhatták magukról, hogy Jordan első playoffját ők rontották el az első körben, 1985-ben, a második kör mindig a megállót jelentette – pedig nem sok hiányzott, két alkalommal is 7. meccsen estek ki.

Don Nelson 1987-es távozásával a Bucks és Moncrief sorsa is hullámvasútra került: már az 1986-87-es szezon felét is ki kellett hagynia egy sérülés miatt, amit sorban követett a többi nyavalya. Az 1989-90-es évben nem is tudott pályára lépni. Sokan el is könyvelték, hogy Moncrief pályafutásának vége: a Milwaukee Bucks például rögtön 1990-ben visszavonultatta a mezét.

Hősünk azonban nem így akart búcsúzni, és az 1990-91-es évadban még 72 meccsen szerepelt az Atlanta Hawks csapatában is, sőt a playoffban is megfordult, mielőtt 1991 nyarán úgy döntött, hogy elég volt. Személyében azt a sztárjátékost tisztelhetjük, amelynek csapata, a Milwaukee Bucks az 1980-as évtized harmadik legjobb alapszakaszmutatóját volt képes felmutatni – csak a miheztartás végett: az első két helyen a Magic vezette Los Angeles Lakers és a Bird-féle Boston Celtics található.

Kissé talán méltatlanul merült feledésbe a neve és teljesítménye, ezért álljon itt Michael Jordan nyilatkozata, amelyet a fénykorában játszó Sidney Moncriefról tett: "amikor Moncrief ellen játszol, egy egész estés all-around kosárlabdában van részed. Mindenhová követ, a pálya mindkét végén. Bizton számíthatsz rá".