82 éves Oscar Robertson

Az 1938. november 24-én született Oscar Robertson gyerekkorát a szegénység és a diszkrimináció uralta. Már a középiskola második évében kiemelkedett és csapatát bajnoki címre vezette, amit egy évvel később megismételtek. A két év alatt összesen 62-1-es mérleget produkáltak, és bajnoki címeik az első olyan trófeák voltak Indianapolisban, amelyet csak fekete játékosokból álló csapat nyert. Miután végzett, a Cincinnati Egyetemre iratkozott be, ahol tovább javult játéka. A gárdával a három ott töltött éve alatt 79-9-et tudtak összehozni, de két Final Four szereplésen kívül csapatszinten nem tudott komoly sikert, végső győzelmet ünnepelni. Az 1960-as olimpián minden idők talán legjobb amatőr csapatát alkották Jerry Westtel és Jerry Lucasszal, simán nyerték is a római ötkarikás játékokat, méghozzá brutális különbséggel (meccsenként átlag 42.4 ponttal). Ezután jelentkezett az 1960-as draftra, ahol a helyi Cincinnati Royals el is vitte az ún. territorial pickkel 1/1-esként.

Azonnal beilleszkedett a profik közé all-around játékával, első évében 30.5 pontot, 10.1 pattanót és 9.7 gólpasszt átlagolt - nem meglepő, hogy az Év Újonca díjat is besöpörte. Első 9 évében a liga első ötösébe választották, első 12 évében pedig az All-Star gálának volt rendszeres tagja. Második szezonjában olyan dolgot tett, amit azóta csak Russell Westbrook tudott, igaz, ő három idényben: triplát-duplát átlagolt a teljes szezont figyelembe véve (30.8 pont, 11.4 gólpassz, 12.5 pattanó). Az első öt év statisztikáit nézve szintén tripla-dupla átlagai voltak, amit soha senki még csak megközelíteni sem nagyon tudott, a gárdával azonban komolyabb sikereket nem sikerült elérnie. Az első négy éve alatt folyamatosan javultak, és kétszer is csak a Bill Russell vezette Boston Celtics volt képes őket megállítani, ám 1964-től kezdve mindössze három első körre, majd három PO nélküli évre futotta.

Az 1970-es év nyarán sokkolta a közvéleményt, hogy a Royals elcserélte a Milwaukee Bucksba Flynn Robinsonért és Charlie Paulkért. A mende-monda szerint az akkori edző, a Celtics korábbi legendás irányítója, Bob Cousy féltékeny volt Robertsonra és arra, hogy mindenki csak vele foglalkozik. Bármi is volt azonban a háttérben, Big O-nak nagyon megérte a váltás, hiszen a Bucksnál összeállhatott Lew Alcindorral, akit ma csak Kareem Abdul-Jabbarként ismerünk. 66-16-os alapszakasz mérlegük mellé egy 12-2-es PO statisztika párosult, így a középiskola óta először csapatsikernek örülhetett 1971-ben, miután a nagydöntőben legyőztek a Baltimore Bulletset.

A nyarat sem töltötte tétlenül, ugyanis mint a Játékosok Szakszervezetének elnöke, beperelte az NBA-t a trösztellenes törvények megsértése miatt. A pert megnyerte, ennek következményeként 1976-ig tolódott az NBA és az ABA összeolvadása, valamint megváltozott a draft és a szabadügynökpiac rendszere is. A következő két évben "csak" divíziójukat nyerték meg, ám az 1974-es rájátszásra megint a legjobb mérleggel, 59-23-mal érkeztek. A döntőben az ezúttal már Dave Cowens által vezetett Celtics volt az ellenfél, és hét meccsen kikaptak. Robertson, ha nem is a csúcson, de hasznos játékosként fejezte be csodálatos karrierjét a finálét követően.

Aktív pályafutása befejezése után a Kansas City Kings (a Royals utódja) a 14-es, a Milwaukee Bucks pedig az 1-es számú mezt vonultatta vissza, 1980-ban pedig beválasztották a Hírességek Csarnokába. Az edzők 2000-ben az évszázad játékosának választották, a SLAM magazin 2003-ban harmadik helyen rangsorolta minden idők legjobb 75 játékosa között (Michael Jordan és Wilt Chamberlain után), az ESPN pedig minden idők második legjobb irányítójának választotta 2006-ban Magic Johnson mögött. Érdemei elismeréseként az amerikai szakírók által megnevezett legjobb egyetemi játékos díját 1998 óta Oscar Robertson Trófeának hívják. Isten éltesse még sokáig!

 

Nála pontosan 5 évvel fiatalabb, ma 77 esztendős a Detroit Pistons legendás egyese és a város egykori polgármestere, Dave Bing. Ő az 1966-os draft 1/2-eseként került a ligába, ahol az autóvárosiak választották ki. Azonnal 20.0 pontot, 4.5 pattanót és 4.1 gólpasszt átlagolt, meg is nyerte az Év Újonca díjat. Innen és karrierje további statisztikáiból is látszik, hogy ő leginkább a mai irányítók játékához hasonló stílussal rendelkezett, sokkal inkább figyelt a pontszerzésre, mint az akkor egy egyes poszton játszó játékostól megszokott volt. A következő hat szezonjában 22-27 pont és 5-8 gólpassz között átlagolt folyamatosan, 1975-ben azonban távozott a Pistonstól, ahol összesen 6-szor volt All-Star.

Egy első körös draftjoggal együtt cserélték a Washington Bulletshez ezen a nyáron. Első évében még All-Star is volt - karrierje során utoljára -, ráadásul ezen az All-Star meccsen őt választották az MVP-nek is, ám az 1976/77-es idényben már alig 10 pontot átlagolt, így az idény végén kitették keretükből - nem volt tehát tagja az 1978-as fővárosi bajnokcsapatnak. A Boston Celticsnél húzott még le egy idényt, majd 1978-ban visszavonult. Kétszer az All-NBA első csapatban is helyet kapott (1967/68, 1970/71), egyszer pedig a második ötösnek volt tagja (1973/74) - ezek az elismerések még detroiti éveiben érték. 1990-ben beválasztották a Hírességek csarnokába!

Visszavonulását követően sikeres acélfeldolgozó üzemet hozott létre Detroitban, ahol az autógyártás miatt jól is ment neki. 2009-ben a város polgármesterének választották, miután elődje, Kwame Kilpatrick hamis tanúzás miatt lemondott posztjáról. Először csak ideiglenesen került a posztra, majd ugyanebben az évben megkapta a teljes négyéves mandátumot is - pechjére pont a világválság kezdetekor/alatt, így regnálása alatt Detroit lett Amerika legjobban eladósodott városa. 2013-ban nem indult újra a választásokon.

 

Újabb öt éve telt el, 1948. november 24-én pedig a Houston Rockets legendás trénere, Rudy Tomjanovich született meg. Az 1970-es draft 1/2-es pickjével húzta ki a San Diego Rockets - egy év múlva költözött a franchise Houstonba. Eleinte pattanózásban tűnt ki a kiscsatárként és erőcsatárként is használt játékos - második és harmadik szezonjában is 10.0 fölött átlagolt a játék ezen szegmensében (11.8, 11.6) -, majd pontátlaga 20.0 fölé kúszott. Az 1973/74-es idénytől kezdve 6 szezonból 5-ször All-Star volt 20.0 pont fölötti és 8.0 pattanó körüli átlagainak köszönhetően. Játékosként azonban leghíresebb mozzanata az volt, amikor 1977-ben Kermit Washington úgy megütötte őt ököllel a pályán, hogy majdnem belehalt. Volt még All-Star a következő idényben, de 1981-ben visszavonult.

Két évig játékosmegfigyelőként dolgozott ezt követően, majd 1983-ban a Rockets segédedzője lett. Két vezetőedző mellett is dolgozott, mielőtt 1992 februárjában, Don Cheaney lemondását követően ideiglenesen megkapta volna a főedzői posztot. Olyan jól sikerült ez a félév számára, hogy állandó szerződést kötöttek vele, ez pedig 1994-ben, majd egy évre rá, 1995-ben is bajnoki címhez vezetett. Ezt követően egy alsóbb ligás csapatok játékosaiból összeállított válogatottat az 1998-as világbajnokság bronzérméig vezetett, majd 2000-ben, Sydney-ben olimpiai bajnoki címet nyert a Team USA-vel. A sikerek után nehezebb idők jöttek a texasi együttesnek, Tomjanovich azonban maradt - egészen a 2002/03-as idény végéig, amikor rákos daganatot diagnosztizáltak nála, 33 év után tehát elhagyta a Rockets franchise-t. 2004-ben egy fél idény erejéig még próbálkozott a Los Angeles Lakersnél, de 41 meccs után lemondott, és mint tanácsadó maradt csak az aranysárga-lila együttesnél.

Leghíresebb mondatával köszöntjük, amelyet az 1995-ös bajnoki cím utáni ünnepléskor mondott - mint ismert, a címvédő Rockets nyugati 6. kiemeltként, négy darab, az alapszakasz során legalább 57 győzelmet elérő együttes testén keresztül tudta megvédeni elsőségét, amely minden idők egyik legnagyobb PO-menetelésének számít. Isten éltesse őt is!

 

60 esztendővel ezelőtt, 1960. november 24-én állította fel Wilt Chamberlain egyik megdönthetetlennek tűnő csúcsát. A Boston Celtics ellen 132-129-re elveszített összecsapáson 55 lepattanót szerzett Chamberlain, ezzel máig fennálló rekordot tart. Érdekesség, hogy ebben az idényben 79 meccsen 2149 pattanót szerzett a legenda, 27.9-es átlaggal végzett a kategóriában - természetesen ezek mind rekordok azóta is.

71 évvel ezelőtt, 1949. november 24-én a Tri-Cities Blackhawks a Sheboygan Red Skins vendége volt, és 120-113-ra kikapott. Nem vonult volna be ez a meccs a történelemkönyvekbe, hogy ha nincs Don Otten, aki 8 személyi hibával felállított egy másik olyan csúcsot, amit valószínűleg soha nem fog megdönteni senki. Otten azért juthatott el ennyi faultig, mert a liga szabályzata megengedi, hogy egy játékos a kipontozódás után is pályán maradjon, ha senki nem küldhető be a kispadról. Márpedig a Tri-Citiesnek addigra már csak négy olyan játékosa marad, aki nem pontozódott ki, mindenki másnak 6 faultja volt, így Otten maradhatott a pályán - és bevert még két személyi hibát a mérkőzés végéig.

Még egy rekord kapcsolódik november 24-éhez, 21 esztendővel ezelőtt, 1999-ben ugyanis ezen a napon állította be AC Green a legtöbb egyhuzamban lejátszott mérkőzés rekordját a teljes amerikai profi kosárlabdát tekintve. Két évvel korábban, 1997. november 20-án 907. mérkőzését játszotta zsinórban, amivel az NBA-rekordot döntötte meg Green - erről volt szó pár napja -, ezen a bizonyos 1999-ei napon azonban Ron Boone 1041-es csúcsát érte el a Los Angeles Lakers háromszoros bajnoka - Boone az ABA-ben és az NBA-ben játszott ennyi mérkőzést megszakítás nélkül, ezért nem az övé volt a "sima" NBA rekord. Mint ismert Green 1192-nél állt meg végül - Chamberlain és Otten csúcsaihoz hasonlóan ez is elég messzinek tűnik elérhetőség szempontjából.