A nap, ami három franchise életében is lezárt egy korszakot

Kezdjük a 2001-es Houston Rockets-szal, egyrészt időrendben ez a legkorábbi csere, másrészt Hakeem Olajuwon nem csak a csapattól, a várostól is elköszönt (átmenetileg). A The Dream az 1984-es draft 1/1-eseként került a Rocketshoz, de nem Houstonba, hiszen az NCAA-ben három évig a Houston Egyetem színeiben vitézkedett Clyde Drexlerrel az oldalán (az 1980-81-es szezont újoncként ki kellett ülnie). Olajuwon Nigériában született és nőtt fel, egészen 17 éves koráig nem kosarazott, hanem focikapusnak készült, innen ered magasságához képest elképesztő mozgékonysága, ruganyossága és ütemérzéke. 

1980-ben Guy Lewis, a Houston Cougars edzője kapott egy hívást, egy ismerőse ajánlotta be Olajuwont, aki hamar meggyőzte a stábot, hogy itt a helye – megérte vele kockáztatni, hiszen 1982-ben Final Fourba jutottak, 1983-ban és 1984-ben pedig egyenesen NCAA-döntőig menetelt a Phi Slama Jama becenévre hallgató csapat. Amikor kiderült, hogy a Houston Rockets húzhat először 1984-ben, nem volt kérdés, hogy Olajuwont viszik annak ellenére, hogy egy évvel korábban szintén egy extraklasszis magast, Ralph Sampsont húzták ki az 1/1-gyel. 

Olajuwon nem okozott csalódást, és akkor még finoman fogalmaztunk, hiszen a gárda történetének legfontosabb játékosa lett. Érkezésével a csapat rögtön 19 győzelmet javult és bejutott a playoffba, második szezonjában pedig egyenesen sokkolták az NBA-t, hiszen a főcsoportdöntőben kiütötték a címvédő Lakerst, és a nagydöntőben is fogtak két meccset a csúcson lévő Larry Bird vezette Boston ellen. Minden adott volt, hogy a Houston a következő években a bajnoki címekre törjön, azonban az Ikertornyok másik tagja, Sampson folyamatos sérülései miatt ez nem történt meg – Sampson elcserélése után a gárda abszolút középszerű alakulattá vált, sorban jöttek az elsőkörös kiesések. Olajuwon szemsérülést is szenvedett az 1990-91-es évadban (belekönyököltek a szemébe), 1991-92-ben pedig szívritmus-problémái adódtak, ráadásul a szerződésével sem volt elégedett – a levegőben lógott, hogy elcserélik. 

Ez végül nem történt meg, mégpedig Rudy Tomjanovich miatt – a klub korábbi kiválósága lett a vezetőedző 1992-ben, aki egyértelműen rá akarta építeni a csapat játékát. A Rockets 55 győzelmet aratott, ami akkor franchise-rekordnak számított, a rájátszásban pedig kis híján főcsoportdöntőbe jutottak, hetedik meccsen, hosszabbításban kaptak ki a Seattle-től. Olajuwon négyéves hosszabbítást kapott, a következő szezonban pedig karrierje legjobb évét produkálta, simán kapta meg az alapszakasz MVP-nek járó díjat, majd miután hét meccsen legyűrték a Knickset, a nagydöntő MVP-jét is – Houston városa 33 év után ünnepelhetett major sportban bajnokságot. 

A következő évben sérülések sújtották a csapatot, ám szezon közben megszerezték Hakeem régi cimboráját, az aranygyűrűt hajszoló Drexlert, a két veterán klasszis pedig az előző évben bajnoki tapasztalatot szerző Horryval, Cassellel, Elie-vel és Kenny Smith-szel karöltve duplázott. Olajuwon itt betonozta be magát a ligatörténet legjobbjai közé, hiszen csapata a 6. helyen jutott be a rájátszásba, és végig pályahátrányban küzdve húzta be a bajnokságot. Az első körben a mindent eldöntő 5. meccsen 33 pontot szórt a Jazz otthonában (végül 35 pontot átlagolt a szériában), a második körben 1-3-ról fordítottak a Phoenix Suns ellen a segítségével (29.7 pont), hogy aztán jöjjön a főcsoportdöntő és a döntő: előbb a regnáló MVP-t, David Robinsont szedte szét elképesztő lábmunkájával (utolsó két meccsen 81-41-re nyerte kettejük pontcsatáját), a nagydöntőben pedig az ifjú titánt, Shaqet oktatta le – 4-0-s söpréssel zárult a széria. 

A triplázás már nem sikerült, 1996-ban a Sonics a második körben kiütötte a Houstont, azonban ez a nyár még tartogatott Olajuwonnak egy különleges pillanatot, hiszen a Dream Team III tagjaként olimpiai bajnokságot nyert választott hazájának. 1996 nyarán érkezett Charles Barkley, akivel főcsoportdöntőig még elmentek, ám ott 4-2-re a Jazz bizonyult jobbnak – Olajuwon pontátlaga ezután kezdett el látványosan csökkenni, Drexler visszavonult 1998-ban, Barkley pedig súlyos térdsérüléssel zárta le karrierjét, az sem segített, hogy a csonkaszezonban Scottie Pippen is őket erősítette. A duplázó bajnokcsapat utolsó mohikánjaként Olajuwon oltotta le a villanyt – visszautasított egy 13 milliós szerződést, 2001-ben a Torontóhoz cserélték, értékét jelzi, hogy 38 évesen is adtak érte egy első- és második körös picket. 61 meccset még Kanadában is játszott, a playoffban is bevetették 5 meccsre, de hátfájdalmai miatt már nagyon nem volt az igazi, vissza is vonult a szezon végén. A legendás center természetesen azonnal visszatért Houstonba, most is a városhoz közeli farmján él családjával, a klub 50., jubileumi szezonjában ő is megkapta a tisztelgő videóját: 

Glenn Robinson is 1/1-esként került Milwaukee-ba 1994-ben, a Big Dog becenévre hallgató kiscsatár ugyan nem emelkedett olajuwoni magasságokba, de a Bucksnál töltött nyolc éve alatt csak egyszer, az 1999-es csonkaszezonban nem érte el a 20 pontos átlagot, a liga egyik legmegbízhatóbban termelő scorere volt ebben az időszakban. Nem indult könnyen a történet, mert nagyon nehezen tudott megállapodni újoncszerződéséről, végül 68 milliós dolláros dealt kötött, ami még nagyon hosszú ideig a ligatörténet legnagyobb értékű újoncszerződése lesz – a következő évben vezették be a ma is használatos, kötött összegű újoncdealeket. 

Kezdetben az All-Star centerrel, Vin Bakerrel húzták a Bucksot, majd az 1996-os drafton érkezett Ray Allen, akivel aztán hosszú évekig dobófesztiválokat rendeztek. A látványos támadójátékot 1998-ban George Karl terelte valami rendszerbe, amit a szintén ekkoriban érkező Sam Cassell vezényelt, a gárda pedig végre playoffokat is látott, igaz, a rutinos Pacers Reggie Millerrel az élen kétszer is kiütötte őket az első körben. 2001-ben jött el a Milwaukee ideje, a Cassell-Allen-Robinson agytrösztre építve a keleti döntőig jutottak, ahol csak hét meccsen kaptak ki az Iverson vezette Phillytől. 

Ez volt a Karl-rendszer csúcsa, a 2000-ben és 2001-ben is All-Star Robinson és Allen is összerúgta a port a mesterrel – a 2001-02-es évadban „félidőben” negyedik helyen állt a Bucks, utána viszont látványos zuhanásba kezdtek és nem jutottak be a playoffba. Robinson és Allen picit talán Karl ellen is játszott, ez pedig nem maradt szó nélkül, 2002. augusztus 2-án a Milwaukee robbantotta a magot Robinson elcserélésével, majd a következő szezon közben Ray Allent is elpasszolták Seattle-be Karl régi cimborájáért, Gary Paytonért – így ért villámgyorsan véget a wisconsini Big Three története. Hogy mennyire volt korszakos csapat ez a Bucks történetében, azt jól jelzi, hogy legközelebb 2019-ben nyertek párharcot a rájátszásban…

Robinson új csapatában, Atlantában mindössze egy szezont töltött, itt még 20.8 pontos átlagot hozott, majd következő nyáron továbbcserélték Philadelphiába, ahol már csak 41 meccsen játszott, sérülésekkel bajlódott. 2005 februárjában cserélték tovább New Orleansba, ahol viszont rögtön el is engedték. Robinson pályafutása azonban nem ért dicstelen véget, aláírt a San Antonio Spurshöz, ahol ugyan már csak 3.8 pontot átlagolt a rájátszásban, de összejött neki egy bajnoki aranygyűrű. 

Mai harmadik érintettünk Antoine Walker, akit 1996-ban választott a Boston Celtics a hatodik helyen. A ligatörténet egyik legerősebb draftján indokolt volt előkelő helye, hiszen már 1998-ban All-Star lett, és bostoni színekben még kétszer, 2002-ben és 2003-ban is meghívták az idényfelezőre. 1998-ban érkezett mellé Paul Pierce, ketten pedig kiváló párost alkottak a következő években, és lassan csapat is épült köréjük – 2002-ben bejutottak a playoffba, és rögtön a főcsoportdöntőig meneteltek, majd egy évvel később is eljutottak a második körbe. Ezt már inkább visszaesésnek minősítették Bostonban, és 2003 őszén Walkert elpasszolták Dallasba, ahol azonban Antawn Jamison mellett nem evett meg sok sót, 2004 augusztusában tovább is pattintották Atlantába. 

Eközben Bostonban sem jöttek ki jól az egészből, 2004-ben az első körben kiestek a playoffban, és 2005 februárjában újraegyesítették a Pierce-Walker párost. Az eredmény azonban elmaradt a várakozásoktól, megint kizúgtak a playoffból, így bostoni duó végül 2005. augusztus 2-án oszlott fel végleg, amikor Walkert egy rekordot jelentő, ötcsapatos, 13 játékost megmozgató deal keretében elpostázták Miamiba. 

Itt másodvirágzását élte, a playoffra sikerült megtalálni a helyét a csapatban és nagy szerepe volt a bajnoki cím kiharcolásában (némi személyes elégtétellel, hiszen a Dallast győzték le a döntőben). A 2006-07-es évadban viszont már csak árnyéka volt önmagának, végül elküldték Minnesotába, ott lépett utoljára pályára NBA-meccsen, bár később még a Grizzlies és a Bulls keretéhez is tartozott. 

Walker az utóbbi években azzal került be a hírekbe, hogy bár 108 millió dollárt keresett csak az NBA-s szerződéseivel, csődöt volt kénytelen jelenteni, ezért megpróbálkozott a visszatéréssel, azonban csak az NBA fejlesztési ligájáig jutott, végül nem kapott már lehetőséget.