A Pistons jövője és a Knicks legendái

Andre Drummond 1993. augusztus 10-én született. A Connecticut egyetemre járt a 2011/12-es idényben, a korábban az egyik legnagyobb tehetségnek tartott center játékával, motivációjával kapcsolatban azonban több kérdés is felmerült ebben a szezonban, így lecsúszott a 9. helyig a 2012-es drafton, a Detroit Pistons válsztotta ki. Első idénye nagyon felemás volt: Lawrence Frank vezetőedző nem akarta azonnal a mélyvízbe dobni, volt egy fáradásos törése is az egyik csigolyájánál, úgyhogy mindössze 60 mérkőzésen játszott, abból összesen 10-szer kezdett, és meccsenként csak 20.7 percet töltött a pályán - ezalatt 7.9 pontot, 7.6 pattanót és 1.6 blokkot átlagolt. Második idényére azonban megváltoztak a dolgok.

Előbb Maurice Cheeks, majd John Loyer irányította a Pistonst, ők jóval jobban bíztak Drummond képességeiben, és meg is hálálta a bizalmat a középjátékos. 81 mérkőzésen lépett parkettre, mindannyiszor kezdett, ráadásul 32.3 percet átlagolt - ezalatt az idő alatt 13.5 pontot, 13.2 pattanót és 1.6 blokkot tett fel a táblára. A blokklistán a 10. lett, a pattanóknál pedig a 2. mind az összlepattanót tekintve, mind az átlagot, arányaiban azonban ő szedte össze a legtöbb lecsorgót az ellenfél palánkja alatt (17.5%) és mindkét palánk alatt összesítve is (22.5%). Kiválóan sikerült második idényéhez tartozik, hogy a 2014-es All-Star gála újoncok-másodévesek mérkőzésén ő lett az MVP 30 pont, 25 pattanós teljesítményével.

Támadójátéka persze csiszolásra szorul, hiszen egyelőre kevés feladatot lehet konkrétan rábízni, legtöbbször az alley-oopra feltett labdákból, illetve a támadópattanó utáni ziccerekből, zsákolásokból él, ám minden tehetsége megvan ahhoz, hogy egy napon ennél többet is tudjon az ellenfél térfelén, ennek azért néha-néha már bizonyítékát is adta a pályán. Nem véletlen, hogy egyetlen embernek biztos a helye a Pistonsnál: neki.

 

John Starks Oklahomában született 1965-ben, és 21 éves koráig úgy tűnt: nemhogy komoly kosaras nem lesz belőle, de inkább arra lehetett fogadni, hogy pár éven belül börtöntöltelék vagy hajléktalan lesz. 1984 és 1987 között három helyi főiskolán-egyetemen tanult, de először azért rúgták ki, mert ellopta egy másik egyetemista fülhallgatóját (5 napos börtönt kapott érte), másodszor azért, mert füvezésen kapták – a harmadik helyen meg sem próbálkozott a kosárlabdával, viszont egészen jó jegyeket kapott… Emiatt 1987-88-ban az Oklahoma State-re került, ahol sikerült egy jó szezont futnia – persze így sem kapkodtak érte a drafton, nem választották ki.

1988 nyarán a Warriors végül leigazolta, de nem váltotta meg a világot – 1989-ben már a Continental Basketbal Associationben (CBA) pattogtatott. 1990-ben érkezett fordulópontjához a karrierje, amikor próbajátékon bizonyíthatott a Knicksnél. Starks egy edzőmeccsen Patrick Ewingról próbált meg zsákolni – ennek egy nagy ütközés és térdsérülés lett az eredménye. A Knicks nem bocsátotta el addig, amíg fel nem épült, utána pedig már azért nem, mert Starks nagyon gyorsan beverekedte magát a csapatba. 1991-92-ben már a Knicks hatodik embere volt, részt vett az 1992-es zsákolóbajnokságon, az 1992-93-as szezonban pedig berobbant a ligába: az alapszakaszban majdnem 18 pontot átlagolt, a főcsoportdöntőig menetelő Knicksben pedig remekelt a playoffban. A Bulls elleni párharcban a 2. meccsen Michael Jordanen (is) bemutatott zsákolása után a nagy MJ azt nyilatkozta róla: "nem tudom, honnan és mikor jött, de most itt van”.

Starks amellett, hogy kiválóan dobott és remek versenyzőtípusnak bizonyult, Anthony Masonnel és Charles Oakley-val együtt a Knicks kemény magját alkotta – a mini Bad Boys a 90-es évek első felében rendesen terrorizálta a mezőnyt (az edző Pat Riley hallgatólagos beleegyezésével), sokszor a brutalitás határait súrolva. Starks mentalitása azonban abszolút közönségkedvenccé tette New Yorkban – különösen azok után, hogy egy alkalommal Reggie Miller fejbevágásáért állították ki...

1993-ban még nem sikerült a döntőbe jutás, 1994-ben azonban már igen – Starks az alapszakaszban ugyan elég sokat a kihagyott és a playoffban is voltak rossz meccsei, de nélküle nem vezethetett volna 3-2-re a nagydöntőben a New York. A Rockets azonban az utolsó két meccset hozva megnyerte a bajnokságot – egyúttal a Knicks bajnoki álmainak is befellegzett. Starks negatív hősnek bizonyult, mert a 6. meccsen a potenciális meccs- és bajnokságnyerő tripláját Hakeem Olajuwon blokkolta. A következő években elég szerencsétlenül alakult a New York sorsa, Starks számai is folyamatosan csökkentek, 1996-ra ki is szorult a kezdőötösből – az 1996-97-es évadban viszont megmutatta, hogy nem csinál ebből presztízskérdést: megkapta a Legjobb Hatodik Embernek járó díjat. 1997-98-ban is hasonló szerepkört töltött be, utána azonban búcsút intett a Nagy Almának. Előbb visszatért első NBA-s csapatába, a Warriorsba, majd megnézte, milyen Chicago Bulls-játékosnak lenni – végül a Utah Jazzben, Karl Malone és John Stockton oldalán fejezte be pályafutását.

Starks manapság is a Knicksnek dolgozik, a szurkolókkal foglalkozik és időnként televíziós szakértőként szerepel. Még mindig ő dobta a legtöbb triplát (982) a Knicks történetében, emellett ő volt az első NBA-játékos 1994-95-ben, aki legalább 200 hárompontost dobott egy évben (217).

 

A Knicksnek azonban nem a '90-es évek voltak a legjobb időszaka, hanem a '70-es évek, amikor két bajnoki címet nyertek 4 éven belül - ennek a korszaknak volt az egyik kulcsalakja William "Red" Holzman. 1920. augusztus 10-én született, és a Rochester Royalsnál kezdett el kosarazni az NBL-ben - ahol a liga egyik legjobb irányítója volt. Az NBA létrejöttekor a Royals is helyet kapott a ligában, Holzman pedig 1951-ben bajnok lett az együttessel. 1953-ban távozott a csapattól, egy évig játékosedző volt a Milwaukee Hawksnál, majd befejezte aktív játékospályafutását. Az időközben St.Louisba költőző franchise-nál 1957-ig dolgozott, ezután menesztették.

1957-ben csatlakozott a Knickshez, 10 évig azonban játékosmegfigyelőként tevékenykedett. 1967-ben lett az együttes vezetőedzője, innentől kezdve pedig sikert sikerre halmozott. 1968-ban még kiestek az első körben, 1969-ben aztán már a főcsoport döntőéig jutottak, 1970-ben pedig fennállása során először bajnok lett a Knicks, ráadásul Holzman elnyerte az Év Edzője díjat is. Phil Jackson és Bill Sharman mellett az egyetlen olyan szakember, aki volt játékosként és edzőként is NBA bajnok, és képes volt olyan idényben is bajnokságra vezetni csapatát, amikor a legjobb edzőnek is őt választották meg - érdeksség, hogy Jackson ott volt ebben az 1970-es, és később az 1973-as bajnokcsapatban is.

1971-ben a keleti döntőben a Baltimore, 1972-ben pedig a nagydöntőben a Los Angeles Lakers verte őket. 1973-ban aztán visszatértek a csúcsra, újra bajnok lett a Knicks, fennállása során másodjára és egyelőre utoljára. 1974-ben még a Boston ellen buktak el a keleti döntőben, ám ezt követően jó ideig nem jutottak ilyen magasságokba, Holzman regnálása alatt egyszer sem: 1982-ig volt egy kisebb megszakítással a New York trénere, ezalatt összesen két első kört és egy másodikat tudott felmutatni csapata. 1982-ben aztán visszavonult az edzősködéstől is. 1985-ben beválasztották a Hírességek Csarnokába. Leukémiát diagnosztizáltak nála ezt követően, 1998-ban pedig elhunyt. Isten nyugosztalja!