Becsületbeli ügy

A magyar női válogatottért szorítók is sejtették, hogy nem feltétlenül lesz egy diadalmenet a soproni csoport. Tartottak tőle, hogy időnként akadozni fog a gépezet... de hogy három (bukó) forduló után az utolsó, a szlovákok elleni mérkőzésnek már nem lesz tétje, úgy, hogy kiestünk - na ez már minden várakozást alulmúlt.

Szóval valami itt el lett rontva, a politikából lopva egy ide illő fordulatot: nem kicsit - nagyon. Kimondhatjuk: sem pszichésen, sem fizikálisan nem volt megfelelően felkészült a csapat az Európa-bajnokságra - és nem is volt igazi csapat. Mi, újságírók a sokadik nagy versenyen való leégés után nézünk egymásra üres, értetlen tekintetekkel... ez már megint mi volt? Nos nézzük, mi lehetett?

Van olyan vélemény, amely szerint ez a csapat egész egyszerűen ennyit tud. Pár éve még több magyar csapat szerepelt az Euroligában - tavaly már egy sem volt. Ami a játékosokat illeti, a legrangosabb klub sorozatban két és fél játékosunk mérettetett meg rendszeresen. A fél Krivacsevics Tijana, aki a szezon második felében hazatérve Sopronba már nem szerepelt a kassaiaknál. Honti Kata és Quigley Alexandria szerepelt rendszeresen az Euroligában, közülük ez utóbbi számított egyértelműen meghatározó játékosnak, húzóembernek csapatában.

Aki 3-4 nappal az Eb előtt "esett be" a csapathoz. A spanyolok elleni meccset leszámítva még így is a legjobb, legveszélyesebb játékosa volt csapatunknak, ugyanakkor azért jó néhány esetben érződött az összeszokottság hiánya. A keret tagjainak többsége - ki inkább, ki kevésbé meghatározó szerepet betöltve csapatában - az Európa-kupában azért szerepelt.

Ami nagyon elkeserítő, lehangoló, hogy válogatottunk a magyar élvonalban a nemzetközi porondon szereplő csapataikban meghatározó játékosoknak - a keret nem minden itthon játszó tagjáról mondható ez el - számító hölgyek az Eb-n sajnos egész egyszerűen súlytalanoknak bizonyultak. Két véglet volt: a betliző, ajtó-ablak ziccereket elrontó, vagy pedig a labdától, felelősségtől menekülő - lásd az alibi címszónál. Persze mindennek megvannak, meg kell legyenek a lélektani okai. Lehet van, akinek szívére, kezére a tét, a címeres mez ólomsúlyként nehezedett, s az is előfordulhat, hogy valaki nem tudta jól feldolgozni, hogy míg a klubjában vezérszerepe van, a válogatottban kiegészítő.

A svédek elleni meccs után e sorok írójának kicsit "viszketett a tenyere", hogy bár fájó szívvel, de leírja: az elszántságát a legmesszebbmenőkig tisztelve s elismerve hiba volt pár hónappal szülése után a keretben hagyni Fegyverneky Zsófiát. Már áldom az eszem, hogy nem tettem, a következő két meccsen ugyanis a kismama csapatunk egyik legjobbjává nőtte ki magát. Aki régebben látta játszani, pontosan tudja: fizikálisan fényévekre van ideális verseny állapotától. Az, hogy így is az egyik legjobb játékossá tudott lenni, súlyos kritika a többiekre nézve... És persze egy újabb adalék a csúfos (le)szerepléshez.

Annak "érdekében", hogy végképp minden rossz "összejöjjön", volt egy balszerencsés momentuma is az Eb-nek: az első válogatott szintű, erőteljes dinamikus megmozdulása és kosara után Simon Zsófi megsérült. Sajnos sosem tudjuk meg, az a kosár oldotta volna benne a görcsöt, a gátlásokat, mert ha igen, ha valaki, talán ő még felnőhetett volna a feladathoz.

Súlytalanok voltunk a palánkok alatt, azaz "lepattantunk" eddigi minden ellenfelünkről. Szövetségi kapitányunk a spanyolok elleni vereség után utalt a vereségek okaira. Minden meccsen elvesztettük a lepattanó harcot és minden meccsen volt egy "lyukas" negyede, egy 10 perces "leolvadása" csapatunknak. Számszerűsítsük! Az első, a svédek elleni meccsen ellenfelünk a lepattanó harcot 49-39-re, a 4. negyedet 26-12-re nyerte. A litvánok ellen a 2. negyed volt a "lyukas" (8-24), s a baltiak pattanózásban 49-31-re múlták felül lányainkat. A címvédő spanyolok a záró szakaszt 25-5-re, a lepattanó harcot pedig 47-24-re nyerték ellenünk.

Ezek mind így igazak, csakhogy válogatottunknak volt egy stábja, amely felkészítette a csapatot. Pontosabban próbálta. A jó szándékban nem kételkedve ezek a számok azt mutatják: nem sikerült.

A három meccsből kettőn az utolsó negyedre esett szét a válogatott, ez erőnléti kérdéseket vethet fel. A lepattanózás pedig... a védő pattanók megszerzése a fizikai állapot mellett - "kizárásos" alapon - akarat, koncentráció kérdése. Svédország 8, Litvánia 18, Spanyolország játékosai 11 alkalommal szerezték vissza a lepattanót a mi palánkunk alatt saját rossz dobásaik után. A játék e fontos mentális vonatkozásaiban sem voltak - finoman fogalmazva - a topon játékosaink.

A kiábrándító szereplésben közös a stáb és a játékosok felelőssége. És a kudarc esetén természetesen mindig felvetődik, hogy ha valaki(k) a kereszűkítéseknél kimaradott(ak) közük bekerültek volna, mennyivel lett volna jobb a szereplés. Rosszabb semmi esetre sem... de az sem biztos, hogy sokkal jobb.

Egyetlen pozitívuma volt ennek az Eb-nek, Határ Bernadett felfedezése. Talán még igazán ő maga sem érti, mi történik, mi ez a hatalmas felhajtás körülötte. Nagyon furcsa, különleges helyzet lehetett neki, hogy az ő nevét skandálja, őt követeli pályára a közönség a már elvesztett spanyol meccs végén. Hát még Horti Dóra számára... És amikor Svitek kapitány lényegében engedve a publikum óhajának "meghúzta" a cserét - végülis sajnos mindegy volt - a válogatott rutinos centerének testbeszédéből úgy tűnt, neki ez volt a legfájóbb...

A szurkolóknak, vezetőknek pedig - többek között - az ő játéka... Ő is egyike volt a keret jelentős nemzetközi tapasztalattal rendelkező, ám a szurkolóknak nagy-nagy csalódást okozó játékosainak. Tetszett volna jobban kosárlabdázni, mondhatnánk - persze nem csak neki - többeknek is.

A mai, Szlovákia elleni meccsnek a továbbjutás szempontjából sajnos nincs már tétje. Amúgy annál nagyobb. A becsület, az önbecsülés - csapatszinten, s jó néhány játékosnál bizony egyénileg is!