Szerepcserék nélkül

Hivatásszerűen is hosszabb ideje figyelemmel kísérve a magyar kosárlabdázást, úgy vélem, egyénekre lebontva, a keretet alkotó játékosok egyéni képességeit tekintve  messze nem a közelmúltban, Szlovéniában bravúros Eb 4. helyezést szerző női válogatottunk volt a legjobb, legerősebb a kontinensviadalokon az elmúlt negyed században résztvevő magyar nemzeti együttesek közül. A sikert - mert ez egyértelműen az - nem kell megmagyarázni, de keresni, kutatni a hátterét lehet. Illetve e siker kapcsán talán érdemes elmerengeni azon, hogy a Ljubljanában a 4. helyre "befutó" válogatottunknál korábban összehasonlíthatatlanul erősebb keretekkel rendelkező nemzeti csapatunknak miért nem sikerült?

Messze nem ebben a ljubljanai együttesben szerepelt az adott időszak legtöbb európai szinten is magasan jegyzett magyar klasszisa. Ezúttal a keretet alkotó játékosok nemzetközi tapasztalatát - ami azért, lássuk be, nem árt egy Európa-bajnokságon - alapul véve messze nem volt olyan bő és mély a rotáció, mint korábban több Európa-bajnokságon pályára lépő válogatottunknál. 

Csapatként viszont - amint az eredmény is mutatja ez volt a legjobb - sőt a messze legjobb. 

Nos, szerény véleményem szerint ebben a csapatban - több korábbival ellentétben - tökéletesen rendben volt a hierarchia, szépen, jól körülírhatóan megvoltak a feladatok a szerepek egyes játékosoknál, a szakmai stáb pedig nem követelt, nem várt el senkitől többet, mint amit tud. Ez a csapat szerepcserék nélkül játszott, tehát a játékosok többségének a válogatottban is ugyanaz volt a szerepük, mint a klubjaikban. 

Korábban megesett bizony, hogy a sok, Európában magasan jegyzett, s nemzetközi porondon is vitézkedő,  klubjaikban meghatározó szerepet játszó játékosnak nem igazán tett jót, hogy a válogatottban messze nem azt a szerepet kapta, amit a klubjában. Ez bizony befolyásolta a teljesítményt, s volt, hogy az önmagukhoz képest visszafogottabban játszók kicsit a többieket is"lehúzták". Volt sok jó játékos, de nem igazán volt egység! 

A közelmúltban pedig ennek az utánpótlás korban rendkívül sikeres - elég csak a 2006-os soproni U20-as Eb-n ezüstérmet szerző csapatra gondolni - generációnak a tagjai már visszavonultak, lemondták a válogatottságot, a most a 4. helyezést elérő korosztály tagjai pedig még nem értek be. Az egész valahol a korábbi történet  fordítottjába "csapott át". Nem volt elég a nemzetközi porondon kellő tapasztalattal felvértezett játékosunk, akik a mi javunkra tudták volna eldönteni a kulcsfontosságú mérkőzéseket. Olyan játékosoknak kellett volna előlépni, akik akkor még erre nem voltak érettek. Így történhetett meg, hogy Hollandiától (igaz mindkétszer idegenben) kikapva nem jutott ki csapatunk az ideit megelőző kontinensviadalra. 

Négy éve pedig  egyetlen dobáson múlt a négy közé jutásunk - most is. Akkor kimaradt, most bement. És azért ebben is van valami törvényszerű. Erre, hogy ez a dobás a csehek ellen beessen, meg kellett érni, pályán és azon kívül egyaránt. 

Mit értek ez alatt? Akik a most a 4. helyezést elérő válogatottban játszottak, pár éve élvezhették a fiatalszabály fejlődésükre nézve kétségtelenül jótékony hatását. A gondok ezután következtek. Kikerülve a "védett korból" azért akadtak páran, akik gyorsan a padon találták magukat. A Ljubljanában a csehek elleni meccslabdát "besuvasztó" Dubei Debóra például éveken át "porosodott" a soproni padon, s bár részese volt Euroliga négyes döntőknek, azokhoz játékosként túl sok köze nem volt, végig "padozta". Egyénileg azt kell mondjuk: éveket vesztegetett el Európa egyik top csapatánál. Két éve hozott egy bátor döntést, lemondva esetleges újabb trófeákról olyan helyet, csapatot keresett, ahol vezéregyéniség lehet! Győrben azért lássuk be, ez érthetően azért nem ment egyik napról a másikra, de a második évadban már egyértelműen egyik vezére lett a bajnoki fináléba jutó csapatának. Talán e döntése nemcsak saját karrierje, hanem az egész női szakág jövője szempontjából is sorsfordító volt..

És hogy miért volt csapatként az utóbbi 25 év legjobbja a ljubljanai társulat? Nos, az első ötös tagjai mindannyian kulcsjátékosok voltak csapataikban. Akik a padról érkeztek - leszámítva a két Bernadettet, a gyakorlatilag az egész szezont kihagyó, s még az Eb-n sem teljesen egészséges, de fogcsirkogatva küzdő Határt, valamint a felnőtt pályájának nagyon az elején járó Horváthot - klubjaikban nem feltétlenül tőlük várták rendszeresen a 15-20 pontokat. Bár voltak fontos, jó meccsei, Diósgyőrben Aho Ninának és Kányási Verának, Győrben Ruff-Nagy Dórának, azért az ő elsődleges feladatuk a védekezés, adott esetben a játék szervezése volt. Nagyjából hasonló volt a szerepe, csak a belső posztokon Győrben Török Ágnesnek, Sopronban pedig Varga Alíznak. Ha ők a védekezés, a mezőnymunka mellett pontokban is hozzá tudtak tenni valamit csapatuk teljesítményéhez, az már csak a hab volt a tortán. Nem zárható ki, hogy a válogatott szakvezetésének is az volt az elképzelése, hogy a játékosok szerepe a nemzeti csapatban lehetőleg ne változzon túl sokat a klubban betöltött - mondjuk így - "státusukhoz" képest. 

Abban a vonatkozásban, hogy ez a válogatottban is így működjön,. a keret kialakításánál ez mennyire volt szempont a szakmai stábnál, nem tudom, de ha igen: jól "sült el". És a habot a tortára éppen a két legfontosabb mérkőzésen, a szerbek és a csehek ellen tették rá a kispadról! Az előző Európa-bajnok ellen Goree ugyen nem játszhatott,  ekkor jöttek Horváth Betti és Varga Alíz triplái, a csehek ellen pedig Varga mellett Kányási Vera tudott sokat hozzátenni. 

A kispadnál maradva ennek a csapatnak az is nagy erőssége volt a korábban nem ennyire sikeres válogatottjainkhoz képest, amennyire a mindenkori cserepad együtt élt a játékkal. Korábbi kontinensviadalokon a magyar kispadon volt, hogy réveteg, fásult  tekintettel maguk elé meredő játékosokat láthattunk a közvetítéseken, Ljubljanában viszont akik éppen nem voltak pályán látványosan, őszintén örültek a parkettán lévő társaik jó megoldásainak, sikereinek. Megesett, hogy még az általában  - egy-két általa tévesnek vélt játékvezetői ítéletre való reagálást nem számítva - érzelmei kinyikvánításától általában  tartózkodó Határ Bernadett fájós lábával egy kosara után kicsit szökellve elégedetten csapott a levegőbe - ez a légkör őt is magával ragadta. 

Volt ebben az egészben valami gyermeki, romlatlan tisztaság. 

Hogy volt szerencséje is a csapatnak? Nos, kétségtelen. Ilyen szerencse faktor volt, hogy a szerbek generációváltás közben vannak, annak az általunk is jól ismert nehézségeivel, hogy az előző években az Eb-aranyakat, olimpiai bronzokat "szállító" társaság legjobbjai már nem játszanak a válogatottban. Igen - de ezt az esélyt ki kellett használniuk a lányoknak, miként a csehek ellen a végjátékban kapott labdát is be kellett dobni Dubei Debórának.  

Tudjuk, de a szakmai stáb nyilván jobban tudja: voltak, vannak játékosok, akiknek a tudásuk alapján még bőven lehetett volna helyük a csapatban. Abban a csapatban, amelyre még a közeljövőben nagy feladatok várnak. Többek között egy olimpiai selejtező - olimpián részt venni extra motiváció! 

Alakuljon akárhogy is a keret mondjuk az olimpiai selejtezőre, ezt az egységet fenn kell tartani, a tüzet őrizni kell, azaz nem szabad hagyni, hogy ez a romlatlanság elromoljon - mert ez volt ennek a sikernek az alapja, és az esetleges következőké is ez lehet!  

fotó: fiba.basketball