A könyv, amely megváltoztatta, mit gondoljak 8-as és a 24-es Bryantről

1991. június 7-én, pont a névnapomon rendezték azt az NBA-meccset, ami miatt végül Lakers-drukker lettem. Erről akkor, tízévesen még nem tudtam, a kosárlabdát sem nagyon követtem, csak 1992 őszén csöppentem bele a "szcénába”, amikor a legendás múltú hódmezővásárhelyi BGRG tornatermében elkezdtem kosarazni. (Többek között két Európa-bajnok legenda, Bencze János és Gabányi László is koptatta azokat a parkettákat előttem – a hasonlóság velük itt nagyjából véget is ér…)

Az a június 7-ei meccs, amit elsők között láttam teljes egészében, a Bulls-Lakers nagydöntő harmadik összecsapása volt. Az egyik oldalon Michael Jordan, aki nagyon látványosan dobálta a kosarakat (a második meccs legendás kézátrakós kosarát is többször ismételték), de sajnos így sem tudott versenyezni a szimbiózisban működő Magic-Divac duóval – a sport szerintem észjáték, így nem csoda, hogy Lakers-szurkoló lettem. 

A liga eseményeit hamarosan napi szinten követtem a Sportból, néhány magazinból, később az iskolai neten bűvöltem az nba.com-ot, de ezek még nagyon szegényes forrásoknak számítottak a mai viszonyokhoz képest. 1996 őszén fogalmam sem volt róla, kicsoda Kobe Bryant – mentségemre legyen szólva, hogy profi pályafutásának eleje elég szerencsétlenül alakult, a neve még Amerikában sem forgott. 

Az 1997-es zsákolóbajnokságot látva realizáltam, hogy ugyanolyan Feet You Wear cipőben kosarazok, mint Kobe. Mivel a Lakersben játszott, elkezdtem figyelni rá és próbáltam infómorzsákat összeszedni róla – szerencsére hamar beindult a sztárgyár és a hazai NBA-hírekbe is kezdett bekerülni. Igazán az 2000-es playofftól mondhattam azt, hogy napi szinten követtem a pályafutását, és fura, de az előzmények ismeretében szerettem az akkori játékát – pedig az háttérinfók nélkül is egyértelmű volt, hogy kicsit hunyorítva mintha azt a bizonyos 1991-es Jordant látnám viszont a pályán, nem Magic Johnsont. Mégis, valahogy imponáló volt, ahogy a nagyon fiatal (nálam alig három évvel idősebb) spíler oktatja Reggie Milleréket bokasérülésből visszatérve, ahogyan Iverson 50 pontos meccse után vezér lesz a Philly ellen, hogy csak a legemlékezetesebb pillanatokról beszéljek.

Az egész jelenség a pályán számomra nagyon rendben volt. 2003-ban, a szexuális erőszak vádja azért nálam is rontott a reputációján, a 2004-es döntőben a Pistons jelentette a feelgood sztorit, de utóbbi fiaskót inkább Shaq számlájára írtam. A 2004-es nagy Shaq-Kobe szakítással is úgy voltam, hogy inkább Shaq a hunyó, és hát azért aki látta a meccseket, nehezen tudta azt mondani, hogy Shaq ugyanúgy játszik, mint 3-4 évvel korábban. Végigkövettem a két nagydöntő közötti éveket is, a 81 pontot, a Suns elleni szívszaggató kiesést 3-1-ről, ám nagyjából ez volt az az időszak, amikor már a kosárlabdázó Bryanttel szemben is megfogalmaztam magamban néhány kritikát. 

Nyilván itt már több volt a háttérinfó is, mint 10 évvel korábban, az ember elkezdte ezek fényében nézni, mi történik a pályán, és Kobe egyre inkább egy arrogáns s.ggfejnek tűnt. Túl türelmetlen a fiatalabb csapattársaival, önző („nem passzolok, szedj lepattanót”), nyilvánosan üzenget a menedzsmentnek, satöbbi, satöbbi. Ezen az ellenszenven kicsit enyhített a korszak Vlade Divacának, Pau Gasolnak a leigazolása – az ő fineszes játéka és Andrew Bynum fiatalsága, illetve a kiegészítők sztorijai (Derek Fisher, Trevor Ariza, Shannon Brown, Sasha Vujacic, DJ Mbenga - régi szép idők) miatt szurkoltam a Lakersnek, nem Kobe miatt. 

A 2012-13-as szezon volt a vízválasztó számomra Kobe-val, ott éreztem úgy, hogy már csak kerékkötője a csapatnak annak ellenére, hogy az Achilles-sérüléséig parádésan játszott. Ahogyan korábban a Shaq-Kobe vitában inkább Kobe-nak, most a Kobe-Howard vitában inkább Howardnak adtam igazat (vagy inkább senkinek). A kétéves, 48 milliós szerződésének pénzügyi oldalát természetesen értettem, de azt már nem, hogy miért nem képes lemondani 20-25 millióról, hogy legyen mellette értelmes csapat és visszavonulása utáni rebuildet ezzel segítsen lerövidíteni. A 60 pontos meccs második félidejét azért megnéztem élőben, de inkább éreztem megkönnyebbülést, hogy végre vége – karrierje utolsó 3-4 éve kiölt belőlem szinte minden pozitívumot Kobe-val kapcsolatban. Ezt kicsit ellensúlyozta a Dear Basketball és az animációs film, no meg a mentorkodása, de vissza már nem hozta azt a jó érzést, amit 2005-ig, 2006-ig éreztem vele kapcsolatban. 

Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van hasonló „közös története” Kobe-val akár Lakers-drukkerként, akár az ellenfelek szurkolójaként - olyan személyiség volt, akihez senki nem viszonyult semlegesen. Roland Lazenby 2016-ban kiadott könyvében számomra az a nagyszerű, hogy az eddig vázolt „közös történetünket” teljesen más megvilágításba helyezte. 

Ha az itt megírt sztorikat hamarabb megismerem, valószínűleg a fiatal Kobe-t a pályán és a pályán kívül sokkal kritikusabban ítélem meg, a 2006-2012 közötti Kobe-hoz sokkal toleránsabban állok hozzá, a 2013-2016 közötti izzadságszagú Kobe-t pedig ugyan nem szerettem volna meg, de megértettem volna a gyerekkorában gyökerező mozgatórugókat, beidegződéseket, amiken 30 felett már a többség nagyon nehezen képes változtatni.

De nem csak Kobe-val vagyok így, mert Bryant családjáról (főként a szüleiről és az ő családi hátterükről, Joe Bryant karrierjének általam nem ismert töréspontjáról), O’Nealről, Phil Jacksonról, Jerry Westről, a Buss-családról, a csapattársakról is olyan információk jöttek szembe, amelyek árnyalják a köztudatban róluk ismert képet, néhol igen erősen. 

A könyv bemutatja a környezetet is, ami segít megérteni, hogy a könyv hősei (mert a kötet időnként egy családregény) mit miért tettek. 

A 70-es évek Philadelphiáját, ahol Joe Bryant a helyi hős, annak minden előnyével és hátrányával. A 80-as évek Olaszországát, ahol az amerikai játékosok és családjaik egy álomvilágba csöppennek az USA erőszakos hétköznapjai után. 

Az amerikai középiskolai versenyeztetési rendszert, ami egyrészt keltetője a Kobe-hoz hasonló, egyénileg tökéletesen képzett, csapatjátékban viszont súlyos hiányosságokkal küzdő sztárpalántáknak, másrészt lehetővé teszi, hogy Kobe 16-17 évesen együtt játsszon Richard Hamiltonnal, Vince Carterrel és Lamar Odommal. 

Azt, hogy Amerikában (is) szinte minden az ismeretségeken és kapcsolatokon múlik – akkora a merítés tehetségekben, hogy Jerry West csak akkor hall egy korábbi NBA-játékos draftra készülő gimnazista fiáról, amikor egy régi ismerőse felhívja rá a figyelmet. 

A középiskolás sportot ellepő szponzorokat, ügynököket, lobbistákat, akik mindenhol a következő Jordant akarják megtalálni és nem válogatnak a módszerekben, hogy végül meg is szerezzék.

Az NBA rideg és könyörtelen valóságát, ahol a 18 éves „főnök kedvence” hamarabb tudja, hogy meg fogja kapni régi barátja kezdő pozícióját, mint a csapat edzője.

A médiamunkásokat, akik sokszor gerinctelennek tűnnek, de azért a játékosok sem éppen angyalok, ha a sajtó szívatásáról van szó. A játékosügynökök világát, ahol a beosztottak szinte napi rutinként próbálják elcsaklizni a főnök sztárjait, hogy saját üzletet indítsanak. 

Számomra három dolog miatt érdekes egy életrajzi könyv: legyen tele ismeretlen sztorival, legyen perspektívája (az egészet helyezze bele az adott korszakba és környezetbe), illetve maximálisan törekedjen arra, hogy az általa lefestett portré a lehető legközelebb álljon a valósághoz. Az sem hátrány, ha a sztori főszereplője a lehető legkisebb mértékben szólhat bele a szerző munkájába (most fél szemmel rád nézek, The Last Dance). 

Ezt Kobe életrajza hiánytalanul teljesíti. Nem hibátlan és néhol kicsit szubjektív, de a szerző igyekszik ezt minimalizálni, így ennél pontosabban még senkinek nem sikerült megközelítenie a valóságot. Aki tündérmesére vágyik, csalódni fog, aki viszont szeretné jobban megérteni az egész Mamba-jelenséget, annak jó szívvel tudom ajánlani a kötetet. 

A Roland Lazenby: Kobe Bryant – a Fekete Mamba élete című kötet magyar kiadását a sportkonyvek.hu biztosította a Kezdő5.hu szerkesztősége számára.