Előbb érjünk oda
Az elmúlt napok az gyászról, valamint a legendás Kobe Bryant történeteiről szóltak nem csak kosaras berkekben, hanem szerte a világon. Álljon itt néhány közülük.
Nehéz felfogni, ami Kobe-val történt. Előtte volt a kosárlabdán túli világ, most kezdhetett el igazán családi életet élni, amire a sok utazás és mérkőzés közben 20 éven át nem volt lehetősége. Mi, akik csak távolról nyerhettünk némi bepillantást ebbe az életbe, láthattuk, hogy ez is remekül megy neki - legalább olyan példás apának tűnt, mint amekkora ikon a pályán volt. De túlzás lenne azt állítani, hogy "leragadt" a sima apaszerepnél, erről Oscar-díja is tanúskodik - egy izgalmas, kreatív "második fejezet" állt előtte.
Rengeteget olvastam róla az elmúlt napokban. Hazai oldalakon, külföldieken, szakértőktől, a szakmában dolgozóktól, vagy csak lelkes kosárszurkolóktól, akár a sportágat nem kimondottan követőktől is. Sokan kezdték úgy soraikat, hogy "Bár nem volt a kedvencem, de...". Ezzel én is valahogy így vagyok. Sosem volt a kedvencem, de a legnagyobb erényeit, küzdeni tudását, alázatát és játék iránti szenvedélyét nagyra tartottam. Belegondolni is nehéz, hányan kezdtek el miatta kosarazni, hányan utánozták a mozdulatait. Ez önmagában is hatalmas dolog, hiszen tömegeket terelt szeretett sportágunk felé, és a játék szeretetén, tiszteletén kívül másra is próbált tanítani - küzdeni tudásra, soha meg nem alkuvásra.
Nekem, sokakkal egyetemben, nincs személyes sztorim róla. De azt tudom, hogy kellenek példaképek. Válogatott meccseken közvetlen közelről látom, hogy a gyerekek mennyire odavannak például Vojvoda Dávidért - óriási volt az izgalom, amikor tavaly Szombathelyen egy meccs előtt kifutott az öltözőből, és még mielőtt a pályához ért volna, lepacsizott jó pár 10 év körüli lurkóval. A srácok (és kislányok) arcán nem lehetett nem észrevenni a boldogságot, örök élménnyel gazdagodtak. Kobe, az ember nincs már többé, Kobe, a példakép viszont örökké megmarad.
Úgy képzeltem, Bryantet még 85 éves korában is látjuk majd pár meccsen, és néha odabök egy-egyet az akkori fiataloknak, hogy "bezzeg az én időmben", meg "csak így tovább, ifjú tigris", amolyan Bill Russell módra. És persze, ahogy Hege mondja, elereszt néha egy kis trash talkot is, miszerint még mindig szétrúgná az ifjú titán seggét. A mai fiatalabb NBA-játékosoknak ő volt Jordan, rá néztek fel leginkább, remélték, hogy "áldását adja" rájuk. Ő volt az ő Vojvodájuk, és a környezetében talán úgy is viselkedtek, mint a tízévesek, még ha próbálták is ezt titkolni.
Azzal, hogy most elment, hatalmas űrt hagyott. Barátokkal beszéltük, ki hogy élte meg a tragédiát - nekem olyan volt, mintha egy családtagom ment volna el, képzelem, mit élhettek át a diehard Lakers-fanok. Tegnap le kellett mennünk kosarazni, hogy szellőzzön a fejünk. Ennek egyszerűen nem szabadott volna így történnie, a pilótának fel kellett volna mérnie, hogy ez a köd túl sűrű, ez így nem fér bele. Oké, meccs van délután, de előbb érjünk oda.
Jimmy Fallon egy fantasztikus történetet idézett fel, miszerint Kobe 17 volt, ő 21, mindketten kezdők szakmájukban, és egy partin találkoztak. Beszédbe elegyedtek, mikor a házigazda megkérdezte, ki ugrana el sörért - mivel Bryant még nem ihatott, logikus választásnak tűnt. El is mentek Fallonnal együtt egy boltba, de az zárva volt belülről. Volt ott egy alkalmazott, aki nem szolgálta ki őket, mondván az üzlet csak házhozszállítással foglalkozik. Kobe erre elővette a személyijét, az üveghez nyomta, és annyit mondott: "Laker vagyok". A parti meg volt mentve.
Az ESPN-es Elle Duncan épp nyolchónapos terhes volt, amikor életében először (és utoljára) találkoztak. Kért tőle egy közös képet, Kobe pedig megkérdezte, milyen nemű lesz a baba. "Lány", jött a válasz, Bryant pedig - aki ekkor már három lány édesapja volt - egyből lepacsizott Duncannel. "A lányok a legjobbak. Még ötöt bevállalnék." A legidősebb ügyes röplabda-játékos, a legkisebb még csemcsemő, ott bármi lehet. "De a középső" - mondta Kobe - "A középső egy szörnyeteg. Jobb, mint én voltam az ő korában".
