Forró Kézzel: meddig juthat a Pacers Siakammal?

 

Heti Forró Kézzel Extra rovatunkban féléves bizonyítványosztást tartottunk: az osztályzatokat főleg a szezon közben szerzett érdemjegyek, azaz a csapatstatisztikák alapján osztottuk ki.

 

Meddig juthat a Pacers?

A Raptors másik olyan játékosát is elcserélte OG Anunoby után, aki legalább egy éve szerepel a cserepletykákban, és akinek a távozására reális esély mutatkozott a nyáron: a lejáró szerződésű Pascal Siakam ára 3 első körös draftjog, valamint Bruce Brown Jr., Jordan Nwora és Kira Lewis Jr. játékjoga volt – utóbbi játékos technikailag a Pacerstől, gyakorlatilag a Pelicanstól érkezett hozzájuk.

A Raptors motivációja elég egyértelmű volt ennél a cserénél, nem akarták ingyen elveszíteni az egyik igen komoly értéküket, és azzal együtt is szép csomagot kaptak, hogy a három első körösből kettő az igencsak halovány 2024-es draftra szól, míg a harmadik top 4 védett 2026-ra. Emellett Brown is olyan érték, akiből könnyen kihozhatnak valami olyat, amiből a jövőben tudnak profitálni, több csapat is gondolhatja úgy, hogy ő a hiányzó láncszem. Érdekes opció lehet például a Knicksnek, akik Evan Fournier lejáró szerződését, plusz valamilyen valódi értéket adhatnának érte, bár kérdéses, hogy mennyire ütné a játéka azt, amit Josh Hart csinál, nagyon hasonló stílust képviselnek ők ketten, és egyikük sem képes kiegyensúlyozott triplázásra. Az is érdekes elképzelés lenne, ha a Warriors jelentkezne be egy Andrew Wiggins köré épülő csomaggal, mert azzal újabb kanadai játékost vihetne haza a Raptors, de nem feltétlenül illene bele Wiggins a Raptors jövőképébe, ahogyan Brown sem biztos, hogy előrébb vinné a Warriorst. A Celtics vagy a Heat is tudná használni, de nem nagyon tudnak megfelelő szerződéseket visszaadni, esetleg a Lakers (D’Angelo Russell vagy Rui Hachimura), a Kings (Kevin Huerter és Davion Mitchell) vagy a Magic (Markelle Fultz és/vagy Wendell Carter Jr.) is bepróbálkozhat érte, megvannak ehhez a megfelelő szerződésalapjaik, míg a 76ers Marcus Morris lejárójára építhetné az ajánlatát, de minden esetben az lenne a kérdés, hogy mit kapna még Masai Ujiri és a Raptors?

A Pacers motivációja is érdekes, Indianában elhitték, hogy már ebben a szezonban komoly célokért küzdhetnek, amit némileg alátámaszt az, hogy a Szezonközi Tornán döntőig meneteltek, illetve az is pozitív előjel, hogy azóta védekezni is tudnak, hogy erre képes kiegészítőket tettek be a kezdőbe Tyrese Haliburton és Myles Turner köré. Náluk most a legégetőbb kérdés, hogy mire lesznek képesek Haliburton hiányában, mert tavaly is azon csúszott el a szezonjuk, hogy kiesett az irányító, és a visszatérése után már nem találtak vissza a korábbi formájukhoz. Siakamnak ennek az időszaknak az áthidalásában is fontos szerepe lehet, már csak azért is, mert az idegenbeli túrájukon 0-2-re állnak azóta, hogy átértek nyugatra. Most jön egy Kings-Blazers back-to-back, amiből muszáj lenne legalább egyet behúzniuk, és a Suns ellen zárják a túrát, hogy utána otthon egy Nuggets-76ers-Suns sorral indítsanak.

Amennyiben nem sikerül jól a következő pár hét, esetleg nehezen megy Siakam beilleszkedése, akkor könnyen bebetonozhatják magukat a playinbe, a jelenleg is előttük álló hat csapat kiharcolhat olyan előnyt velük szemben, amit már nem fognak tudni ledolgozni, és a Magic is ott lohol a nyakukban. Közhely, hogy utána egy egymeccses párharcban már bármi megtörténhet, legrosszabb esetben már a playin is a szezonjuk végét jelentheti, de sokkal kedvezőbb az sem lenne, ha kiharcolnák a nyolcadik kiemelést, majd vívnának egy párharcot a Celtics ellen.

Ha esetleg jobban alakul a Pacers alapszakaszának a második fele, akkor sem feltétlenül tűnnek erősebbnek a legtöbb keleti riválisnál, a Celtics egyelőre mindenki felett áll a konferenciában, a 76ers és a Bucks tapasztaltabb, a Heat még mindig Erik Spoelstra ördöggel kötött alkujára épít, de a Cavaliers és a Knicks sem tűnik náluk rosszabb csapatnak, nehéz elképzelni, hogy egy párharcnál többet nyerjen ez a Pacers.

A rájátszásba jutásnak meglesznek az egyértelmű pozitívumai (amennyiben összejön), felbecsülhetetlen tapasztalatot gyűjthetnek a fiatal játékosaik, amit utána a későbbi rájátszásokban kamatoztathatnak, hosszabb távon viszont nem biztos, hogy Siakam a válasz a gondjaikra. A Raptors-legenda (mert Siakam az) nem fogja segíteni az eddig is problémásnak számító lepattanózást, a szezon első felében csak a megszerezhető lecsorgók 9 százalékát gyűjtötte be, és összességében is csak 6,3 lepattanót átlagolt, ami a legkevesebb a második szezonja óta. A Pacers csapatként a 23. helyen áll lepattanózásban, a lecsorgók 48,9 százalékát gyűjtik be, és ez a mutatójuk csak egyetlen aktív rotációs játékosuk jelenlétében ment 50 százalék fölé, a most Torontóba cserélt Brownnal a pályán tudták 51 százalékban megkaparintani a lepattanókat.

Siakam védekezése sem a régi, a szezon során 50,4 százalékkal dobtak róla az ellenfelek, és tavaly is hasonló mutatója volt már, messze elmarad a legjobb éveitől: a 2018/19-es szezonban 41,3 százalékon, a 2019/20-as idényben 43,3 százalékon tartotta az ellenfeleit. Ezzel mégsem feltétlenül lesz rosszabb, mint amilyen Brown volt, mert neki sem ízlett a Pacers rendszere, 52,5 százalékkal dobtak mellőle, miközben tavaly a Nuggets játékosaként még átlagosan 45,1 százalékon tartotta az emberét.

A Pacers a liga egyik legjobban triplázó csapata, 38,1 százalékkal céloznak távolról, és ezt nem Brownnak köszönhették, mert ő csak 32,7 százalékkal célzott távolról. Érdekes lesz figyelni, hogy miként alakul Siakam kinti dobásmutatója, mert a Raptorsban idén ő is csak 31,7 százalékkal triplázott, illetve az elmúlt négy szezonban csak egyszer dobta elfogadhatóan a hármasokat, a 2021/22-es szezonban 34,4 százalékot ért el, ami azért még mindig nem túl jó. Abból sokat profitálhat, hogy most csupa olyan játékossal lesz körülvéve, aki eldobja a triplát, ráadásul olyan nehéztüzéreik is vannak, mint Buddy Hield, Aaron Nesmith vagy akár Haliburton, míg a Raptorsnál az elmúlt években szinte mindig volt mellette a pályán egy-két olyan játékos, aki nem, vagy csak keveset dobott rá kintről.

A játékszervezői készsége is sokat érhet a Pacersnek, főleg azokban az időszakokban, amikor Haliburton nem lesz pályán, mert TJ McConnell az érdemei elismerése mellett sem az a játékos, akinek helye van egy playoff-rotációban, ráadásul ő pont azon kevés játékosok egyike a csapat keretében, akik nem szoktak beleállni a triplába. Az viszont megint egy érdekes kérdés, hogy mennyit lesz olyankor a kezében a labda, amikor Haliburton is pályán van, mert utóbbi kezéből luxus azt huzamosabb ideig kivenni, bármennyire is jól dobja a triplát. Siakam az elmúlt években ahhoz szokott hozzá, hogy sok labdaérintése van, meccsenként átlagosan 70-80 között, viszont pont ebben a szezonban esett ez vissza 62,3-re, aminek következtében 60 százalékra nőtt a True Shooting mutatója – ennél jobbat csak a harmadik szezonjában ért el, és ha Rick Carlisle is megtalálja a megfelelő egyensúlyt azzal, hogy mennyit legyen nála a labda, akkor még hatékonyabb lehet.

Siakamnál végül még azt érdemes megjegyezni, hogy áprilisban már 30 éves lesz, és az elmúlt szezonokban Nick Nurse olyan terhelést adott neki, amire Tom Thibodeau is csak csettintene, az elmúlt négy szezonban 36,7 percet átlagolt – tavaly és tavalyelőtt is ő átlagolta a legtöbb percet a ligában. Emiatt talán kicsit aggasztó lehet, hogy milyen szerződést írhat alá a nyáron, szezononként 40-50 millió dollár magasságában is kaphat, miközben a Pacers jövőjében feltételezhetően legfontosabb szerepet játszó kosarasok közül egyedül Turner idősebb 24 évesnél, ő 28 lesz márciusban. Noha valószínűleg nem lesznek túl értékesek azok a draftjogok, amiket feladtak érte, minden bizonnyal meg akarják tartani Siakamot, ehhez viszont meg kell fizetniük, és nem biztos, hogy fognak tőle olyan produkciót kapni, hogy megszolgálja az árát. Alacsony ajánlattal sem feltétlenül próbálkozhatnak, mert más csapat lehet megadná neki a maximumot is, úgyhogy akár nagyon kényes helyzetbe is kerülhet a Pacers, csak az a kérdés, hogy ezen a nyáron, vagy egy-két év múlva, amikor esetleg elkezd rosszabbul kinézni Siakam szerződése.

 

Lillard pocsék formában van

Meglehetősen gyenge hónapot teljesít eddig januárban Damian Lillard, ami azért meglepő, mert a kezdeti akklimatizációs időszak után már úgy tűnt, hogy megtalálta a helyét a Bucks rendszerében. Decemberben 26,3 pontot és közel 7 gólpasszt átlagolt 46,6%-os mezőnymutatóval és 43%-os triplázással, ott is voltak gyengébb, elrontott meccsei, de jóval kevesebb, és közben akadt azért 39 és 40 pontos estéje, illetve ami a statisztikáknál is fontosabb, elkezdett sokkal gördülékenyebben működni a kapcsolata Giannis Antetokounmpóval – mi is írtunk akkoriban arról, hogy például Khris Middleton szerepét is sikerült megtalálni, és jó irányba halad a Bucks-offense.

Nos, Lillard játéka januárban kissé érthetetlen módon megint visszaesett: eddig nyolc meccsen 22 pontot átlagol úgy, hogy alig 39%-kal dob mezőnyből, és bár beleáll meccsenként 8,1 triplába, de csak 26%-kal értékesíteni ezeket. Beszédes, hogy ezen a nyolc meccsen ötször is (!) 40%-os mezőnymutató alatt maradt, dobott 3/16-ot, 6/18-at, 5/16-ot, a z utóbbi két meccsen pedig 9/23-at és 7/20-at is, miközben távolról is volt 1/9-es, két 1/8-as, egy 2/8-at és egy 1/5-ös estéje – ugyan a Kings ellen bevágott egy meccsnyerőt, ami mutatja, hogy még gyengébb formában is képes az extrára, de összességében nem lehetnek vele elégedettek Milwaukee-ban. 

A Bucks eddig nem is áll jól, ezen a nyolc meccsen csak 4-4-et hozott, és bár az egész évre vetítve a csapatszintű támadójáték jelenleg ligaelső, de még mindig vannak benne komolyabb hullámzások, védekezésben pedig továbbra sem találja magát a gárda: jelenleg nincs a top 15-ben az egész szezont nézve. Ezt ugyan nyilvánvalóan nem lehet a Lillard–Holiday cserére fogni, de tény, hogy a védekezésen nem segített a dolog, támadásban pedig ugyan a jóval többet kreáló és labdázó Lillard megkönnyíti a játékot Middleton és Giannis számára is, de ő maga közel sem hozza azt, amit várnak tőle – és bár ezt egy-egy ilyen meccsnyerővel, egy-két „Dame Time-mal” édesíti, de nem véletlenül nyilatkozta azt nemrég Giannis, hogy sok dolgot kell megoldaniuk a playoffig…

 

Anthony Davis elkezd passzolni?

Tendenciának még nem nevezhető, de az elmúlt egy hétben két kiváló meccset is játszott Anthony Davis, már ami a passzjátékát illeti. Hétvégén a Jazz ellen 11 gólpasszal karriercsúcsot döntött, ma hajnalban pedig a Dallas ellen szórt szét kilencet, ami szintén remek teljesítménynek számít, és tőle abszolút szokatlan. 

Elsősorban a pozícióból való kiosztogatások azok, amikre elkezdett jobban figyelni AD, LeBron James azt nyilatkozta erről, hogy ő sokat foglalkozik a magasemberrel, hogy ezeket a helyzeteket jól tudja olvasni és jó döntést tudjon hozni, jókor legyen agresszív, illetve felismerje, hogy mikor kell a társakat keresni – valamint főleg azt, hogy hol és hogyan.

Davis karrierátlaga 2,4 gólpassz, a legjobb szezonja még az utolsó New Orleans-i éve volt ebből a szempontból meccsenként 3,9 assziszttal, de valóban sokat tudna hozzátenni a játékához, ha folyamatos veszélyt jelentene így is – nem úgy, mint Nikola Jokics, de azért például Joel Embiidnél is látjuk idén, hogy mennyivel gördülékenyebb a játék akkor, ha jól és jókor passzol. 

AD ebben a szezonban 3,6 gólpasszt átlagol, januárban viszont egyelőre 4,9 az átlaga, nyolc meccsből ötször is eljutott legalább ötig, és volt a két említett extra produkciója – még azért elég hullámzó a dolog, de a következő időszakban érdemes figyelni arra, hogy ez hogyan alakul.

 

A Suns tud védekezni, de triplázni nem igazán

Érdekes statisztika, hogy a liga legjobban védekező ötöse a minimum száz percet együtt játszók közül a Phoenix Suns egyik felállása Bradley Beal nélkül: a Booker-Allen-Gordon-Durant-Nurkic soré a legjobb adat a StatMuse szerint.

Összességében csak a középmezőnyben foglal helyet a Phoenix védekezésben, de több meccsen is láthattuk már, hogy bizonyos periódusokra nagyon „fel tudja kapcsolni” magát hátul a gárda, olyankor pokoli jól vált, minden dobásra odaérnek Duranték, megy a lábmunka, abból pedig jönnek a labdaszerzések és a leindítások – csak ezt egyelőre még nem sikerül huzamosabb ideig művelni, általában meccseken belül is csak egy-két átmeneti időszakra jön össze.

Mégis sokkal könnyebb lenne a csapat helyzete, ha stabil triplázást tudna bemutatni. A probléma elsősorban azzal van, hogy ez a támadójáték valamiért nem tud könnyen, automatikusan jó triplahelyzeteket generálni, a fenti és a saroktriplák kísérletszámában is a liga aljához tartozik a Phoenix, így viszont elég sok olyan meccsük van, amikor szenvedős a gépezet, mert hiába középtávoliznak jól a fő playmakerek, lassabban haladnak, mintha jönnének a hármasok – ráadásul így a pályát sem tudják igazán széthúzni.

Az utóbbi időben volt két extra egyéni teljesítmény is ezen a fronton, legutóbb Grayson Allen dobott be kilenc hármast, nem sokkal előtte pedig Bradley Beal nyolcat, és az utóbbi három meccsükön összességében ezeknek köszönhetően nem volt nagy gondjuk a triplázással, de továbbra sem tudnak erőlködés nélkül dobható helyzeteket generálni távolról, ami kissé bekorlátozza a játékukat. Az egyéni extrák segítenek a statisztikák kozmetikázásán, de az említett hárommeccses széria előtti hat találkozójukból így is négy olyan volt, amikor nem tudtak 11-nél többször betalálni kintről, és mind a négyszer pocsék hatékonysággal céloztak – ráadásul nem nagyon történik olyan, hogy „kiszakad a zsák”, utoljára december 30-án volt egy olyan estéjük, amikor „kiadta” (18/30, ott sem volt sok kísérletük), azóta nem igazán.

A probléma nem gigantikus, de ahogy a védekezésük tud átmenetileg extra, aztán harmatos lenni, úgy a triplázásukban is vannak „kozmetikázó” felvillanások, és jó pár gyenge, átütőerő nélküli időszakok – ezeken a hullámzásokon kellene javítani a folytatásban ahhoz, hogy komolyabb győzelmi sorozatokat tudjanak produkálni, és felzárkózzanak a tabellán.

 

Összeállt a Bulls egykori bukott duója a Jazznél

Az elmúlt hetekben már tettünk arról említést, hogy mennyire elkapta a fonalat a Jazz, és továbbra sem lassítanak, december 21-e óta 12-2-re állnak, az elmúlt hat meccsüket pedig kivétel nélkül megnyerték. A jó időszak egy Pistons elleni győzelemmel indult el, és ennek a találkozónak az egyik sajátossága volt, hogy Kris Dunn a szezon során harmadszor bekerült a kezdő ötösbe, és azóta ott is ragadt. Lauri Markkanen azon a meccsen pont nem játszott, de utána minden meccsen a csapat rendelkezésére állt, így összeállhatott a Jazz leghatékonyabb duója. Dunn és Markkanen kettősének komoly közös múltja van, Zach LaVine mellett ugyanis őket adta anno a Timberwolves Jimmy Butler játékjogáért a Bullsnak, ahol aztán együtt töltöttek el három évet. Chicagóban úgy tűnt, hogy megreked a pályafutásuk, Dunn a védekezésével ugyan már ott is ki tudott tűnni, de sokat hiányzott, illetve támadásban nem tudott fejlődni, míg Markkanen két jó szezon után mintha visszafejlődni kezdett volna, egyre kisebb lett a szerepe, és a negyedik szezonjában már a Bulls kezdőjében sem volt állandó helye.

Mióta elkerültek Chicagóból, hosszú utat tettek meg idáig, főleg Dunn, aki a 2020/21-es szezonban 4, a 2021/22-es idényben 14 meccsen bizonyíthatott csak az NBA-ben, és tavaly is egészen februárig kellett arra várnia, hogy mentőövet dobjon neki egy csapat, a Jazznél viszont élni tudott a lehetőséggel, úgyhogy szerződtették erre a szezonra is. A szezon elején nem volt állandó helye a rotációban, mivel túlságosan sok olyan hátvédje van a Jazznek, akiknek játéklehetőséget kell(ene) biztosítani, Will Hardy viszont mostanra megtalálta a tökéletes mixet: az egyaránt kevés kinti dobással dolgozó Dunn és Collin Sexton lett a kezdő (előbbi védekezésben, utóbbi támadásban villog), a spacingről pedig gondoskodik Markkanen, Simone Fontecchio, valamint a centerbe feltolt, és ott megújuló John Collins.

A Jazz jelenlegi kezdője december 30-a előtt egyetlen percet sem töltött közösen a pályán, azóta viszont 10 meccsből kilencet megnyertek, egyedül Bostonban kaptak ki. Hardy sokat kísérletezett a szezon során, mindenféle ötösöket kipróbált, de amikor talált egy megfelelőt, akkor abba bele is állt, erről árulkodik az is, hogy 10 meccs alatt ez lett a legtöbbet használt ötösük a szezonban. Egyelőre 123 közös percük van, ezalatt egészen hihetetlen 129,3-es Offensive ratinget képesek felmutatni, és ugyan a védekezésük sem kiemelkedő, összességében 9,2-es Net ratinget hoz ez a felállás. Ennek az alapja a Dunn-Markkanen kettős, akik az egész szezont nézve is a Jazz legjobb duóját alkotják (azon párosok közül, amelyek legalább 300 percet játszottak együtt), 345 perc alatt 10,7-es Net ratingje van a Jazznek velük a pályán. Ennek persze jelentős része az elmúlt szűk egy hónapból jön, de már azt megelőzően is 4,5-es mutatója volt ennek a párosnak, hogy Dunn állandó tagjává vált volna a Jazz kezdőjének.

 

A perclimit sem lassítja Wembanyamát

Victor Wembanyama egy bokasérülés miatt december 21-e óta perclimiten játszik, 24 percnél húzták meg a Spursnél a bűvös határt, és az elmúlt 15 meccsükön egyszer sem lépte át a 27 perces határt, illetve négyszer ki is ültették. A limitált játékidejét kiválóan használja ki az 1/1-es magasember, 24,2 perc alatt 21,7 pontot, 8,4 lepattanót, 3,4 gólpasszt és 3,5 blokkolt dobást átlagol, és amíg vele a pályán mindössze -1,8-es Net ratingje van a Spursnek, addig nélküle -8,7-et hoznak össze – főleg védekezésben látványos a különbség, vele a pályán 111,9 pontot kapnak 100 labdabirtoklásonként, míg nélküle 118,1-et.

Wembanyama szinte mindenben jobban teljesít most, mint az első 24 meccsén, amin még nem volt perclimiten. A szezon elején átlagosan 30,5 percet játszott, ami alatt 19 pontot, 11 lepattanót (emiatt szükséges a „szinte” jelző), 2,7 gólpasszt és 3 blokkolt dobást átlagolt. Mezőnyből akkor 43,6, most 52,1 százalékkal dob, a triplamutatóját is felhúzta 28,1-ről 32,1 százalékra, és a büntetőket is magabiztosabban dobja, 78,6 százalékról 84,2 százalékra javított – a vonalra többet is jut el azóta, hogy perclimiten van, 4,3-ről 5,2-re emelte a kiharcolt büntetői számát. A mérkőzések alakulására is nagyobb hatással van, a szezon elején még -9,4-es Net ratingje volt, bár az is igaz, hogy nélküle akkor is rosszabb volt a Spurs, mert amikor a padon volt, -14,7-es mutatóval szerénykedtek.

A magasember javulásában hatalmas szerepet játszik, hogy a Spurs parkolópályára helyezte azt a projektet, hogy Jeremy Sochan legyen a kezdő irányítójuk, mostanában elkezdett egyre nagyobb szerepet kapni Tre Jones, és az elmúlt hét meccsen már a kezdőbe is bekerült a hátvéd. Jones az első ötös tagjaként 14 pontot és 7 gólpasszt átlagol mindössze 1,9 eladott labdával, pontjait 69,4 százalékos True Shooting mutatóval szerzi, és ezen a hét meccsen 100 labdabirtoklásra vetítve 6,1 pontot vernek az ellenfelekre olyankor, amikor ő a pályán van – ez átlagosan 29,7 percet jelent, a maradék időintervallumban rejtőzhet annak az oka, hogy azóta is csak 2-5-re áll a Spurs, hogy Jones kezdő lett.

Sokatmondó, hogy a Spursnek az egész szezont nézve is 4,0-s Net ratingje van olyankor, amikor Jones és Wembanyama egyszerre van a pályán, 431 közös percükkel mégis mindössze a 13. leggyakrabban használt párosuk ez. Jones ráadásul a franchise másik kiemelten kezelt tehetségével is jó duót alkot, amikor együtt van fent ő és Devin Vassell, 6,0-s Net ratinget tud a Spurs, és abban a 263 percben, amikor mindhárman fent vannak, 114,8-es Offensive ratinget, illetve 97,3-es Defensive ratinget hoz össze a csapat, de ez is csak a 16. legtöbbet használt trió San Antonioban – úgy tűnik, hogy továbbra is robog előre a tankhadosztály…

 

Barrett és Quickley is élvezi a torontói levegőt

Mindig izgalmas figyelni, hogy miként reagálja le egy-egy játékos azt, ha elcserélik, majd az új csapatánál az addiginál nagyobb lehetőséghez jut. Pontosan ebbe a helyzetbe került RJ Barrett és Immanuel Quickley is, és eddig pozitív az összkép mindkettőjüknél.

Barrett megrekedni látszott New Yorkban, beállt egy 18 pontos scorer szintjére, aki a mezőnyben nem csinál túl sok látványos dolgot, és a triplát sem dobja jól. A Raptorsban teljesen más a helyzet, egyelőre 20,6 pontot átlagol, ami ugyan nem feltétlenül tűnik fenntarthatónak az 56,9 százalékos mezőnymutató, valamint a 43,2 százalékos triplázás miatt, az viszont bizakodásra adhat okot, hogy 7,2 lepattanót és 3,3 gólpasszt is átlagol – előbbiből 4,3, utóbbiból 2,4 volt a szezonátlaga a Knicksnél.

Quickley helyzete még érdekesebb, ő cseréből vált kezdővé, és nála azért a hatékonyság problémás egyelőre, mindössze 42,4 százalékkal dob mezőnyből, és főleg a triplavonalon belül esett vissza, mert kintről 6,1 kísérletből 47,3 százalékkal tüzel – New Yorkban is ennyi triplával próbálkozott, noha ott csak 24 percet átlagolt, nem 31-et. A közeli befejezéseken mindenesetre dolgoznia kell, az viszont egyértelmű pozitívum, hogy más statisztikai kategóriákban látványosan javult: a Knicksben 2,6 lepattanót és 2,5 gólpasszt átlagolt, míg a Raptorsnál 5 lepattanót és 5,4 gólpasszt, ráadásul teszi ezt ugyanúgy 1 eladott labdával meccsenként.

A Raptors a két érkező bemutatkozása előtt 12-20-ra állt, míg velük a pályán 4-5-re, ráadásul a legutóbbi győzelmüket már Pascal Siakam nélkül érték el, 24 ponttal nyertek a Heat ellen.