Hát ilyen érzés...

Alábbi sorok írója elvakult, kicsit sem pc, hajlamos leszállni a nosztalgiavonat időkapuin, és rögtön felszállni egy másik járatra, igyekszik kevés bazmeggel beszélni, de ez olykor még írott formában sem sikerül. Bezzeg a barokkos körmondatok... Nézzétek el neki a sok csapongást, az érzelmi kitöréseket, a saját szemszög és a mesélő szerepének keveredését, vagy hagyjátok a picsába a lentieket, úgyis csak egy "jutalomjáték" ez a Raptors bajnoki címe miatt a Kezdő5 tldr-univerzumában. 

1995 őszén egy kicsit félénken, egy kicsit pattanásosan, de annak reményében léptem át először a Verseghy Ferenc Gimnázium kapuján, hogy lesznek hozzám hasonló 14 éves srácok, akiknek mindenük a kosárlabda, akiknek rohadtul nem kell elmagyarázni, hogy mikor megy a DSF-en az Inside NBA, akikkel majd jókat lehet szájkaratézni egy-egy nagyobb meccs után, mikor a kedvenc csapatod éppen befűzi az oktatófilmet... Ja, várjunk már. Miután ezt végiggondoltam, tehervonatként gázolt el a felismerés, hogy nekem nincs is kedvenc csapatom. Halálba imádtam Jordant, szerettem Penny-t, de szolnokiként a félénk, pattanásos gyerek is hamar megtanulta, hogy nem egy-egy emberért rajongunk, a klubhűség az klubhűség, ebben nincs könyörület, szóval akkor legyen csak ezért a Chicago? Hagyjuk már, ők még a családi beszélgetéseknél is felböffennek, mindenkinek "hangyás" bullsos pólója van... Akkor legyen Penny miatt a Magic? Ilyen színekkel biztosan nem, pedig annyi Fleer/UpperDeck meg tökömtudjamégmilyen kártyám van róla, hogy az év minden napján másikat nézegethetnék... Nagyjából kettő percem volt eldönteni, közeledtem az osztályomhoz, ott tuti az lesz az első kérdés, hogy akkor te kinek is drukkolsz, gondolkozz, hülyegyerek, gondolkozz! Akkoriban már teljesen beszippantott a grunge, úgyhogy Seattle városáért is odavoltam, de valamiért mégis az történt, hogy az általános iskolás dinómániám, meg az akkor még friss emlékként derengő Jurassic Park élménye atomvillant a fejemben. Velem nem fogtok baszakodni, megvannak a kedvenceim, a Toronto Raptors az! 

Büszke voltam erre, bár a leendő osztálytársak azonnal kiröhögtek, hogy hogy lehet ennek a trágyadombnak szorítani, új csapat, rendes csarnok sincs, tök bénák, sosem fogom megtudni, milyen mások orra alá dörgölni, hogy bajnok lett a csapatod. Ha most egy dimenziókapun visszamehetnék 24 évvel ezelőttre, azt súgnám a fülembe, hogy kibaszott jó lesz neked 2019-ben, semmit nem fogsz megbánni. Azon kívül persze, hogy 1998-ban kihagytad az egyetlen magyarországi Pantera koncertet... Az egyik osztálytárstól meg is kaptam üzenetben a gratulációt azon a bizonyos péntek reggelen: "Na milyen érzés Ádám bátyám?"

Hát ilyen érzés, Lacikám! Elmondhatatlan, leírhatatlan, felfoghatatlan, bassza meg, pedig Ujiri megmondta tavaly nyáron: Believe in your city, believe in yourself!

A Raptor-mániámra nagyban ráerősített, ha jól emlékszem, valamikor tizenöt évvel ezelőtt, hogy regisztráltam az nba1.hu fórumára, azaz otthonra leltem a virtuális térben is. Az internet nagyüzemi szárba szökkenésének idején a warezoldalak, a mindenféle chatszobák, a MySpace, meg a Tétova Teve Club árnyékában volt egy oázis, ahol azonnal be tudtam vetni magam az NBA sűrűjébe fellow kosárrajongókkal (köszi mindent, Szves). A debütáló hozzászólásom AirCanada nicknév alatt nem is íródhatott volna másról, mint az akkoriban (általam is) félistenként tisztelt Carterről - a sors fura fintora, hogy nyolc hónappal később Rob Babcocknak sikerült elboltolnia az embert, aki felrakta a sportág térképére Kanadát. A nagy büdös semmiért. Ettől a pillanattól kezdve hirtelen kettő dolog is megváltozott: egyrészt Cartert közellenségként kezeltem - az ügyben már bizony előkerült az a tetű graduation game is az emlékeimből, amin az utolsó dobást, és a konferenciadöntőt ugye sikerült eltégláznia emberünknek, de a sors idén a bounce shot képében fizette vissza ezt a Philadelphiának -, amiben főszerepet vállalt a torontói beatwriterek többsége, hisz' jó lakájmédiához híven kimosdatta a front office-t, és ráhúzta a szaros lepedőt Vince-re, másrészt a csapatnak innentől kezdve nagyobb kihívást jelentett szurkolni, mint akkoriban az MTV-n elkerülni bármelyik Rihanna számot. Innen is shoutout Vukrisnak, Gami977-nek, Torontofunnak, Tomi.-nak (fontos a pont, aki tudja, tudja), PishT-nek, akikkel brotherhoodban éltem meg a folyamatos kudarcokat. És persze shoutout a másodikgenerációs raptortesóknak, LoTnak (helló, KNy!), retneknek, a már az ősidőkben is bandwagonernek számító Beniinek, Féregnek, Gének, Lindének, Makinak, Reissmüllernek, Sir Charlesnak, Zoli Zotya whatevernek (helló, KNy!), meg az összes nagyágyúnak, aki abban a golden age-ben véleményvezér, vagy egyáltalán komolyan vehető hang tudott lenni. Azt hiszem, egy kicsit én is/mi is közrejátszottunk abban, hogy a Raptors itthon biztosan nem volt semleges senki számára... 

És ez a tábor kitartott, mikor Araujót draftoltuk, mikor Bargnanit draftoltuk, mikor Joey Grahamet, Charlie Villanuevát, faszomtudjamégmilyenscrubokat draftoltuk, kitartott mikor Kevin O'Neill vezetésével 75 pontokat átlagoltunk, mikor Sam Mitchell megnyerte a világ leglufibb Év edzője díját, kitartott, mikor a fehérgalléros európai vonalat toltuk túl, mikor a kiscsatárok utáni eszeveszett kajtatásban tíz éven át csak ollókezű edwardokat igazoltunk, mikor néztük a Zoo Crew-t, a Young Gunzt, mikor a 81 pontos Bryant-show csak felvezetése volt annak a szarviharnak, hogy ellenünk minden szerencsétlen bohóc karriercsúcsot döntött valamiben, kitartott mikor 2006-ban az egyetlen örömünk az volt, hogy a '99-es idény óta élő sorozat, miszerint minden meccsen bedobtunk legalább egy triplát, a jó Darrick Martin miatt nem szakadt meg, mutatom: https://www.youtube.com/watch?v=Ae8JZ08j0dU  Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy ez volt-e a franchise legheróbb dobása, vagy a Kawhi bounce-shot... Sosem felejtem el, hogy mIRC-en vadásztunk kezdetleges, folyamatosan bufferelő 240p-s live streameket, miután addig csak a másnapi CNN-recapek, vagy ha olyan hülye voltál, mint én, akkor élőben a play-by-play (nem viccelek, tényleg így követtük a meccseket éjszakánként) jutott - akinek nincs meg a streamtvnow.com, az nem is értem, hogy élte túl azt az időszakot. Minden szezonban kijutott a jóból, volt mikor azzal mutattam ki az elkötelezettségem, hogy az egész vádlimat televarrattam Raptors-tematikájú tetoválással, a legtöbbször őrült módon hajkurásztam az NCAA-kontentet, hiszen a drafton mindig beestünk a lottery környékére - baszki, az sem legenda, hogy az nba1.hu szerkesztőségen belül CD-n (tán VHS-en már nem, de erre nem tenném rá a családi ékszert) küldözgettük egymásnak az innen-onnan összekukázott March Madness meccseket, de még azt sem tagadom, hogy volt év, mikor csak azért szorítottam, hogy a kibaszott Knicks ellen szívjuk fel magunkat, és verjük meg őket az alapszakaszban...

Apropó, hero dobás, lenne itt egy sztorim. Lazán kapcsolódik, de 2007-et írunk, egy márciusi péntek van. A város mélyéről kerülök elő valamikor hajnali három magasságában, rendesen betöltve szesszel, az visz haza, hogy megnézzem a Wizards elleni meccsünk második felét, biztosan kikapunk felkiáltással. A monitor elé ülve éppen csordogál a negyedik negyed, közel vagyok, hogy lebólintsam az íróasztalt, rágcsálok valamit, kolbász jó lesz, sör is legyen. Aztán beüt a végjáték: egy-két büntető Arenaséktól, egy elég komoly Dixon (érted, baszki, Juan Dixon!) tripla, és marad az órán vagy négy másodperc, hogy Anthony Parker az alapvonalról előrehajítsa a labdát, minden mindegy alapon - három ponttal megy a Washington, lefőtt a kávé... Michael Ruffin (Wizards) kezében landol valahol a triplavonal környékén, az istenbarma felhajítja a levegőbe - mondjuk ahhoz viszonylag kevés lendülettel, hogy négy másodperc alatt ne essen le, fizikából itt valaki elhasalt... Az all-time kedvenc raptorom, MoPete ötvenöt (azaz 55!!!) másodpercet játszik ezen a találkozón, ebből ez a kettő, ami most jön, történelem, figyelj! Az ember elkapja a hulló falevelet kábé két és fél méterrel a triplavonal mögött, és bekúr egy double-pump hail mary-t a hosszabbításért. Agyfasz. Arra riadok, hogy hajnal 4-kor anyám üvölt a hátam mögött, hogy hagyjam már abba az üvöltést, amit második perce tolok, mert már nem a szomszédok, de a lakótelep is üvölt, hogy ki ez a paraszt, aki miatt nem lehet hétvégén sem dögleni... Good morning, kurva anyátok, good morning! És még mennyi ilyen történet van a farzsebben... 

Szóval így peregtek az évek, de egy dolog sosem halt el bennem, csak olykor hagytam elhalványulni: a majd jövőre megmutatjuk, majd jövőre bajnokok leszünk mentalitás, néha csendben, néha hangosan kimondva. Idén mondjuk mindennél erőteljesebben szóltak a hangok a fejemben, olyannyira, hogy amikor életem második meccsét láttam élőben a Scotiabankben a Blazers ellen, akkor ott, annál a Kawhi game-winnernél - miközben transzba esett vademberként locsoltam a sört az alattam ülő kínai kisnyugdíjasokra - a gonosz kis leperchaun azt mormolta a fülembe, hogy itt még nagy dolgok várnak rád... Ebben egy ember hitt, és támogatott rendíthetetlenül az évtizedek során, és ezt sosem felejtem el neki: egy életre szóló barátságot jól példáz, hogy hogyan tud erőt adni neked a másik... Köszönöm, Dream! 

Ahogy a történelem legjobb filmjében elhangzó párbeszédet olvasod, tudod, miről beszélek, mikor azt írom, majd jövőre: 
- Ti még sosem éreztétek ezt? Hogy... vannak helyek, melyek nem kőből épültek, hogy van valami itt bent, amit sosem vehetnek el tőled... nem érhetnek hozzá!
- Miről beszélsz?
- A reményről. 
- A remény veszélyes dolog. Megőrjíti az embert. Semmi szükség rá.
Hát pedig cefet nagy szükség van rá, mert akinek ennyire részévé válik valami, akit ennyire elborít a rajongás, annak sokszor a hangulatát, a napját alapból meghatározza, hogy mi történik a csapatával, és ha nem reméli, hogy egyszer jobb lesz, egyszer megérkezik, akkor nincs értelme szurkolni sem... Rátok nézek, akiknek a kedvencei sosem, vagy ősidők óta nem nyertek bajnokságot: Mindenkinek el fog jönni az ideje, szerintem mindegy, hogy hány éves leszel, az érzést, amit a sípszó ébreszt, amikor lefújják a negyedik győzelmeteket, senki nem veheti el, az maga lesz a bevonulás a Valhallába!

Azt hiszem, amit szintén A remény rabjaiban mond Morgan Freeman karaktere, mint egyfajta tanulságot, nyugodtan felfoghatom egyfajta önigazolásként is: Andy Dufresne, aki egy folyónyi szaron úszott át, hogy végül tiszta legyen. A 14 éves, pattanásos, félénk kisfiú végül "átúszott egy folyónyi szaron", jó sokat nyelt is belőle, de végül felért a világ tetejére, és 38 éves felnőtt férfiként olyasmiben volt része, amitől még azt sem bánta, hogy a reggeli vonaton hülyének nézték a piros Carter-mezében, mert ötpercenként sírva fakadt... Szarok rátok, bajnok lett a Raptors!!!

Hát ilyen érzés...

Ui.: a csoportom tagjainak üzenném, hogy ne aggódjatok, nem felejtek, ott lesz Lowry a seggemen!