Hogyan került a bajnoki cím küszöbére a Denver Nuggets?

A két csapat harmadik meccsén hiába volt a Heat könnyebb helyzetben (hiszen a pályaelőnyt ellopva két hazai mérkőzéssel folytathatták a sorozatot), a Denver Nuggets könyörtelenül kihasználta ellenfelének minden egyes hiányosságát. Ezt láttuk már ez első mérkőzésen, ahol a Jokics-Murray páros mellett a mérkőzés bizonyos periódusaiban kiemelt szerepet kapott Aaron Gordon. Ezt követően a Heat és Spoelstra remek módosításokat végezve fontos meccset nyert meg Denverben, ekkor Murray gyengébb napja miatt Nikola Jokics 41 pontja is kevés volt a gárdának, de az első Miamiban rendezett mérkőzésen úgy tudott dominálni a Nuggets, hogy a játék legalapvetőbb elemeit használta a kifulladásig. Jokics és Murray kettő-kettői teljesen szétszedték a hazaiak védekezését, egyszerűen sem az irányítóval, sem a centerrel nem tudtak mit kezdeni Butlerék, a tökéletességig fejlesztett klasszikus zárás-leválások pedig oda vezettek, hogy történelmet láthattunk: a Denver sztárpárosa lett az első olyan duó az NBA történetében, akik külön-külön úgy tudtak elérni tripla-duplát egy mérkőzésen, hogy közben mindketten legalább 30 pontot szereztek. Gyakorlatilag közös erővel segítették egymást a soha korábban nem látott tett felé, ennek kivitelezése pedig egy NBA döntőben nem egy rossz időzítés, valljuk be…

Míg a harmadik meccsen éppen a Nuggets-en volt a nyomás, a következő összecsapáson ez rögtön 180 fokos fordulatot vett: a Heat a kritikusnak számító 3-1-es hátrány elkerülésért lépett pályára hazai környezetben, ennek tudatában pedig láthatóan jobban odafigyelt a Murray-Jokics páros kettő-kettőire. Murray-t már az ellenfél térfelén, a labdafelhozatal során szorosan próbálta fogni a Miami, ez legtöbbször Butler feladata volt, de láthattuk rajta például Martint is védekezni. Ez jó döntésnek bizonyult Spoelstrától, ugyanis ezáltal a Heat nem csak a félpályás támadások esetében, de a teljes labdabirtoklást tekintve is lassítani tudta a vendégek játékát, gyakran előfordult, hogy 10-12 másodperc is eltelt, hogy a Denver fel tudjon állni a túloldalon a megfelelő támadópozíciókba. A Heat védekezésének legnagyobb változtatása az volt, hogy ezúttal egyértelműen elköteleződtek a játékosok az iránt, hogy teljes mértékben bevonnak egy harmadik embert a kettő-kettők levédésébe. Sokszor már Murray labdafelhozatalakor érkezett a duplázás vagy a csapda, így sikerült néhány nehezebb és rosszabb dobásba belehajszolni a Nuggets irányítóját. 

Azonban Butlerék ismét beleütköztek egy olyan akadályba, amely ellen taktikai eszközökkel nem nagyon lehet már mit tenni: a Nuggets mélységébe és sokoldalúságába. A Heat edzői stábja jól sejtette, hogy ha egy kulcsfontosságú 3-1-es előny kiépítése a tét, akkor a Denver marad az előző meccsen jól bevált játékoknál, a hagyományos zárás-leválásból álló kettő-kettőknél. Ez így is történt. Ahogyan a mellékelt videón 1:21-től láthatjuk, Jokics handoff-jából Murray támadhatta a belső területeket, azonban amellett, hogy ezeket rendre elváltotta, a duplázás mellett döntött a Miami és egy harmadik játékost sem sajnált bevonni ezek levédésére. Ebben az esetben láthatjuk, hogy a váltás után Adebayo lesz Murray elsőszámú védője, de Butler is remekül mozog tovább a szerb zárásából, így csapdahelyzetbe hozva a vendégek játékosát. Murray lendületét kihasználva még tovább tudja passzolni a megüresedő centernek, akire azonban a gyenge oldalról azonnal rávált Gabe Vincent és az alsó posztról Kevin Love is fellép zavarni. Vincent bár jóval alacsonyabb, de mégis fontos tényező abból a szempontból, hogy Jokics ne tudjon egy, a védjegyévé váló egykezes floatert dobni középtávolról. A kétszeres MVP azonban hezitálás nélkül lövi ki a passzt a Vincent belépésével megüresedő, a sarokban labdát váró Kentavious Caldwell-Pope-nak. A Heat stratégiáját meg lehet érteni: szeretné elkerülni, hogy az ellenfél két vezérének extrán hatékony összjátéka megpecsételje sorsát, ráadásul ezzel bizonytalanabb, távolabbi dobásokra kényszerítik a Nuggets játékosait. A gond csak az, hogy a Denver az egész rájátszás egyik legélesebb csapata a hárompontos vonalon túlról – a mezőnyt egyébként éppen a Heattel együtt vezetik, de ne felejtsük el, hogy a Miami 38,6%-os triplahatékonyságát elsősorban az előző körök őrült dobóformái húzzák felfelé, ebben a sorozatban magukhoz képest már gyengébben dobnak, a Nuggets viszont minden sorozatban hozni tudott legalább 37%-ot. A Heat az előző körökben jóval tudásán felül teljesített és dobott kintről, míg a Denver sokkal kiegyensúlyozottabban tudott magas szintet felmutatni, ráadásul Michael Malone kezdőcsapatának minden tagjára jó szívvel rá lehet bízni üres triplákat és a kispadról is tudnak érkezni jobb napjaikon a csillagokat is ledobni képes kiegészítők.

 

Ez az extra passzos, üres dobóhelyzeteket kereső játék természetesen ezekben a kettőzésekkel teli helyzetekben magától értetődik, de érdemes megfigyelni, ahogyan Aaron Gordon üres mozgásaival be tudott lépni az ebből adódó üres területekre. Ez elsősorban azokban az esetekben tudott megtörténni, amikor Murray a gyűrűt támadta és a festékben került két összezáró védő által megállításra. Ekkor valamelyik alacsonyabb Heat-bedobó maradt a fent maradó Jokicson, így a szerbhez való kipassz lehetősége nem lehetett jó opció. Az üres területekben bővelkedő gyenge oldalról azonban nagyon jó befutások érkeztek Aaron Gordontól, akire bár ráváltott a Miami valamelyik palánk alatt védekező magasabb játékosa, de Murray duplázása miatt létszámfölény tudott kialakulni a gyenge oldalon, Gordon kipasszát pedig KCP és/vagy Bruce Brown is üresen tudta várni, ez látható 1:50-nél. Ezt oly módon is tudta variálni a Nuggets sokoldalú támadójátéka, hogy Murray betörés helyett a Jokiccsal való kettő-kettőt választotta, a leváló szerb azonban hiába volt néhány másodpercig üresen, nem kapott labdát, az irányító inkább egy oldalpasszal mozgatta tovább a Heat perimétervédekezését. A szerb center a 45 fokról gyengeoldali befutást imitálva magára tudta vonni az alacsony posztról fellépő Butler figyelmét, így azonban az alapvonalon egy teljesen üres, befutható folyosó nyílt Gordonnak, aki ebből számos ziccert és alley-oop-ot tudott szerezni. A Nuggets ilyen és ehhez hasonló játékokkal rendszeresen elemeire bontotta a Heat szétcsúszó védekezését, melyből egyébként Michael Porter Jr. is tudott kosarakat szerezni.

 

Naivitás lenne azt állítani, hogy a Nuggets sokpasszos, a Miami védekezését teljesen szétmozgató támadójátéka minden labdabirtoklásnál ugyanabban a struktúrában lett volna alkalmazva és felrajzolva. A fentebb említett két eset csupán a speciálisabb mozgásokat írják le, számtalanszor elég volt mindössze egyetlen passz az irányítótól egy elcsúszott védekezés miatt megüresedő kinti dobáshoz. Jokics esetében az is sokszor előfordult, hogy bár a festékbe betömörödő Miami-védők miatt hiába volt több játékos (általában MPJ, KCP vagy Brown) teljesen üresen a triplavonalon, az apró folyosókat észlelő, a résekbe tökéletes ütemben belépő Gordon kapott zseniális passzt és fejezte be ziccerrel a támadásokat. Kiemelt fontosságú tehát a labdajáratással megvalósuló szabadszellemű játék és a már-már taníthatatlan helyzetfelismerés és zsenialitás, amivel ezeket a helyzeteket képesek a játékosok (elsősorban Murray és Jokics) észrevenni és kreálni. Van tehát egy olyan része ennek a denveri támadójátéknak, ami ellen ha akarsz sem tudsz teljesen felkészülni: mindig benne van a meglepetés, az apró hibák azonnali, automatikus kihasználása és megbüntetése. 

 

Ezek alapján a mérkőzést úgy tudta behúzni a Nuggets, hogy ezúttal sem Jamal Murray-től, sem pedig Nikola Jokicstól nem volt szükség extrára. Legalábbis pontszerzésben. Hiszen ahogyan a videóban látható támadásokból is észrevehetjük, a két sztár közötti kapcsolat közvetett módon ugyan, de nagyon fontos tényezője volt annak, hogy ennyi üres dobóhelyzetet tudott a csapat kialakítani. A két vezér szépen lassan a liga leghatékonyabban együttműködő párosává nőtte ki magát, amire bár vannak ellenszerei a Miaminak és a harmadik meccsből tanulva remekül is próbálták ezeket a kettő-kettőket limitálni a hazaiak, de a Nuggets annyival mélyebb, annyival több, sokoldalúbb játékost tudhat a keretében, amire akármennyire is szeretne válaszolni, nem valószínű, hogy fog tudni a Heat védekezése. A negyedik mérkőzés hőse Aaron Gordon volt, aki – elsősorban ezekből a játékokból – 11/15-ös mezőnyözéssel 27 pontig jutott, ezzel karrierje legponterősebb rájátszás-meccsét játszotta. A magabiztos sikerbe az is belefért, hogy a Jokics-Murray duó 36 rádobásból álljon meg 38 pontnál, hiszen a folyékony és szabadszellemű támadójáték másik nagy nyertese az a Bruce Brown volt, aki 21 pontjából 11-et dobott az utolsó negyedben és fojtotta el egy személyben a Jokics faultgondjait kihasználni próbáló Miami Heat utolsó próbálkozásait, sőt, ha még mindig kevésbé hatékonyan, de a sorozatban először jutott el tíz pont fölé az önmagát továbbra is csak kereső Michael Porter Jr.is, aki ezzel a stratégiával még hasznos játékossá is válhat a párharc utolsó mérkőzéseire.

Az ötödik mérkőzés kedden hajnalban kerül megrendezésre, ahol minden idők egyik legmasszívabb playoff-teljesítményét az asztalra rakó Miami Heat már ténylegesen az életéért küzd, a Denver számára pedig a tét a csapat történetének első bajnoki címének elnyerése. Erik Spoelstra zsenialitása ellenére nehezen tudjuk elképzelni, hogy a Heat bármit tud találni a Nuggets jóval magasabb, fizikálisabb, intelligensebb és mélyebb csapata ellen. Persze egy extra kinti dobóforma bármikor jöhet a keleti bajnoktól, ami talán az egyetlen reális esélyük lehet egy-egy találkozó megnyerésére, de emberállományukban és rendszerszintű működésükben sincs benne jelenleg a fordítás, ezek ráadásul olyan fékek a csapatban, amikkel egy ennyire zseniális edzői stáb sem tud túl sokat kezdeni.

Forrás: Thinking Basketball (YouTube)