Larry Bird és Bill Laimbeer több, mint 30 éve kitartóan gyűlöli egymást

Az SB Nation készített egy nagyon érdekes összeállítást Larry Birdről és Bill Laimbeerről, amiből többek között olyan érdekességek derülnek ki, hogy Bird édesanyja korábban kifejezetten szerette nem csak Laimbeer játékát, de annak az Isiah Thomasnak a megoldásait is, aki később szintén komoly haragba került Birddel a "Great White Hype" típusú nyilatkozatok miatt. Bird és Laimbeer több, mint 30 éve nem beszél egymással, játékosként viszont a pályán és az újságok hasábjain is rendszeresen üzengettek egymásnak - hol vicces, hol véresen komoly módon.

A Bird és Laimbeer közötti utálat az 1987-es playoffban csúcsosodott ki, amikor Laimbeer brutálisan próbálta meg leszerelni Birdöt, aki cserébe jó öt méterről izomból megdobta a labdával - emlékezetes képsorok, de csak a jéghegy csúcsát jelentették egy olyan rivalizálásban, amely 1985-ben kezdődött, amikor a két játékos csapata először futott össze a rájátszásban. A Boston és Larry Bird ebben az időszakban volt a csúcson: a gárda 1984 és 1987 között zsinórban négyszer jutott nagydöntőbe, 1984-ben és 1986-ban nyert is, Bird mindkétszer döntő MVP lett, miközben 1984 és 1986 között zsinórban háromszor választották alapszakasz MVP-vé is. A Detroit a nyolcvanas évek közepén kezdett el összeállni, és az évek folyamán lépésről lépésre vált a Boston keleti kihívójává - 1985-ben, 1987-ben és 1988-ban is összefutottak a rájátszásban (később 1989-ben és 1991-ben is, de ott már Bird hátproblémái annyira súlyossá váltak, hogy nem beszélhetünk igazi rivalizálásról).

Az évek során a sajtó alapvetően a brilliáns Boston és a brutális Detroit párharcát építette fel, ami azért nagyrészt (ha messze nem is teljesen) visszaadta az első két találkozásuk képét - ezt a csapatrivalizálást egyéni ellentétek is fűtötték, leginkább a Bird-Laimbeer ellentét.

 

Érdemes kicsit messzebbről indítani a sztorit - Indianából, a kosárlabdázás államából.

A két játékos nagyjából ugyanabban az időszakba játszott Indianában az egyetemi bajnokságban, ám teljesen más gyökerekkel rendelkeztek. Larry Bird az indianai mélyszegénységből érkezett (a Bird-Magic dokumentumfilmből ki is derül, hogy Bird családja jóval szegényebb volt, mint a fekete középosztálybelinek számító Magicék), édesapja öngyilkos lett, ő pedig majdnem abbahagyta a kosárlabdát középiskolás évei végén, annyira nehezen tudta feldolgozni apja elvesztését - végül a legendás Indiana Egyetem helyett az Indiana State Egyetemen tudott kiteljesedni. Bill Laimbeer ezzel szemben egy gazdag családból származott, és négy évet töltött a szintén indianai Notre Dame Egyetemen, gyakorlatilag azért, mert megtehette és igazából fiatalon nem is volt különösebb célja a játékkal - egyébként 1978-ban a legjobb négy közé vezette a csapatot, majd amikor 1979-ben a Cavaliers draftolta a 65. helyen, akkor kezdett el foglalkozni a gondolattal, hog esetleg profi karrierje lehet. Bird ezzel szemben a kezdeti megingások után annyira magas szinten játszott az NCAA-ben, hogy Red Auerbach 1978-ban úgy vitte el a hatodik helyen, hogy a játékos már korábban bejelentette, hogy marad még egy évet az egyetemen (így egyébként ha újra kiment volna a draftra 1979-ben, másik csapat vihette volna el). 1979-ben egyszemélyes hadseregként vitte el az Indiana State-et a döntőig, ahol Magic Johnsonéktól kaptak ki.

Az egyetemi bajnokságban nem nagyon futottak össze, ugyanakkor Bird onnan ismerte Laimbeert, hogy édesanyjának, Gloriának az egyik kedvenc játékosa volt - a mama nem mellesleg az Indiana Egyetemen kiteljesedő Isiah Thomast egyenesen bálványozta...

 

Aztán Bird szupersztár lett, Laimbeer pedig All-Star szintig jutott az NBA-ben, Isiah Thomas csapattársaként. 

Alakulataik 1985-ben találkoztak először úgy igazából, ekkor még bajnok-feltörekvő csapat felállásban - ahogy említettük, Birdnek ez volt a csúcsidőszaka, de Bill Laimbeer is nevet szerzett már magának. Egy évig játszott Európában, utána a teljesen reménytelen Cavaliersben próbált megragadni, majd szerencséjére 1982 februárjában elcserélték Detroitba. Itt azonnal több szintet lépett a játéka, 1983 és 1985 között zsinórban háromszor volt All-Star, kiváló lepattanózásával és védekezésével tűnt ki (később korát megelőzve centerként kifejezetten jól dobta a hárompontosokat), bár már ekkor a liga egyik legszemetebb játékosaként ismerték, aki folyamatosan floppolt, még az akkor jóval keményebb ligában is kitűnt a “tevékenységével”, ráadásul kifejezetten “rinyagépként” viselkedett és folyamatosan reklamált a játékvezetőknél. Tipikusan az a játékos volt, akit a saját szurkolói imádnak, a többi csapat szurkolói egységesen egy kanál vízben fojtanának meg.

1985-ben tehát először futott össze a két gárda a rájátszásban, az első hazai meccset simán vitte a Boston, és a második otthoni mérkőzésen is győzött - ám itt kezdődtek a problémák: Laimbeer kétszer egymás után arcba könyökölte Birdöt, aki erre úgy válaszolt, hogy 17 pontot vert be a negyedik negyedben. Bird annyit mondott a meccs után, hogy "elrepült pár könyökös, de nem foglalkozom ezzel, a végén a társaim rámbízták a meccset, megnyertem, Laimbeer pedig frusztrált volt, nem játszott úgy, ahogy egyébként tud". A harmadik meccsen aztán Laimbeer úgy játszott, ahogy tud, 27 pontot termelt, emellett összeakadt Robert Parish-sel, a Celtics kiváló centerével, míg Bird a pályán már nem fogalmazott diplomatikusan, nyomta Laimbeernek a trash talkot, hogy ki fogják őket söpörni.

Miután Laimbeer játékára is építve a Pistons 2-1-re szépített a párharcban, a bostoniak annyit mondtak róla, hogy “amikor csak esélye nyílt, úgy dobálta magát, mint ahogy a hal ugrál ki a vízből”, Bird pedig annyit mondott, hogy "a játékvezetők 82 meccsen láthatták, mit művel az alapszakaszban, nem értem, hogy ennek ellenére miért ítélnek folyamatosan a javára". Ugyanakkor azt is leszögezte, hogy a Pistons remekül játszott és semmi baja velük, csak a center játékával van problémája - a negyedik meccs előtt egyébként Bird eljátszotta Laimbeert az edzésen, amikor azt gyakorolták, hogyan semlegesítsék. Laimbeer erre úgy válaszolt, hogy "a Boston a címvédő, önteltek, próbálnak megfélemlíteni, de ha így folytatják, gondok lesznek, mert mi nem félünk tőlük".

A negyedik meccsen megint a Pistons nyert, kiegyenlítettek, Laimbeer pedig visszalőtt Birdnek a pályán, aki a harmadik meccsen söprésről beszélt neki, hogy “most hol van a k.... seprűd, b....?” Itt egyelőre nyugvópontra jutott az összeszólalkozás, a Boston ugyanis viszonylag simán behúzta az 5-6. meccset, és továbbjutott.

 

1985 nyarán a Pistons megszerezte az ifjú Rick Mahornt, aki a klasszikus Bad Boys attitűd egyik jellegzetes figurájává vált a következő években - 1985 novemberében egy alapszakasz-meccsen már Mahorn is bemutatkozott Birdnek egy kemény faulttal. Amikor pár hónapra rá kiderült, hogy az előző három évvel ellentétben Laimbeert nem hívták meg az 1986-os All-Starra, a bostoni klasszis csak annyit mondott: “Remek, most már nem kell aggódnom, hogy ott lesz a buszon, hogy azt mondja, ‘Hi Larry’, én pedig azt, hogy ‘B...j meg, Bill”. A Celticses Bill Walton egy újságírói kérdésre elmondta a kendőzetlen véleményét Laimbeerről, majd hozzátette, “ez úgysem mehet a nyomdába”, Robert Parish, akivel ekkor már több kisebb összetűzése volt, annyit tett hozzá: “ha nem tudsz valakiről szépeket mondani, ne mondj róla semmit, szóval én most nem mondanék semmit Laimbeerről”.

Az 1986-os playoffban nem találkozott a két csapat, a Pistons kiesett az első körben, a Celtics pedig behúzta a bajnoki címet a szezon végén.

 

1987-ben aztán a főcsoportdöntőben elszabadult a pokol.

A Pistons ugyanis komoly szintet lépve egészen a keleti döntőig menetelt, ahol minden idők egyik legdurvább párharca alakult ki a címvédő Bostonnal. Ekkor már túl voltunk azon, hogy Michael Jordan a liga legpiszkosabb játékosának nevezte Laimbeert, és nagyon nem is lehetett vele vitatkozni. A történelem eleinte ismételte magát, az első két meccset behúzta a Boston, majd a harmadikon fellépett Laimbeer és győzött a Pistons - de nem úgy, mint két éve. A cikk elején említett összecsapás volt ez, ami igazán megalapozta a két ember közötti évtizedes gyűlöletet: Laimbeer labdát és babát is vitt egy szerelésénél, az eset pedig nagyon csúnyán nézett ki - ezután vágta hozzá a labdát Bird ellenfeléhez, és mindkettejüket kiállították. Bird annyit mondott a meccs után, hogy erről beszélt Jordan, és azt kívánja, hogy "ürítsék ki a pályát, álljunk fel egymással szemben és 15 percig senki ne lépjen közbe, majd akkor kiderül, ki is az igazi férfi" - szerinte egyébként nem félemlítette meg őt Laimbeer, de egyszerűen eljött az a pont, ahol meg kell magát védenie. Laimbeer viszont előkapott egy klasszikus nyilatkozatot, szerinte "nem tettem semmi rosszat, sőt, megpróbáltam tompítani Bird esését, amikor összeütközött Dennis Rodmannel, egyszerűen csak a rossz hírem áldozata vagyok". Bird erre annyit replikázott, hogy “ha nem akart nekem sérülést okozni, akkor én szimplán a játékvezetőnek akartam odadobni a labdát, csak Bill arca sajnos pont útban volt”.

A negyedik meccsen igen jeges volt a hangulat, Bird nem fogadta el Laimbeer pacsiját a meccs előtt, ráadásul a két játékos rendre egymást fogta, de ekkor inkább a játékkal foglalkoztak, és ezen a meccsen Laimbeer nagyszerűen kihasználta testi adottságait, dominálta Birdöt, a párharc pedig 2-2-re állt. Laimbeer azért azt mondta a meccs után, hogy Bird próbált olajat önteni a pislákoló lángra, végig “nem irodalmi stílusban” dumált neki, amire Bird csak annyit válaszolt a sajtónak, hogy ő nem emlékszik ilyenre, és szerinte mivel nem szereti ellenfelét, minek fogjon vele kezet? Laimbeertől is megkérdezték, hogy számított-e rá, hogy Bird kezet fog vele, amire mosolyogva csak annyit felelt: “nem tudhatod, ameddig nem próbáltad meg”.

Ez volt a klasszikus Laimbeer-megoldás: csináj konfliktust a pályán, csinálj belőle viccet, aztán némítsd le magad és játssz, hagyd magad mögött a szituációt. Az ötödik meccsen aztán a Boston és Bird tudtára adta Laimbeernek, hogy ellenük nem sétálhat ki csak úgy egy ilyen incidensből. A Pistons centere azt nyilatkozta szarkasztikusan-viccesen a meccs előtt, hogy "biztosan nagyon meleg fogadtatásban részesülök majd a Boston Gardenben", Bird pedig azt mondta, reméli, hogy "a szurkolóink nem ülnek fel a provokációnak és nem csinálnak semmi drasztikusat - nem szeretem Laimbeert, de nem szeretném, ha baja esne". Bird nyilatkozatában a drukkerekről beszélt, nem a csapattársairól, márpedig többeknek már tele volt a hócipője Laimbeerrel, leginkább posztriválisának, Robert Parishnek. A meccs előtt Bird ismét semmibe vette Laimbeer barátkozó szándékát, nem fogott kezet, majd jött Parish, aki a liga történetének egyik legdurvább ütését osztotta ki Laimbeernek egy lepattanóért folytatott harc közben - amiért egyébként nem hogy nem állították ki, mégcsak faultot sem (!!) fújtak rá (a játékvezetők egy másik faultot ítéltek meg a labda közelében), 38 percet játszhatott a meccsen.

Ez az ötödik meccs aztán végül nem csak emiatt vonult be az NBA történetébe, hiszen a végjátékban egypontos hátrányban Birdöt betakarták, bostoniról ment ki a labda, a hátralévő minimális időben pedig a Pistonsnak csak be kellett volna dobni a labdát, megtartani és 3-2-vel hazamenni Detroitba. Thomas bedobását azonban Bird elcsípte Laimbeer orra elől, majd Dennis Johnsonnak adott gólpasszt, amivel nyert a Celtics - ez minden idők egyik legtöbbször visszajátszott pillanata az NBA rájátszásából.

Parisht a visszajátszások alapján természetesen utólag elmeszelték egy meccsre, a hatodik mérkőzésen otthon a Pistons gond nélkül egyenlített, a hetediken viszont a Boston szűken ugyan, de győzni tudott - ebben közrejátszott az is, hogy Adrian Dantley és Vinnie Johnson, a Pistons két kiváló hátvéd-kiscsatára fejjel egymásnek ütközött egy szabad labdáért folyó harcban, és a liga korábbi gólkirályát, Dantley-t hordágyon kellett kórházba szállítani.

Laimbeer itt is próbált kezet fogni Birddel és gratulálni, de a bostoni egyszerűen elsétált mellette, amit így indokolt: "mindig tisztelem az ellenfelet, de Laimbeer sérülést akart okozni nekem". Érdekesség egyébként, hogy a Pistons 1987-ben távozó játékosa, Sidney Green nem sokkal később elmondta egy interjúban, hogy közvetlenül a harmadik meccsen történt indicens előtt Laimbeer olyasmit mondott, hogy Birdöt ki kellene venni a meccsből, vagyis nem volt teljesen alaptalan Bird véleménye. Ezzel szinte egy időben nyilatkozta azt Thomas és erősített rá Dennis Rodman, hogy Bird csak azért sztár, mert fehér, innentől pedig a sajtó rá is ragasztotta a Detroitra a rosszfiúk-imidzset.

 

1988-ban ismét a főcsoportdöntőben találkozott a két csapat, és Laimbeer azt nyilatkozta, hogy ez végre az ő évük lesz, és csordultig van önbizalommal. Bird természetesen visszacsípett: “biztos vagyok benne, hogy tele van önbizalommal, így volt tavaly is”. Ugyanakkor ez a párharc már nem róluk szólt: Laimbeer vállsérüléssel bajlódott, Bird pedig borzasztóan gyengén dobott az egész szériában, bár azért voltak momentumaik. A második meccsen akadtak össze egy pillanatra, majd a negyediken Bird kitette a vonalon túlra Laimbeert, illetve technikait is kapott, amikor összeakaszkodott ellenfelével. A Pistons összességében gond nélkül, 4-2-vel jutott tovább a nagydöntőbe.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy a párharc után Bird és a Boston sportszerűtlenül odabökött egyet a Pistonsnak, nem gratuláltak ellenfelüknek, hanem a kezdőjátékosok a hatodik meccs lefújása előtt néhány másodperccel egyszerűen bevonultak az öltözőbe. Alig három évvel később, az 1991-es főcsoportdöntő végén a Detroit ugyanezt tette a Chicago Bulls ellen - a Bad Boys-címke azért ebben az esetben igencsak működött, a legendárium szerint ekkora sportszerűtlen cselekedetet még nem látott az NBA. Pedig látott, mindössze három évvel korábban. Michael Jordannek egy 1990-es interjúja is arra enged következtetni, hogy a Boston és Bird sem volt éppen elsőáldozó - Jordan szerint ha megkérdezik a játékosokat, 95%-uk azt mondaná, hogy a liga legpiszkosabb játékosa Laimbeer vagy Bird. Laimbeer természetesen túl is tolta a beskatulyázást, 1991-ben még egy videójátékot is piacra dobtak Bill Laimbeer’s Combat Basketball címmel...

 

A pályán ezt követően már nem voltak legendás csatáik, 1989-ben Bird egészsége már megromlott, az 1989-es bajnoki cím felé robogó Pistons kisöpörte őket, utoljára pedig 1991-ben találkoztak a rájátszásban, de itt is más szinten volt még a kétszeres címvédő Detroit. Bird 1992-ben, Laimbeer 1994-ben vonult vissza, de ezt követően sem igazán nyugodtak meg a kedélyek. Bird 1993-as mezvisszavonultatásakor felvetették neki, hogy ez volt a tökéletes este, bár Bill Laimbeer nem volt jelen, mire Bird csak annyit mondott: “pedig valószínűleg felhúztuk volna a plafonra a mezemmel együtt”. Laimbeer nem sokkal később bejelentette, hogy vissza fog vonulni, nem akarja megvárni, hogy úgy járjon, mint Larry Bird, aki elkopott és sérülten játszott az utolsó meccsén.

Visszavonulásuk után mindketten a kosárlabdában maradtak: Bird 1998-ban az Év Edzője lett az NBA-ben, 2000-ben nagydöntőig vezette az Indiana Pacerst, utána pedig a Pacers elnökeként tevékenykedett, míg Laimbeer kétszer volt az Év Edzője a WNBA-ben, és háromszor vezette bajnoki címig a Detroit Shockot, tavaly egyébként a WNBA All-Star meccsen volt az egyik csapat edzője.

2008-ban Laimbeer harmadszor nyerte meg a WNBA-t, Bird pedig már ekkor a Pacers elnöke volt, amelyik nem jutott be ekkor a playoffba. A Detroit Shock az Indianapolis Feverhöz látogatott a rájátszásban, és egy helyi rádiónak nyilatkozott Laimbeer, ahol kicsit megcsipkedte Birdöt, amiért nem csinált playoff-csapatot a Pacersnél. Amikor arról kérdezték, hogy lekezelne-e vele, azt mondta, hogy sose voltak barátok, és ő már elengedte ezt, és arra a kérdésre, hogy mit tenne, ha Bird felhívná, hogy munkát ajánljon neki, azt mondta, hogy Bird sosem tenne ilyet.

Ellenfele később nyilatkozott olyat, hogy Laimbeer egy pokoli jó (“helluva”) edző, de Bill Simmonsnak azt mondta, hogy mindez neki nem sokat számít. Semmilyen szituációban soha nem akarna Bill Laimbeerrel kapcsolatba kerülni, mert egy piszkos játékos volt, míg Laimbeer sem akarna már utólag kezet fogni vele: egy rádióinterjúban azt mondta, ha ha lehetőségük nyílna Birddel találkozni, valószínűleg külön asztalhoz ülnének le...

A konkluzió? Laimbeer módszere játékosként alapvetően az volt, hogy nem áll le verekedni, hanem felpiszkálja az ellenfelet, aztán pedig elsétál. Larry Bird viszont nem hagyta, hogy csak úgy kisétáljon abból a kellemetlen szituációból, amit ő hozott létre - Laimbeer piszkálta fel a legjobban pályafutása alatt, ezért Bird vele kapcsolatban ebben a felpiszkált állapotban maradt, valószínűleg örökre. 

Az SB Nation videója: