NBA Playoff 2023: A második kör előzetese (2/4)

New York Knicks (5.) – Miami Heat (8.)
Első mérkőzés: 2023. április 30., vasárnap 19:00

Mi történt eddig? 

A Knicks nyáron ismét próbált nagyot húzni, sokáig Donovan Mitchell érkezése tűnt valószínűnek, azonban bár róla lemaradtak, de Jalen Brunson megszerzése összejött, aki Luka Doncic árnyékából kilépve All-Star szint közelében játszott a szezon során, igaz, a kiválasztásról végül lemaradt februárban – januártól kezdve igazán extrát nyújtott, az utolsó 34 meccsén 27,8 pontot és 5,8 gólpasszt átlagolt. Brunson nyári leigazolása miatt Alec Burks, Nerlens Noel, Kemba Walker és az újonc Jalen Duren szerződése is Detroitba került, de a hiányzókat nagyrészt házon belül tudták pótolni, nagyobb szerephez jutott Immanuel Quickley, Quentin Grimes és Miles McBride is, illetve érkezett még Isaiah Hartenstein szabadügynökként. A szezont nem kezdték jól, december elején 10-13-ra álltak, ezt követően viszont sorozatban nyolc meccset nyertek, és úgy ekkor tűnt, hogy más irányt vehet a szezonjuk. A győzelmi sorozatot azonban zsinórban öt vereség követte, majd nyolcból hét meccset nyertek, hogy utána ismét sorozatban négyszer veszítsenek, továbbra is hullámzóan teljesítettek, így érthető volt, hogy a cserehatáridő lejárta előtt változtatásra adták a fejüket, hiányzott a kiegyensúlyozottság a játékukból. A rotációból kikerülő Cam Reddish, valamint az oda sosem bekerülő Svi Mykhailiuk feladásával egy négycsapatos cserében megszerezték Josh Hart játékjogát a Trail Blazerstől, akinek az érkezése után jelentősen feljavult a teljesítményük, sorozatban kilenc meccset nyertek az érkezése után, így a trade deadline-t biztosítani tudták a helyüket a rájátszásban – éppen a Heatet hajrázták le a biztos top6-os pozícióért, végül 47-35-ös mérleggel az ötödik helyet kaparintották meg Keleten. Az első körben a negyedik Clevelanddel találkoztak, azonnal elvették a pályaelőnyt, és bár sem Brunson, sem Julius Randle nem volt 100%-os a széria elején, de végül összességében szenzációs védekezést bemutatva 4-1-es összesítéssel jutottak tovább – tíz éve nem látott magasságokban járnak ezzel.

A Miami csalódást keltő szezont teljesített a playoffig. A keret tavaly első kiemeltként nyerte a keleti alapszakaszt, ebből lett mostanra nyolcadik úgy, hogy a mutatott játék és az előző 84 mérkőzés alapján éppen ott van, ahova való. Nyáron elvesztették PJ Tuckert, érdemi erősítés nem érkezett, próbálkoztak ezzel-azzal szezon közben, de végül csak Kevin Love-ot tudták behúzni, aki azért szintlépésnek már nem nevezhető, és playoff-párharcban pláne nem ér fel Tucker hasznosságával. A holtfáradtan, félsérülten, egy-két elrontott játékkal elvesztett keleti döntő óta nem tudtak visszazárkózni arra a szintre, az egész alapszakaszban csak egy-egy találkozóra mutattak valamit abból a formából, és igazából végig 50% körüli gárdaként teljesítettek. A 4-7-es és 7-11-es rajt után azért kicsit összekapták magukat, január végén 28-22-re, február közepén, az All-Star előtt nem sokkal 32-25-re álltak, ott úgy tűnt, hogy stabilizálhatják magukat, de aztán hétből hatszor kikaptak, és végül azt sem tudták kihasználni, hogy a Brooklyn szétcserélte a keretét – március végén újabb három vereségbe csúsztak bele pocsék támadójátékkal, itt eldőlt, hogy playint kell játszaniuk. Ott aztán elsőre borzalmasan puha játékkal megégtek a Hawks ellen, majd utána már jóval keményebb, harcosabb produkcióval lebirkózták a Chicagót, bár a támadójátékuk itt is rosszul nézett ki. Az egész szezonjukat belengte ez a probléma, és az, hogy nem számíthatnak Kyle Lowryra: az irányító ritkán játszott, és amikor igen, akkor sem közelítette meg azt, amit vártak tőle. A playoffban aztán érthetetlenül kivirágoztak, és az első kör legnagyobb bravúrját, meglepetését bemutatva, szenzációs támadójátékkal 4-1-re legyőzték és búcsúztatták az alapszakaszt megnyerő Milwaukee-t – csak közben sérülés miatt elvesztették Tyler Herrót és Victor Oladipót is, rájuk most nem számíthatnak.

Az alapszakaszban négyszer találkoztak a felek, és 3-1-re a New York tudott nyerni. Először februárban feszültek egymásnak, ott Herro utolsó pillanatos dobása maradt ki, így győzött a Knicks, majd márciusban Julius Randle extrájával nyert a gárda: az erőcsatár 43 pontot dobott, és az utolsó pillanatban egy már „vesztett” triplát bombázott be vert helyzetből, azzal harcolta ki a győzelmet. Március 22-én Jimmy Butler remeklésével visszavágott és nyerni tudott a Miami 127-120-ra, majd egy héttel később úgy válaszolt a New York, hogy Randle azon a meccsen sérült meg és dőlt ki, mégis Quickley-ék nyertek 101-92-re. Egymástól nagyon eltérő meccseket vívtak a csapatok rövid időn belül, de bár végül a Knicks nyerte a szériát, a playoff-Miami csak az utóbbi egy-két hétben kapcsolt be…

Mi várható?

Egy kőkemény, izgalmas, szoros összecsapás, aminek nagyjából bármi lehet a vége. Mindkét csapat remek védekezésre képes, a fizikalitás az egyik legnagyobb erénye, és játéktudásban sincs köztük nagy különbség – illetve itt már nem lesznek olyan felkészültséggel kapcsolatos különbségek, mint a Heat–Bucks szériában, vagy éppen a playoffra jelen pillanatban alkalmatlannak tűnő Cleveland ellen a Knicks számára. Mindketten megküzdöttek ezért a második körért, mindketten tisztában vannak azzal, hogy mi kellett ahhoz, hogy eljussanak idáig, nem pihenték túl magukat, de azért pár napjuk volt kicsit rendezni a soraikat – minden szempontból hasonló a helyzetük.

Egy nagyon fontos faktor viszont meghatározhatja a széria alakulását: Julius Randle sérülése. Az erőcsatár összekapta magát az első körre, és bár nem volt 100%-os, de így is nagyon hasznos tagja volt a New Yorknak, az utolsó, sorozatot lezáró összecsapáson viszont rásérült egyébként is rakoncátlankodó bokájára. Az ő jó játékára nagy szükségük lenne, de kérdés, hogy játszik-e és ha igen, akkor hogyan – ugyanis amikor rosszul játszik, akkor rengeteg ront a helyzeten, megállnak nála a labdák, stagnál a támadójáték, és a Heat támadásai ellen nagyon sokat kellene mozognia hátul is. Ha nem játszik, akkor működhet a New York, de úgy a minőség nyilván jelentősen visszaesik ahhoz képest, mintha egészséges lenne – az viszont kérdés, hogy a félsérült vagy a nem játszó Randle a hasznosabb a Knicks számára.

Rendkívül fontos lehet a lepattanózás, a Knicks ugyanis amúgy is erős ebben, de a Clevelandet valósággal földbe taposta a palánk alatt az első körben. Az elmúlt kilenc rájátszás bármely szériáját vizsgálva a legmagasabb, 39,4%-os támadópattanó-arányt ért el a gárda Mitchell Robinson extrájára és a kollektív támadópattanózásra építve, és nagyon érdekes, hogy a második esélyből szerzett pontok terén 91-55-re nyertek úgy, hogy a széria összesített pontkülönbsége nem volt ekkora – ligautolsó dobóformát mutattak a széria során, de tény, hogy a Cavs védekezése is alaposan feladta nekik a leckét. A Heat azonban a rengeteg zónavédekezés ellenére is jó védőlepattanózó csapat, és a Knicks ellen is jól helytállt ezen a téren az alapszakaszban, Robinsont például sokkal inkább kordában tudta tartani, mint a Cleveland – kulcsszerepe lesz Bam Adebayónak vagy akár Kevin Love-nak abban, hogy ez így is maradjon, mert ha megsemmisíti őket támadópattanókkal a Knicks, akkor azt nagyon nehéz lesz ellensúlyozniuk. 

Alapvetően a védekezés azért inkább a New York felé billenhet az utóbbi időszak alapján, a Miaminak vannak fegyverei és egy-két jó védője hátul, de kollektíven verhetőbb – más kérdés, hogy az a bizonyos zóna mennyire tudja megfogni Jalen Brunsonékat, tudnak-e vele mit kezdeni. A játéktempó is rendkívül érdekes lehet, az alapszakaszban két nagyon lassú csapatról volt szó, de főleg a Heatre igaz az, hogy ha a helyzet úgy kívánja és van rá lehetősége, akkor futni is tud, csak mindkét együttes jobban szereti első szándékból a control game-et. 

Ha viszont a támadójátékra nézünk, az első kör alapján szakadéknyi a Miami előnye, a liga legjobbjai voltak a Bucks ellen, míg a Knicks csak szenvedett a Clevelanddel szemben. Az alapszakaszban nem találta a ritmust a Miami, a Milwaukee-val szemben viszont egyrészt előkerült egy MVP Jimmy Butler, másrészt történelmien jó dobóformát fogtak ki a floridaiak – mindkét tényező esetében kérdéses, hogy fenntartható-e egy új szériában, egy új ellenféllel szemben. Az alapszakaszban egyébként a Knicks támadójátéka volt sokkal hatékonyabb, de a playoff-tapasztalatok alapján azt egy kicsit talán érdemesebb zárójelbe tenni.

És akkor itt emeljük ki azt a kérdést, hogy vajon mennyire mérvadó az első kör – mert az alapszakaszban láthattunk tendenciákat, erősségeket, gyengeségeket, de a playoff-kosárlabda más, viszont a rájátszás első köre mindkét csapat számára kissé speciális volt. A Knicks egy extrán védekező, viszont támadásban egyáltalán nem playoff-kompatibilis csapattal találkozott, amelyet könnyű volt a földig védekeznie, viszont pokoli nehéz volt ellene kosarat szerezni – ebből is jött ki az, hogy botrányosan gyengén dobtak Quickley-ék, viszont hátul váratlanul masszívnak tűntek. Miközben a Heat nagyjából kontrollált egy alapvetően jól támadó, de két meccsen is önmagát kereső csapatot védekezésben, a túloldalon pedig hatalmas outliert mutatott támadásban – de egy olyan védekezéssel szemben, amely elemi hibákat vétett stratégiailag, egyénileg, akaratban, mindenhogyan. Most ezen faktorok egyike sem áll fenn igazából…

Nagy kérdés például, hogy Butlert dupláztatni fogja-e volt edzője, Tom Thibodeau: ha valaki, ő pontosan tudja, hogy mire képes a Heat sztárja, és az első körben Mike Budenholzer azt is bemutatta, hogy ha valaki nem duplázza Butlert, annak elég hosszú szériája lesz – vagy éppenséggel túl rövid… Ha viszont Butler kezéből elkezdik kivenni a labdát, akkor óriási kérdés, hogy ki fog fellépni playmakerként, aki megpasszolja az üres helyzeteket, és ki fogja elvállalni a dobásokat – éppen ezért valószínűleg kötelező lesz duplázni, és inkább feladni egy Lowryt, Martint, Adebayót, Strust, akárkit, akár jó helyzetben is. A Knicks Robinsonnal képes jól védeni a festéket, az egyszerű betöréseket nem odaadni, de van alacsonyabb ötöse is, amivel jobban tud váltani, és itt kerül előtérbe az, hogy a Miami playmaker-hiányban szenved – beszélhetünk Vincentről, Lowryról vagy Adebayo passzkészségéről, Butleren kívül senki sincs, aki egy-egyben stabilan meg tudná verni az emberét, és abból vagy magának, vagy másnak helyzetet tudna kreálni. A Bucks kicsit sem akarta ezt kihasználni valamiért, Thibodeau valószínűleg nem hagyja az asztalon ezt az előnyt – meglátjuk, hogy mennyire sikerül lassítani Butlert, és hogy a kipasszolt labdákból mi lesz Erik Spoelstra terve. Ő is tud variálni, tud két magassal játszani, és tud alacsonyabb ötöst is felrakni, tud tripladobós szerkezetet választani, de összekukázhat egy-két labdázósabb játékost is, ha bontani akar inkább – érdekes lesz látni, hogy mi lesz az első opció, és mi következik akkor, ha az nem működik.

A labda túloldalán az említett lepattanózás lehet kulcsfaktor, ezen felül pedig elsősorban Jalen Brunson betörései, kettő-kettői – könnyen elképzelhető, hogy Butlernek kell rajta szolgálatot teljesíteni, váltások után Adebayo állhat munkába, de a veterán Lowrynak is lesz majd dolga a Knicks vezérével. Brunson továbbra is All-Star szinten játszik, de náluk azért Barrett vagy Quickley is tud valamelyest kreálni – oké, azért ebből a sorból az is látszik, hogy ők sem számítanak playmaker-raktárnak, de azért Randle sokkal inkább csinál magának helyzetet, mint mondjuk Adebayo, és ezen a téren talán még így is jobban állnak, mint a Heat. 

Mindkét edző bizonyított, dörzsölt, playoff-kompatibilis felfogású, bár ezen a téren Spoelstra azért tapasztaltabb, és talán nagyobb múltja van a párharc közbeni változtatásokkal is amellett, hogy általában az elsődleges felkészülésbe sem csúszik hiba – de azért Thibodeau sem Budenholzer, ő ki fogja használni az adódó esélyeket. Egyik kispad sem túl hosszú, de játszani azért lehet velük: a Knicks top ötben volt a cseréktől érkező pontok terén az alapszakaszban, míg a Heat cseréi az első kör legjobbjai voltak. 

Szóljunk még egy dologról, a clutch végjátékokról: jó esély van rá, hogy ezek megoldása fogja eldönteni a párharcot. Mindkét csapatnak megvannak a maga erősségei és gyengeségei, de nagyon hasonló játékerőt képviselnek, és ha nem lesz több sorsdöntő sérülés, akkor ez egy végletekig kiélezett széria lehet. Így pedig nagyon számíthat, hogy a kiegyenlített meccsek végén ki tudja megcsinálni a clutch játékokat, a legfontosabb pillanatokban ki tud megvillanni. Az alapszakaszban a Miami nyerte a legtöbb clutch végjátékot az egész ligában, és az első körben is jól teljesített ilyen helyzetben, de a Knicks egy nagyon hasonló szériából jön: 11/15-öt dobott az ilyen végjátékokban a Clevelanddel szemben, és részben ennek köszönheti a 4-1-es továbbjutását. Ezzel együtt ha clutch végjátékok megnyerése a feladat, az elmúlt évek playoff-tapasztalata alapján nehezen fogadnék Butler ellen…

Összességében csapatszinten talán több van a New Yorkban, és a hazai pálya is segíti, ami ráadásul egy különösen jelentős hazai pálya a Madison Square Garden révén. Randle egészsége nyilván kérdés, de egyébként egyben van a keret, jó formában vannak, megmutatták, hogy képesek jól védekezni, Brunson révén megvan az a labdás sztárjuk, aki az utóbbi években hiányzott, és aki egy ilyen szoros párharcban döntő faktor lehet. A Heatnél van a párharc legjobb játékosa, de a keret és a játék is sokkal fapadosabb, főleg Herro és Oladipo sérülésével. Mindkét gárda mást mutatott az alapszakaszban, mint a rájátszás első körében, az igazság pedig valahol a kettő között lesz mindkét együttesnél. Viszont Butler és a stáb, valamint a keret playoff-rutinja, hasonló helyzetekben szerzett tapasztalatai, mutatott mentalitása miatt a Miami jó esélyekkel indul – őket sokszor láttuk már felülteljesíteni ilyen szituációkban, a Knicks számára ez kicsit azért még újdonság. Az biztos, hogy kiélezett, hat-hét meccses párharc lesz, de amíg a Heatnél van a legjobb játékos, és a csapat így teljesít a szoros végjátékokban, addig én egy hajszállal őket érzem esélyesebbnek.

Tipp: 4-3 a Miami Heat javára.