Nem a 2019-es volt a Team USA legnagyobb lebőgése a vb-k történetében

A kínai világbajnokság nem az amerikai válogatottról szólt, ám ez valahol várható is volt, hiszen az eredeti 35 fős bő keretből mindössze négyen voltak ott végül a tornán, és ők is inkább a bő keret gyengébbik feléből kerültek ki. Számszakilag ez volt a Team USA legrosszabb tornája, hiszen miután kiestek a negyeddöntőben, a helyosztókon is mindössze a hetedik helyet kaparintották meg. Eddig a 2002-ben összehozott hatodik hely számított a legrosszabbnak, ha azonban mögé pillantunk az eseményeknek, akkor láthatjuk, hogy reputáció-veszteségben még mindig messze nagyobbat „szólt” annak idején az a leszereplés. 

A 2002-es torna előtti időszakban is szerepet kaptak a lemondások, Kobe Bryant, Kevin Garnett és Tim Duncan egyszerűen a pihenést választotta, illetve okoztak gondot sérülések, a lábujjsérülést összeszedő Shaq mellett a 2000-es olimpiai bajnok gárda két pillére, Ray Allen és Jason Kidd a playoffban összeszedett sérülései miatt nem tudott menni. Ha azonban megnézzük, hogy így is kik alkották azt a gárdát, akkor közel sem olyan C vagy D válogatott volt ez, mint a 2019-es, inkább egy gyengébb A-B vegyes. 

Paul Pierce 2002-ben főcsoportdöntőig vezette a Bostont, Jermaine O’Nealnek a 2001-02-es szezon volt a befutó éve (All-Star, All-NBA harmadik ötös Pierce-szel együtt, Legtöbbet Fejlődött Játékos Díja), Shawn Marion ekkor már az a félelmetesen védekező dupla-dupla gép volt, akire jó szívvel emlékezünk, Ben Wallace ebben az évben nyerte el első Év Védője-Díját (és szintén All-NBA harmadik ötösben volt), rutinos clutch dobónak pedig ott volt a 37 éves, Dream Team II és III-csapattag, O’Neallel együtt hazai pályán játszó Reggie Miller.

Mellettük találjuk a szintén feltörekvő, ebben az évben első All-Star-meghívásait begyűjtő Elton Brandet és Baron Davist, a 2000-ben és 2001-ben gálázó Michael Finley-t, a 2002-ben a liga legtöbb gólpasszát szortírozó Andre Millert is. A maradék három helyen a 2001-ben All-Star, playoff-tapasztalattal rendelkező center, Antonio Davis, illetve a Dallas jókezű magasembere, Raef LaFrentz, továbbá a megszokott újonc-játékos szerepében Jay Williamst találjuk, akit 1/2-esként vitt el a Chicago Bulls (a nagyszerű irányító karrierje egy év múlva tört ketté, amikor súlyos motorbalesetet szenvedett). 

Összességében Kidd és Allen ugyan nem tudott jönni, több elsővonalas sztár pedig lemondta a tornát, de így is remek formában lévő, a liga fiatal krémjét alkotó játékosokkal, támadó- és védőspecialistákkal volt tele a keret. Ha megnézzük a 2002-es All-Star kereteket, még szóba jöhetett volna:

Allen Iverson borzasztó nehéz természete már akkor közismert volt és a 2004-es olimpián be is bizonyosodott, hogy ez a válogatottasdi nem annyira neki való, ha ő az alfahím, 

Vince Carter 2000-ben vezére volt a Team USA-nek, azonban a 2001-02-es szezon végét sérülés miatt ki kellett hagynia, a nyáron pedig meg is műtötték, így ő fel sem merülhetett (2003-ban az olimpiai selejtezőn egyébként a csapat rendelkezésére állt!), 

Tracy McGrady erősítés lehetett volna, azonban shooter szerepkörben Paul Pierce, illetve a tervezett eredeti keretben Ray Allen is hasonló szintet képviselt,

Shareef Abdur-Rahim 2000-ben olimpiai bajnokságot nyert, de az ő fiatalabb (talán még jobb) kiadása, Elton Brand a keret tagja volt,

Steve Francis 2002-ben szerepelt először az All-Staron, de hasonló feltörekvő fiatal hátvédből ott volt Baron Davis és Jay Williams is, sokkal jobb passzolással és csapatjátékos hajlammal, 

Chris Webber ekkoriban volt a csúcson a játékot tekintve, 2002-ben máig vitatott módon esett el a nagydöntőtől a Kingsszel, neki viszont olyan pályán kívüli problémái akadtak, amelyek eleve kizárták, hogy a Team USA tagja lehessen: ekkor már évek óta húzódott egy pénzmosási-csalási ügy, amelyben érintett volt, ráadásul éppen vád alatt volt az igazságszolgáltatás akadályozása és hamis tanúzás miatt,

Wally Szczerbiak, a Wolves triplaspecialistája is nagy segítség lehetett volna, ráadásul ő korábban több kisebb tornán rendelkezésre állt, azonban Reggie Miller elsőbbséget élvezett,

Antoine Walker, aki fénykorát élte, azonban két bostoni vezérből csak az egyiket akarták behívni. 

Mellettük ott volt még az All-Staron Gary Payton, Karl Malone, Michael Jordan és Alonzo Mourning, ezek a veteránok fénykorukban a válogatott rendelkezésére álltak, bőven 30 felett már nem volt reális a szereplésük. 

A gondok aztán nem is igazán a pályán, hanem azon kívül akadtak, ugyanis a szövetségi kapitánynak George Karlt kérték fel. A legendásan nehéz természetű, szókimondó szakvezető ekkor a Bucksot és Ray Allent edzette, utóbbi és az irányító Kidd lett volna a meghosszabbított keze a pályán – mivel azonban ők lemaradtak a tornáról, új vezért kellett találni. Paul Pierce-re esett a választás, vele azonban sikerült összevesznie Karlnak a vb alatt, ami abban csúcsosodott ki, hogy az 5. helyért rendezett meccsen már be sem cserélte. A mindig hangsúlyozott „kémia” tehát nagyon nem működött Karl és a csapat között, ami az első csoportmeccseken (Algériát 50, a Yao Ming vezette Kínát 19, a Dirk Nowitzki vezette, végül bronzot nyerő Németországot 17 ponttal verték) még nem okozott gondot. Sőt, a második csoportkör első két meccsét is nagyon magabiztosan (az oroszokat 24, Új-Zélandot 48 ponttal győzték le) meneteltek, amikor is elérkezett a kör utolsó meccse, ahol a csoportelsőség volt a tét.

Az ellenfél az akkor már szárnyait bontogató, fiatal, de még csak Európában ismert spílerekből (Ginobili, Scola, Nocioni és Oberto) álló Argentína. Itt már kevésnek bizonyult a „felmegyünk és tehetséggel-erővel mindenkit lenyomunk” taktika, az argentinok az azóta is jellemző taktikus, okos és nagyon-nagyon szervezett játékukkal legyőzték a Team USA-t – először azóta, hogy NBA-játékosok is részt vehettek olimpián és vb-n. 

Mindössze hét pont volt közte, de ez végül végzetesnek bizonyult – ha Pierce-ék nyernek, akkor az NBA-tapasztalatnak híján lévő brazilokat, majd az elődöntőben valószínűleg az egyszer már simán legyőzött németeket is megverték volna, és bejutnak a döntőbe. Ehelyett a negyeddöntőben megkapták a torna másik olyan csapatát, amely szervezettségben a csúcsot képviselte: a jugoszlávokat. 

A „jugók” amellett, hogy címvédőként érkeztek a világbajnokságra (1998-ban a lockout miatt amerikai NBA-játékosok nem mentek a tornára), vagyis a döntőbe jutás egyik fő esélyesének számítottak, két olyan klasszisra támaszkodhattak, akik már az NBA-ben is komoly reputációt vívtak ki maguknak. Vlade Divac ekkor már évtizedes NBA-rutinnal rendelkező, minden hájjal megkent centernek számított, Peja Stojakovic pedig éppen 2002-ben kapott először meghívást az All-Starra. Ami még lényeges volt, hogy tapasztalatban csak Reggie Miller állhatott felettük az amerikai csapatból, hiszen 2002-ben ők is kis híján nagydöntőbe jutottak a Kingsszel. Egy érdekes mellékzönge: némi hazafias lelkesedés is motiválhatta őket, hiszen az amerikai légierő 1999-ben lebombázta Belgrádot, ahol szinte mindenkinek családtagja, barátai voltak érintettek. 

A sacramentói duó mellett egyébként olyan játékosok voltak ott, mint a legjobb nem-NBA-s játékosnak számító Dejan Bodiroga, a nem sokkal kisebb spíler Dejan Tomasevic, illetve az Európában Ginobilivel az oldalán mindent megnyerő, NBA-karrierje előtt álló Marko Jaric, rajtuk kívül pedig még három rutinos Euroliga-menő. 

Csak hogy érzékeljük, mennyire volt erős ez a gárda, a keretben volt még négy fiatalabb, később vagy akkoriban az NBA-ben is szerepet kapó kosaras: Vladimir Radmanovic, Predrag Drobnjak, Zarko Csabarkapa és Igor Rakocevic.

Ők négyen összesen kerek nulla percet játszottak az amerikaiak elleni meccsen…

A jugoszlávok egy évvel korábban, 2001-ben EB-t nyertek, vagyis egy összeszokott, sikeres, gyengeségek nélküli csapatról beszélünk – ez mind kellett ahhoz, hogy legyőzzék az amerikai csapatot. A meccs egyébként kísértetiesen hasonlóan alakult, mint 2019-es, franciák elleni negyeddöntő: három negyeden keresztül a Team USA összességében kicsit jobban játszott az ellenfelénél, a negyedik negyedben viszont összeomlott a kártyavár. Jugoszlávia 81-78-ra győzött úgy, hogy az utolsó negyedet 29-20-ra megnyerték. 

Az óriási csalódás után az első helyosztót még behúzták Puerto Rico ellen, a 5. helyért játszott meccset viszont lélektelen játékkal elbukták a spanyolok ellen. A fejbeli szétesés egyébként a büntetőknél mutatkozott meg az egész vb alatt, a csapat számolatlanul harcolta ki a szabaddobásokat, de mindössze 62.8 százalékkal értékesítette azokat, az összes meccsükön gyengébben dobtak a vonalról, mint aktuális ellenfelük. 

Ez még nem Karl sara, az viszont igen, hogy a védekezésük sem állt össze – Ginobili azt mondta a meccsük után, hogy ők tudták, hogy a társaik hogyan adnak elzárást, mikor tudnak alapvonali befutásokat csinálni, míg a Team USA-nek fogalma nem volt arról, hogy mi fog következni, egyszerűen nem készültek fel. Sorozatban engedtek könnyű kosarakat az ellenfélnek az egész torna alatt, ezt pedig a jobb csapatok egész egyszerűen megbüntették, így a végére nem fáradtak el annyira fizikálisan és fejben, hogy ne tudjanak győzni. 

Ezt az amerikai válogatottat, amelyik összességében tehetségben bőven a torna szintje felett állt, alapvető taktikai oktatásban részesítette az a két válogatott, amely akkor a legszervezettebbnek számított, illetve legyőzte az a spanyol gárda, amely ekkor kezdte el építeni ugyanezt a vonalat, és tulajdonképpen fejlesztette tökélyre az azóta eltelt 17 év alatt. Addig is rezgett már párszor a léc (leginkább a 2000-es olimpiai elődöntőben a triplafesztivált rendező Litvánia ellen), de itt esett le végleg - a Team USA szerencsétlenségére az amerikai szövetségnek még nem „esett le”, hogy változtatni kell. 2004-ben még egyszer megpróbálták a „talent concentration”-re építve nyerni Athénban, majd az ottani bronzérem után kezdődött el a Mike Krzyzewski-Gregg Popovich korszak. 

Amelynek ugyan fekete foltja az idei vb-szereplés, de közel sem arról van szó, mint 2002-ben, hogy taktikailag verték agyon a Team USA-t, „csak” arról, hogy nagyon gyenge „emberanyagból” kellett gazdálkodni. Az idei csapat tudta, hogy mit kell bedobnia és kivédekeznie ahhoz, hogy győzzön, és meg is próbálta, de egész egyszerűen nem voltak elég jó képességűek, hogy ezt végre is tudják hajtani. Erről legkevésbé ők és a stáb tehetnek, nem úgy, mint 2002-ben.