Playoff-percek: a Suns megtalálta a siker receptjét?

Horford a kulcs

Már az előző meccs után is kiemeltük, hogy Al Horford folyamatosan nyomást helyez azzal a 76ers védekezésére, hogy hezitálás nélkül beleáll minden olyan triplába, aminél nem követi őt Joel Embiid, és akkor ugyan 1/7-et dobott távolról, de látszódott, hogy ez olyasmi, amire oda kell figyelni. A harmadik meccsen Joe Mazzulla kicsit variált is azzal, hogy miként használja a centerét a találkozó elején, többször is labda nélküli embernek adott zárást, és ezekből viszonylag tiszta triplákat vállalhatott a Celtics, miközben Embiid a gyűrű közelében táborozott. Doc Riversnek körülbelül 6 percébe telt, mire változtatott a 76ers védekezésén, ezt követően már vegyítették azt, hogy Embiid figyel Horfordra, vagy valaki rávált, és amikor az utóbbi történt, akkor Embiid az aktuálisan sarokban álló triplázóra figyelt inkább.

Horford ezúttal azonban nem csupán a helyezkedésével segítette a csapatát, hanem 5/7 triplával is, 17 ponttal és 7 lepattanóval zárta a meccset, ráadásul a negyedik negyedben is fontos szerepet töltött be. 97-92-es Celtics-vezetésnél Malcolm Brogdon úgy dobott be egy triplát 5:28-cal az órán, hogy P.J. Tucker nem tudta eldönteni, hogy rotálnia kellene Horford felé, vagy maradnia kellene a labdáson, Brogdon pedig így viszonylag tisztán maradt. 3:25-tel a vége előtt Horford is dobott egy triplát, ezzel 103-96-ra módosult az eredmény, a meccset pedig 1:42-vel a vége előtt Jayson Tatum triplája döntötte el, ami kicsit hasonló helyzetből született, mint Brogdon hármasa – itt azért jelentősen kisebb szerepe volt Horfordnak, mert Tatum egy-egyben verte meg Tobias Harrist, ugyanakkor Horford is jó ütemben futott át a pálya másik oldalára, hogy üresen kaphassa a labdát a sarokban, amennyiben Tatum a passzt választja. Ezt lehet, hogy csak én látom bele, de úgy tűnt, hogy egy tizedmásodpercnyi időre Harris hezitált is, amikor meglátta Horfordot, és ez is Tatumot segítette ennél a triplánál.

Hardentől több kell

Azt követően, hogy James Harden 45 pontot dobott az első meccsen, az azt követő két találkozón összesen szerzett 28 pontot, mezőnyből mindössze 5/28 dobását süllyesztette el. Ez egy nagyon szerény 17,9 százalékos mezőnymutatót jelent erre a két meccsre, és Harden a pályafutása során sosem dobott ilyen rosszul egy kétmeccses periódus során, amikor összesen legalább 20 dobásba beleállt.

A harmadik meccsen különösen az első félidőben szenvedett, ekkor az 5 gólpasszára jutott 5 eladott labda is, viszont a fordulás után 6 gólpasszt jegyzett eladott labda nélkül, ebben legalább fejlődött a meccs során. A passzainak nagy szerepe volt abban is, hogy a 76ers talált egy kisebb gyenge pontot a Celtics védekezésében, méghozzá a saroktriplát: 5/9 dobásukat süllyesztették el a két sarokból a 76ers játékosai, miközben az első meccsen 2/4, a másodikon 4/10 saroktriplát dobtak csak be. Ebben a javulásban Tuckernek is nagy szerepe volt, az első két meccsen összesen egy saroktriplába állt bele (azt be is dobta), míg a harmadik találkozón 3/4 triplája célba ért a sarokból.

Mit tehet a 76ers?

A megnyert első meccs ellenére is már újfent pályahátrányban van a 76ers, és hiába tért vissza Embiid, vele két meccset veszítettek. Emiatt nem igazán lehet hibáztatni a centert, mert az is csoda, hogy egyáltalán pályán van, a harmadik meccsen ráadásul 30 pontot dobott 9/19-es mezőnymutatóval, miközben a társak 37,3 százalékkal céloztak. Hardennek javulnia kell, viszont támadásban Tyrese Maxey-től is többre lesz szükség, mert egyedül az első meccsen tudott ponterős lenni, de akkor is sok labdát elhasznált, eddig a három meccsen 37 százalékkal dobott, illetve mindössze 6/22 triplát süllyesztett el. Riversnek arra is oda kell figyelnie, hogy Harrist jobban bevonják a támadójátékba, mert ha ő agresszívabb lesz, akkor talán Maxey is kicsit több levegőhöz juthat, bár az eddigiek nem erről tanúskodtak.

Azon is érdemes lesz elgondolkodni a negyedik meccs előtt, hogy Embiid ültetésekor ne Paul Reed legyen a center, hanem Tucker legyen az ötös, és ezzel talán azt is meg tudnák oldani, hogy Robert Williams III ne legyen annyira közel a gyűrűhöz, így azt jobban tudnák támadni ezekben a percekben. Lehet, hogy annak is eljött az ideje, hogy igazán feszesre húzza a 76ers rotációját Rivers, Georges Niang szerepét is felül kell vizsgálni, aki ugyan a párharc során először agresszív volt támadásban, de egyre jobban támadja is őt védekezésben a Celtics, és ez minden bizonnyal csak fokozódni fog a folytatásban. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a Melton-McDaniels kettősre kellene építeni azokat a perceket, amikor a kezdők közül valaki pihenőt kap, és ez elégséges is lehet, amennyiben Tucker továbbra is beleáll a saroktriplákba, illetve Harris nem kerül faultgondokba.

A legnagyobb talány ugyanakkor az, hogy mit kezdenek a Horford-jelenséggel: arra fogadnak, hogy kihagyja majd a tripláit, Embiid zár ki rá jobban, vagy valaki más fogja őt védekezésben? Egyik sem tökéletes megoldás, ugyanakkor nekem még az az opció tetszene a legjobban, ha valaki más (Harden?) követné őt a triplavonalon, mert ezzel megmaradna Embiid légelhárítása, ehhez viszont fegyelmezett váltásokra és a passzok gyors lekövetésére lesz szükség.

A Suns sikerreceptje: szélesebb rotáció, nagyobb sebesség és Jock Landale

Chris Paul kidőlése miatt muszáj volt változtatnia Monty Williams-nek, hiszen Cameron Payne-t be kellett tennie a kezdőötösbe, helyette pedig új embereknek is lehetőséget kellett adnia a második vonalból. Már az első percekben látszott, hogy ha Payne és Okogie sebességből támadja a Denver visszarendezendő védekezését, abból előnyt kovácsolhat a Suns, ezt a fegyvert pedig végig igyekeztek elővenni. Különösen Payne próbált többször is nekirohanni a Denver falának, amiből ugyan kevés alkalommal volt eredményes, de egyszerűen menni kellett vele, fontos energiamorzsákat kellett égetnie Jamal Murray-nek, Bruce Brownnak és KCP-nek. 

Az első-második negyed fordulóján az általam is nagyon várt Jock Landale lépett elő, felvette a kesztyűt Jeff Greennel a palánkok környékén, ezzel pedig megakadályozta, hogy a denveri cseresor elkezdjen alkotni, megalapozva ezzel a félidő előtt bemutatott komoly Suns-rohanásnak. Landale azonban nem csak ekkor, hanem a harmadik-negyedik negyed fordulóján is nyerőembernek bizonyult, mindkét oldalon elvégezte a piszkos munkát, remekül védekezett, ment a lepattanókért és szabad labdákért, támadásban is folyamatosan vált befelé az elzárásokból, amivel meg is zavarta a Nuggets védekezését. A végjátékban is inkább benne bízott Williams és nem Deandre Aytonban - itt már azért érződött, hogy clutch helyzetben Jokiccsal ő is nehezen boldogul, de összességében hatalmas szerepe volt abban, hogy nyert ma a Phoenix. 

Williams végül hét játékost (illetve a három percet kapó Torrey Craiget) forgatott Devin Booker és Kevin Durant körül, a legeredményesebb Payne és TJ Warren volt mindössze 7-7 ponttal, de nem ez volt a fontos, hanem hogy sokan hozzá tudtak tenni egy kicsit. Payne, Okogie és Landale mellett TJ Warren két borzasztó fontos kosarat dobott be a végjátékban, Landry Shamet hátul beleállt a védekezésbe, támadásban pedig eljátszotta a csali szerepét a triplavonalnál, Terrence Ross pedig ugyan rosszul dobott, de hátul ő is becsülettel tette a dolgát. 

Szépen felsoroltuk majdnem a teljes Suns-rotációt, egy kivétellel...

Deandre Ayton ma (is) a Denverrel volt

A Phoenix centere 26 perc alatt 4 pontig (2/6 mezőnyből) és 9 pattanóig jutott, akadt egy blokkja és bár vele a pályán elvileg csak négy ponttal kapott ki a Suns, de ez legkevésbé rajta múlt. Akadt pár jó perce, de általában azzal volt elfoglalva, hogy méltatlankodjon a kevés dobóhelyzete miatt, illetve próbálja megtalálni a helyét a pályán, ami nagyon ritkán sikerült. Nikola Jokics gyakorlatilag azt csinált mellette, amit akart, de Jamal Murray-ék is előszeretettel támadták a gyűrű közelében - sokat nem tudott tenni ellene, sőt időnként úgy tűnt, hogy nem is akar. 

Fejben sosem volt erős játékos, de ezen a meccsen több aggasztó jel is arra mutatott, hogy sikerült teljesen lebontani. A második negyedben volt egy pillanat, amikor Jokics lefutotta egész pályán, az ő szintjén sima dobásokat is elrontott, kisemberek szedték mellette a lepattanót, periméteren agyonverték lábon - a Denver harmadik negyedes felzárkózásából alaposan “kivette a részét”. Ezek után pedig csinált egy kisebb cirkuszt a negyedik negyedben, amikor az edzői stáb inkább Landale-ben bízott, Ayton addigi teljesítménye alapján egyébként teljesen jogosan...

Michael Malone megjósolta, mi fog történni, de nem vette komolyan

Eddig megillette dicséret a Nuggets vezetőedzőjét, mert az első meccsen jobban taktikázott és a másodikon jól összerakta a Denver védekezését. Chris Paul kidőlése után szépen elmondta, hogy biztosan előkerül majd a Suns-kispad végéről pár játékos, akik veszélyesek lehetnek, de alapvetően nekik Devin Bookerre és Kevin Durantre kell figyelniük. 

Most visszaütött, hogy túlságosan bízott a jól bejáratott nyolcas rotációjában, akiken kívül szinte az egész playoffban alig játszott más. A Suns számszakilag hosszabb padja és Payne sebessége limitálta ennek a rotációnak az erősségeit az első félidőben, itt kellett volna bedobni még egy pár friss lábat, speciel Reggie Jacksonét, aki tud labdázni, dobni és valamennyire védekezni is - csakhogy Jackson meccsek óta nem játszik, így Malone nem is mert hozzányúlni. 

A második sor gyengébb játéka és a Suns feljavuló cseréi a második negyed végén át is billentette a mérleget, itt tudott meglépni a hazai csapat. A harmadik negyedben a Denver kezdőötöse megmutatta, hogy mennyire erős, 6-7 perc alatt teljesen ledolgozta a hátrányt, azonban itt el is fogyott Jamal Murray ereje. Jokics végig bírta a terhelést, bár a végjátékban már ő is hibázott párszor, de igazán Murray energiája hiányzott a végén. Ha ő és a szintén elfáradó MPJ bedobálja a félüres hármasokat, akkor rá tudták volna tenni a nyomást a végén a Suns-ra és könnyen másképp alakulhatott volna a végjáték. 

A párharc mottójának a “sprint vagy maratont” választottam, és most is ez döntött. Amíg Malone bízott benne, hogy ezen a meccsen is elég lesz a szűk rotáció a győzelemhez (sprint), addig Williams arra szavazott, hogy a sebesség és mélység növelésével szisztematikusan lefárasztja a Denvert (maraton). 

Mit tehetnek a csapatok?

A párharc előtt szó esett róla, hogy mindkét edző hajlamos belefeledkezni a párharcba és nem változtat. Monty Williams igyekezett megcáfolni, de az első meccses húzásai nem ültek, viszont a másodikon csak CP3 sérülése húzta keresztbe az egyébként okos változtatásait, a harmadikon pedig szintén jól gondolkodott. Landale, Warren és Payne is előlépett potenciális X-faktorrá, limitálták a denveri padot, most ezeket az előnyöket kell tovább mélyíteni, ugyanakkor Jokicsra továbbra sincs érdemi válaszuk, ahogyan összességében Murray is visszatért az első meccsen mutatott játékához azzal a különbséggel, hogy elfáradt a végjátékra - a dobásai megvannak, tud szervezni. 

Malone került trükkös helyzetbe, hiszen mondhatja azt, hogy Devin Booker még egyszer nem fog 80%-kal dobni és a Suns duója nem ver be közösen 86 pontot, de ezzel csak áltatná magát. A gyorsabb játék és a több használható segítség mellett az is segítette a két húzóembert, hogy Shamet, Ross és Warren sem adható fel a hármasnál. Ezzel több helye akad Bookeréknek, nem nagyon tudják őket duplázni, ez pedig az ő szintjükön ujjgyakorlat még akkor is, ha 40+ percen keresztül kell csinálniuk. 

A Denver megpróbálhatja duplázni Bookert vagy Durantet, de ez nem tűnik jó útnak, mert a csalinak használt triplavetők keze csúnyán elsülhet, ha üresen maradnak - inkább a védők folyamatos váltogatása lehet a jó megoldás Bookeren, amivel kicsit el lehet bizonytalanítani, mert egyébként Aaron Gordon a 39 pont ellenére is jó munkát végez KD-n. A Denvernek elsősorban a kispad környékén kell visszavennie a program irányítását, valószínűleg be kell dobni Reggie Jacksont a rotációba, hogy Jamal Murray kapjon egy kis levegőt, mert ha ő jó állapotban érkezik meg a végjátékra, akkor működni fog a Jokics-Murray kettő-kettő, amivel érdemben nem tud mit kezdeni a Suns.