Playoff-percek: A szezon legrosszabb támadójátéka

Snyder sajátos taktikát próbált ki

Quin Snyder próbált valami meglepőt húzni a harmadik meccsre, ezért az első negyedben Clint Capela nem Al Horford, hanem Marcus Smart ellen védekezett, de róla is folyton lesegített. Ezzel a Hawks elérte azt, hogy a festékből kevésbé legyen veszélyes a Celtics, ugyanakkor a triplavonalon kívülről nyitott kapukat döngethettek, franchiserekordot jelentő 9 triplát zúdítottak be egyetlen negyed alatt a vendégek. Snyder a folytatásban már hagyományosabb párharcokat eszközölt a pályán védekezésben, amikor Capela fent volt a későbbiekben, már inkább Horford volt az ő embere, bár őt sem követte mindig a triplavonalig, továbbra is igyekezett besegíteni.

Három negyeden keresztül úgy tűnt, hogy a Celtics játékosai élvezik azt a szabadságot, amit a triplavonalon kívül kaptak, viszont az utolsó 12 percre elfogytak a kinti dobásaik, mindössze 3/14 hármast dobtak be ekkor. Horford azért megvillant a negyedik negyedben a maga 2/3 triplájával, ugyanakkor a mérkőzés jelentős részében extrát játszó Smart mindössze 1/5-öt hajított ekkor távolról, míg a Brown-Tatum kettős 0/5-öt szenvedett össze.

 

Megtalálta az egyensúlyt a Hawks

Az első meccsen gyakorlatilag nem létezett a Hawks kinti játéka, 5/29 triplát süllyesztettek csak el, így hiába tartották a lépést a festéken belül (54-54), simán kikaptak. A második meccsre megjöttek az atlantai triplák, és ugyan a 16/48-as mutató nem volt kiemelkedő, de legalább már szét tudták húzni a pályát, ugyanakkor a festékben 64-40-re kikaptak. A harmadik meccsre végre megtalálták a megfelelő egyensúlyt a kinti és a benti dobásaik között, 15/34 hármast küldtek a helyére, és a párharc során először nyertek a festékben is, 54-40-re múlták felül innen az ellenfelüket.

A festék támadásában Trae Young játszotta a főszerepet, 7/13 dobását elsüllyesztette erről a területről, és összességében is nagyot játszott most az irányító, 32 ponttal, 6 lepattanóval és 9 gólpasszal járult hozzá a Hawks győzelméhez, ráadásul a negyedik negyedben is beszórt 15 pontot. Mellette Dejounte Murray is agresszívan ment befelé, neki 5/8 dobása esett be a festékből, ahogyan Clint Capela is ugyanilyen mutatóval zárt erről a területről.

 

Young triplái továbbra sem ülnek

Young ezúttal hatékony volt, 12/22 dobása célba ért, és a mostani 32 pontjánál többet legutóbb a 2021-es keleti döntő harmadik meccsén dobott. Akkor sérüléssel kidőlt, úgyhogy attól tekintsünk el, hogy a hatodik meccsen 4/17-tel tért vissza, de azóta az alábbi dobásmutatókat hozta össze a rájátszásban (zárójelben a triplamutatója): 1/12 (0/7), 10/20 (2/10), 6/14 (2/6), 3/11 (3/10), 2/12 (0/5), 5/18 (1/5), 9/22 (2/8). Ha ehhez hozzávesszük a ma hajnali 2/6 tripláját is, akkor az elmúlt 8 meccsén 12/57-nél jár, vagyis 21 százalékos hatékonyságnál. Puszta érdekességként: Russell Westbrook 11/36 triplát dobott be az elmúlt 8 rájátszás-meccsén. Westbrook messze nem tökéletes összehasonlítási alap, mert kettejük kinti dobásait teljesen máshogy védik az ellenfelek, de talán megfelelően szemlélteti ez, hogy mennyire van rossz dobóformában a Hawks sztárja.

 

Grant Williams előkerült

Az első két meccsen egyáltalán nem kapott lehetőséget Grant Williams, Joe Mazzulla viszont ezúttal már az első negyedben lehetőséget adott neki, amikor látta, hogy nem triplázással kell kezdeni valamit, hanem a védekezéssel. Sam Hauser így visszaszorult a rotációban, mindössze 9 percet kapott, és az alatt egyetlen dobással próbálkozhatott, ugyanakkor Williams sem hozott megoldást a védekezésre, ellenben 4/4 triplával jelentkezett.

 

A szezon legrosszabb teljesítménye

Mikor máskor hozná egy csapat a szezonbéli legrosszabb teljesítményét, ha nem egy olyan meccsen, ahol az a tét, hogy visszaszerezze a hazai pályáját a rájátszásban? A Cavaliersnek ez most mégis összejött, az alapszakaszban egyszer sem kaptak ki 17 pontnál többel, ők voltak az egyetlen csapat, amelyik nem szenvedett egyszer sem legalább 20 pontos vereséget, de most 99-79-re maradtak alul. A 2022/23-as szezon kezdete óta eddig egyszer sem fordult elő, hogy egy csapat ne érje el a 80 pontos határt, a Cavsnek ez is összejött, és már ez is egy kozmetikázott végeredmény lett, mivel a garbage time kezdete előtt 97-70-re vezetett a Knicks.

Egyik területen sem tudtak állandó jelleggel ponterősen játszani, mezőnyből 38,8 százalékkal dobtak, mindössze 7/33 triplájuk ért célba, és még a büntetőkkel is hadilábon álltak, csak 10/17 egypontosuk esett be. Ha egy csapatnak nem megy, akkor általában megpróbál a faultok kiharcolása felé fordulni, de a Knicks jól védekezett, a szabályosság határán innen, és Mitchell a maga 3 rádobott büntetőjével is élen járt a Cavsnél. Az egész párharcot nézve sem harcol ki sok büntetőt Mitchell, az első meccsen 6, a másodikon 4 alkalommal állt oda a vonalra, ezúttal viszont szükség is lett volna az agresszívabb fellépésre tőle, de ez elmaradt.

A Cavaliers ebben a szezonban 24-2-re áll azokon a meccseken, amiken az ellenfele nem érte el a 100 pontot, a ma hajnali vereségükön kívül csak egyszer maradtak alul ilyen kritériumok mellett, december 4-én ugyancsak a Madison Square Gardenben kaptak ki 92-81-re – ez a 81 pont az alapszakaszban holtversenyben a második legkevesebb volt, amit egy csapat összeszenvedett egy meccsen.

A Cavs az első félidőben mindössze 32 pontot szerzett, ez holtversenyben a legkevesebb tőlük a franchise történetében a rájátszásokat nézve. 1996-ban egy másik első körös párharc harmadik meccsén produkáltak hasonlót, és akkor is a Knicks volt az ellenfél.

 

Egyetlen ötlete volt a Cavsnek

Könnyedén lehetne akár a 4/21-es mezőnymutatót összehozó Darius Garland nyakába is varrni a Cavaliers vereségét, de a társak sem remekeltek, a Knicks is jól védekezett, és J.B. Bickerstaff sem tudott egynél több ötlettel előállni. Ez az egy ötlet is annyiból állt, hogy többnyire nem valamelyik magasember adta a zárást a kettő-kettőknél, hanem a Garland-Mitchell-LeVert hármasból egy kezelte a labdát, egy adta a zárást, és amikor a harmadik is fent volt, akkor a kettő-kettőből kimaradó játékos várta az esetleges passzt. A szemteszt alapján ez helyenként nem is nézett ki rosszul, de így az Allen-Mobley kettős szerepe arra redukálódott, hogy szedjenek támadólepattanókat, illetve fogják a helyet a festékben, nehogy könnyebb legyen kivitelezni egy betörést, és minő meglepetés, ebből egy 79 pontos este sült ki – Mitchell becsületére legyen mondva, hogy ő azért így is 7/9-et dobott a festékből.

A Cavaliers egyáltalán nem tudott futni, mindössze 7 pontot szereztek gyorsindításokból, így rendkívül statikussá vált a játékuk. LeVert kezdetése az előző meccs alapján jó ötletnek tűnt, de ilyen tempó mellett neki sem jutottak jó dobások, és ebben a formában a padon sem akadt olyan játékos, aki lendületet tudott volna hozni, Cedi Osman dobásig is alig jutott el, Danny Green kevés kísérletéből sem lett semmi, és Ricky Rubio sem igazolta, hogy miért került vissza a rotációba.

 

A Knicks padja még mindig extra, Barrett is megjött

A Knicks igazából a kemény és fegyelmezett védekezésén túl nem csinált semmi extrát, viszont a mélység ismét mellettük szólt, Josh Hart és Immanuel Quickley is már a második nagyon jó meccsét játszotta a padról beszállva, ketten együtt 24 pontot raktak a közösbe. Isaiah Hartenstein és Obi Toppin szintén hasznosan szállt be, utóbbi 4 labdaszerzéssel is kitűnt, és az alapszakasz hajrájához hasonlóan most is mind a négy állandó csere pozitív irányba tudta befolyásolni a mérkőzés alakulását – a kispadok csatáját 39-14-re nyerte a Knicks, itt maradt le igazán a Cavaliers.

A kispad extrája ellenére sem lett volna annyira egyértelmű ez a meccs, ha RJ Barrett nem kezdi meg végre támadóoldalon a párharcot: azt követően, hogy két meccs alatt 21 pontot szenvedett össze 6/25-ös mezőnymutatóval, a harmadik összecsapáson 8/12 dobását elsüllyesztve 19 pontot termelt. Védekezésben valamivel aktívabb volt eddig, bár az azért nem mutat jól, hogy három meccs alatt 15/23 dobást süllyesztett el róla a Garland-Mitchell-LeVert trió, ugyanakkor Garland már 6 eladott labdánál jár olyankor, amikor Barrett a legközelebbi védője.

 

A Denvernél négy faktor jött

Az előző meccset követően hét területet jelöltem meg, amiből ötnek jönnie kellett volna, hogy kényelmes harmadik mérkőzést játszhasson a Nuggets. Ebből végül csak négy jött, szorosan is alakult a csata, de végül így is nyerni tudtak.

A Wolves vezetőedzője, Chris Finch ismét változtatott, Nickeil Alexander-Walkert tette vissza a kezdőötösbe Taurean Prince helyett azzal a céllal, hogy Jamal Murray-t még a vécére is kövesse. NAW már unokatestvére, Shai Gilgeous-Alexander ellen is jól védekezett a play-in meccsen, és az első percekben most is meg tudta zavarni Murray-t, aki elhibázott néhány dobást. A Denver hátvédje azonban hamar magára talált, igazából csak a tripláival akadtak gondjai, közelebbről 6/10-zel dobott, kiosztott 9 gólpasszt, amivel fenntartotta a denveriek ritmusát - ráadásul hátul extra munkát tett bele, így összességében nem sikerült limitálni (1. faktor). Murray szorosabb őrzése hozta magával, hogy Nikola Jokics többször hozta fel a labdát, és már az első percekben kétszer is megverte pozícióból Gobert-t. Most sem vállalta túl magát, de ultrahatékonyan játszott (9/13 mezőnyből, 2/3 tripla, 12 gólpassz, 11 lepattanó) - a harmadik negyedben úgy tűnt, hogy faultgondjai lehetnek, amikor beszedte a 4. feketepontját, de végül így is 38 percet játszott, nem tudott vele mit kezdeni a Minny (2. faktor).

Mivel Murray-re extra figyelmet fordított a Wolves, így Jokics elkezdhetett nagyobb mennyiségben passzolni, amiből jöttek a kiegészítők jó dobásai: Michael Porter Jr. 10/17-es mezőnymutatóval, 4/8 hármassal zárt (hátul pedig lekapott 8 védőpattanót), Aaron Gordon 4/7-es mezőnymutatóval és 5/5 büntetővel dobott 14 pontot, KCP pedig mezőnyből 5/10, tripla mögül 3/6 dobását értékesítette - mindhárman remekeltek (3. faktor). A padról Bruce Brown 6/8 dobását értékesítette, adott 4 gólpasszt, Christian Braun 4/5-tel zárt mezőnyből, Jeff Green is dobott 8 pontot, összességében 29-10-re nyerték a második sorok csatáját (4. faktor).

 

A Wolves csak félig végezte el a házi feladatot

A Denver elmaradt három faktora a Minnesota támadójátékát érintette, itt csak kisebb részsikereket tudtak elérni. Karl-Anthony Towns az első negyedben 2/6 dobását értékesítette, többször is könnyűnek találtatott a gyűrű közelében, utána viszont felpörgött, kintről-bentről is remekül dobott és az első két meccsen szerzett 21 pontja után most 27-tel zárt (5. faktor). Rudy Gobert limitálását sem oldotta meg a Nuggets, a center végig aktívan játszott támadásban: egyrészt 7/10-zel dobott mezőnyből, másrészt leszedett 5 támadópattanót, illetve megint akadt 3 gólpassza, sőt kiharcolt 8 büntetőt is (6. faktor). A 7. faktor Anthony Edwards lelassítása lehetett volna, de már a második meccsen is látszott, hogy ez az a terület, ahol sokat nem tehetnek, Edwards elkapta a fonalat, ezzel együtt kell élniük.

A problémák ott kezdődtek minnesotai oldalon, hogy védekezésben továbbra sem tudják megállítani a Denvert. Időnként meg tudják őket zavarni (mint ma a meccs elején), de ha limitálni próbálják Murray-t, akkor a Nuggets gyorsan tud váltani és Jokicsra bíz többet, MPJ kezdi el támadni a gyűrűt vagy Gordon oldja meg a labdafelhozatalt. A kispad továbbra is nagyon gyenge, miközben a denveri cseresor sokat tett azért, hogy az első negyed végén visszajöjjön, majd a második negyedet 12/16 sikeres dobással kezdje a Nuggets, illetve hogy a 3-4. negyed fordulóján átvészeljék Jokics faultok miatti pihenőjét. Összességében a vendégek 57%-kal dobtak mezőnyből, 40% felett tripláztak, kiosztottak 32 gólpasszt 14 eladott labda mellett. Michael Malone rendszere működött, a Wolves védekezésének legnagyobb kritikája, hogy továbbra sem kell semmi extrához nyúlnia a denveri mesternek, a nyolcfős playoff-rotáció keretein belül tudott igazítani csapata játékán.

 

Mit tehet a Wolves?

Jelen állás szerint leginkább azt, hogy valamelyik oldalon megpróbál tökéletes meccset hozni. A látottak alapján erre a védőoldalon kevés az esélyük: ha szabadjára engedik Murray-t, szétdobja őket; ha szorosabban védik, akkor Jokics kap túl nagy teret a pozíciós játékra és a passzolásra, illetve a mai 2/3 triplája is intő jel: ha üresebben hagyják, be fogja verni kintről. Egyelőre nem látszik, hogy ezt a duót hogyan lassítják le egyszerre, innentől kezdve pedig borul minden: MPJ, KCP és Gordon dobálhat kedvére és kontrázhatja az elcsúszó védekezéseket, a kispadról pedig Brown, Green és Braun is kellemetlen matchup a hazaiaknak. A festékben hiába dobott 52 pontot a Wolves, a Nuggets 60-nal válaszolt, és a gyorsindításos játékban sem tudtak ellenfelük fölé nőni, ahhoz labdákat kellett volna szerezni.

A megoldás valószínűleg az lehetne, hogy játszanak végre egy tökéletes meccset támadásban. A kispadról Kyle Anderson 1/7-es, Jaylen Nowell 0/6-os mezőnymutatója borzasztó gyenge, ez kevés, a kispadtól jóval több pont kellene - itt még talán Jordan McLaughlin jöhetne szóba, de ő sem az a kifejezett pontfelelős, inkább a fenti párosnak kell összekapnia magát. Towns-nak már nem fér bele, hogy (elnézést a kifejezésért) töketlenkedik a meccs elején, Jamal Murray betakarja a triplánál, illetve hogy a negyedik játékrészben megint eltűnik és éles helyzetben egyetlen egyszer emeli rá a labdát. Rudy Gobert jól mutat támadásban, de a nyolc büntetőjéből csak négyet dobott be és csak 32 percet játszott, mivel kipontozódott - a Wolves vitatkozhat 1-2 faultjával, de közben meg 35-13 volt a büntetőarány a hazaiaknak, szóval a bírókra azért nem panaszkodhatnak. Anthony Edwards 36 pontja kiváló, de a 3/11 hármas gyenge, többször üres hármast rontott, a végére pedig ő is elfáradt. Gobert hiába szedett le 5 támadópattanót, mellette Towns hozott még egyet, és a 3. meccsen ennyi volt ez a szegmens. Ezekben kell tovább javulniuk, hogy végre minden klappoljon, és ha sikerül védekezésben csak kisebb részsikereket elérni, akkor szépíthetnek a negyediken. Ha nem tudnak javulni, akkor a denveri mester lefújást követő mondatai válnak valóra: Michael Malone tiszteli a Wolvest, de nem akar úgy visszamenni Denverbe, hogy játszani kelljen velük még egy meccset.