Playoff-percek: amit még el lehet mondani ma Jokicsról és Leonardről

Nikola Jokics pedigrés társaságokban

Párharcot lezáró meccsen tripla-duplát utolájra LeBron James hozott a 2016-os nagydöntő hetedik összecsapásán, de nem csak emiatt különleges a szerb center teljesítménye. Jokicsnak ez az első playoffja, és már a második tripla-dupláját gereblyézte össze, ilyen bemutatkozásra pedig eddig összesen két játékos volt képes - nem kis nevek, Magic Johnson és LeBron James. Magic az 1980-as playoffban összesen ötször szállította a bravúrt, James pedig 2006-ban kétszer - ne feledjük, hogy Jokics ezt a mutatót még javíthatja...

Még egy elit klubba bekerült a szerb magasember, ugyanis tripla-duplája eladott labda nélkül (!) született, erre korábban öten voltak képesek: Dennis Johnson, Fat Lever, Magic Johnson, Baron Davis és Chris Paul. Jokics sok szempontból különleges játékos, ebben is - ahogy láthatjuk, a társaságban mindenki hátvéd rajta kívül...

Hetedik meccsen kombináltan ilyen, vagy ennél jobb számokat egyetlen játékos hozott: James Worthy az 1988-as nagydöntő mindent eldöntő összecsapásán (36 pont, 16 lepattanó, 10 gólpassz)....

Ezt már csak desszertnek: Jokics a liga történetének második centere, aki egy playoff-szériában legalább két TD-t csinál. A másik Wilt Chamberlain - csak ő nem karrierje első playoff-párharcában csinálta meg...

Hosszú volt a denveri böjt

Egyrészt hat év után jutott be a playoffba a Nuggets, másrészt előtte zsinórban négy évben zúgtak ki az első körben - utoljára a 2009-es playoffban nyertek párharcot, igaz, akkor kettőt is, csak a Lakerstől kaptak ki a konferenciadöntőben. Hogy mennyire régen örülhettek Denverben, álljon itt pár név abból a gárdából: Carmelo Anthony, Chauncey Billups, Kenyon Martin, Nene Hilario, JR Smith, Chris Andersen, Linas Kleiza, Dahntay Jones, Renaldo Balkman, a vezetőedzői székben George Karl. 

Hogy mennyire ritka dolog Denverben egy párharc megnyerése? Eléggé, az 1976-os NBA-hez csatlakozás utáni 12 évben még sűrűn előfordult, 1988 és 2009 között viszont már mindössze egyszer, 1994-ben, amikor nyolcadik kiemeltként ütötték ki a Seattle-t - azt a Sonicsot, amit akkor éppen George Karl irányított. 

Még egy érdekesség: a Denver Nuggets utoljára 1978-ban (!) tudott hetedik meccset nyerni. 

A végén a több tehetség győzött

A párharc előtti felvezetőnkben megfogalmazott “mottó” uralta az egész párharcot, vagyis hogy a tehetségesebb, de rutintalanabb csapat győz-e, vagy a szűkebb lehetőségekkel dolgozó, de rutinosabb gárda. A végén a tehetség győzött, de rögös úton jutottak ide Jokicsék, folyamatosan kihívás elé állította a csapatot és az edzői stábot is a “vízzel főző” San Antonio - Derrick White meccset nyert, a hatodik meccsen Aldridge-ék elbírták a terhet, hogy nem hibázhatnak, a hetedik összecsapáson pedig Bryn Forbes lépett elő, a végjátékban párszor rájuk hozta a szívbajt. A denveri fiatal húzóemberek folyamatosan szedhették maguka a rutint, és bár annak nyilván nem örülnek, hogy kőkemény hétmeccses csatába keveredtek, hosszú távon ez még nagyon sokat kamatozhat csapatszinten, kultúraépítésben, illetve az egyének szintjén is. 

Nikola Jokicsot most hagyjuk, róla már volt szó, két tripla-duplát jegyzett, volt egy 43 pontos meccse, végig roppant kiegyensúlyozottan kosarazott, beszéljünk inkább Jamal Murrayről, aki a párharc elején kis túlzással azt sem tudta, melyik rendezvényen van, aztán viszont szépen tanult a hibáiból. A hetedik meccs végjátékában két nagyon fontos és nagyon nehéz kosarat szerzett, a végén pedig tökéletesen pörgette le az órát, miután a Spurs elrontotta a faultolást. A végjátékban gyakorlatilag a Jokics-Murray kettő-kettőket játszotta a Denver, amit teljesen jól védett le a Spurs, csak éppen Murray kétszer is bevette a “lesz.rom” tablettát és megnyerte a meccset.

Emlékezzünk meg Torrey Craigről is, akit egyetlen csapat sem tartott méltónak arra, hogy ledraftolja, három évig az ausztrál és új-zélandi ligában kosarazott, míg végre a Denver lehetőséget adott neki 2017-ben. Ez mindössze a második éve az NBA-ben, ráadásul a párharcot a padon kezdte, és tűzoltásként került be a kezdőötösbe - hogy aztán a negyedik meccsen 18 ponttal segítse a csapatát, hogy ne 1-3-mal, hanem 2-2-val menjenek vissza Coloradóba. Most a negyedik negyed végjátékában előbb egy nagyon fontos alapvonali befutással és ziccerrel, majd 90-86-nál DeRozan leblokkolásával jelentkezett.

Beszélhetnénk mélyebben Gary Harris stabil játékáról, arról, hogy Will Barton zokszó nélkül jött a padról, mert így kívánta a szükség, vagy Monte Morris és Malik Beasley remek meccseiről, de igazából az összkép a lényeg: ez a fiatal gárda már most tud mire építkezni a jövőben, a Portland elleni párharc kimenetelétől függetlenül. 

Az első félidőben ment el a Spurs továbbjutása

Az első félidőben mindössze 22.2%-kal dobott a San Antonio, az elmúlt 15 évben ez a legrosszabb mutató volt, az összes rájátszás-meccset tekintve. Ha egy picit jobban céloznak, nem kerülnek komolyabb hátrányba, mivel a Denver is borzalmasan dobált - a két gárda összesen 2/22-vel értékesítette a hárompontosokat az első 24 percben, ilyenre 20 éve nem volt példa a playoffban. A Denver végül 2/20-as triplamutatóval zárt, a negyedik negyedet 4/15-ös mezőnymutatóval kezdték, ha itt kisebb a ledolgozandó differencia, DeRozanéknek esélyük lett volna átvenni a vezetést. 

Jövőre veled, ugyanitt?

Gregg Popovich elhárította a jövőjét firtató kérdéseket, de ezt a párharcot látva és ismerve a körülményeket, a kiesés ellenére ez egy sikeres és előremutató szezon, illetve playoff volt, nem valaminek a vége, inkább valaminek a kezdete, amiben Pops nagyon nagy szerepet játszott. A szezon előtt visszavonult Ginobili, elment Parker, elcserélték Leonardöt, a kezdőirányítónak szánt Dejounte Murray egyetlen percet sem játszhatott sérülés miatt - mégis, Popovich szépen lassan összerakta a gárda támadójátékát, védekezését, karaktert adott az egésznek. Bár a hetedik meccs végén éppen sztárjai hoztak rossz döntéseket, a párharc elnyújtása jelzi, hogy a rendszer már most, félkész állapotában is működőképes. Ha nyáron felépül Murray, a szintén sokat sérült Lonnie Walker elkezd tapasztalatot szerezni, igazolnak egy-két hasznos szabadügynököt, akkor tovább lehet pakolgatni a téglákat - és ne feledjük, hogy idén a 19. és 29. helyen két elsőkörös pickje van a Spursnek, a drafton pedig ők nagyon tudatosan szoktak húzni. Felesleges jóslásokba még nem mennénk bele, de ha minden a tervek szerint történik, jövőre legalább eddig gond nélkül eljuthat a San Antonio. 

Kawhi Leonard és a statisztika

Leonard korábbi egyéni rekordja 43 pont volt, amit még 2017-ben a Spurs színeiben dobott a Memphisnek. A 45 pont a Raptors-franchise második legtöbbje, ennél többet csak Vince Carter dobott 2001-ben (kerek ötvenet). Félidőben már elérte a 25 pontot, erre korábban Carter és Kyle Lowry (2016-ban) volt képes. Amiben viszont egyedülálló, hogy 45 pont-10 lepattanós meccset eddig még egyetlen torontói játékos sem hozott össze.

A playoff-történelemben egyébként a hatodik olyan performanszot láthattuk, ahol egy játékos legalább 45 pontot, 10 lepattanót és 3 gólpasszt jegyez, az előző ötöt Charles Barkley, LeBron James, Paul Millsap, Russell Westbrook is Dirk Nowitzki neve mellett találjuk. 

A Philly keserű és gyors ébredése

A vendégek icipicit talán álomvilágban éltek, úgy gondolhatták, hogy az alapjátékukkal kordában tudják tartani az eddig annyira nem villogó torontói támadójátékot, így belefér, hogy nem Simmons fogja Leonardöt vagy Siakamot, mert hiszen Butler és Harris meg tudja ezt oldani - kerek kettő percig működött a taktika, aztán kaptak majdnem 40 pontot az első negyedben, a 10. percben már 28 pontnál állt a Leonard-Siakam páros. Mire észbe kaptak, a két swingman annyira formába lendült, hogy nem nagyon tudták őket lelassítani. Abba azért kapaszkodhatnak, hogy képesek visszajönni egy ilyen ütésből, hiszen a harmadik negyedben felzárkóztak négy pontra, amiatt viszont aggódhatnak, hogy ezek után a Toronto úgy vágott oda nekik egy 10-0-t, és tett közé majdnem huszat, mintha alapszakasz-meccsen játszanának egy közepesen erős ellenféllel. Brett Brown nem is tudott okosabbat mondani, mint hogy a második meccsre csapatszinten kell sebességet-keménységet váltaniuk. 

Joel Embiidtől több kell

Sérült testrészek, rossz közérzet ide vagy oda, egy magát nem csak franchise playernek, de azok közül is szinte a legjobbnak tartó játékostól ez borzasztó kevés. Még azt sem lehet mondani, hogy a Toronto bármivel meglepte volna Embiidet, hiszen javarészt Marc Gasol figyelt rá, aki ellen illett volna készülnie, hiszen a spanyol a korábbi találkozásaik alapján valódi mumusának számít. 

A Philly azért keresgélt, a második meccsen kiderül, mit találtak

Brown sokkal hamarabb elkezdett rotálni, és érdekes módon támadásban elég jól muzsikált a torontói kezdőötös ellen a Marjanovicssal, Ennisszel, Korkmazzal is felálló aktuális ötös. A második negyedben ebből egy elég kaotikus rotáció-csata bontakozott ki, amikor Gasol pihent, Embiid volt a pályán is javarészt ekkor villogott, amikor viszont Gasol volt fent, Marjanovics ellen tudta széthúzni kicsit a pályát. A Philly azzal is próbálkozott, hogy Redick helyett Boldent, illetve Ennist rakta fel/hagyta fent a Raptors kezdőötöse ellen, itt is akadtak pozitívumok, amikből dolgozhatnak az elemzők.