Playoff-percek: Curry nélkül nem működött a Warriors

Túltolta a Nets

A feldobástól egyértelmű volt, hogy a Brooklyn védekezésbeli terve pofonegyszerű: ki kell venni a labdát Joel Embiid kezéből, el kell érni, hogy ne fogjon ritmust, és hogy esetleg frusztrált legyen vagy erőlködjön. A tervet úgy valósították meg a vendégek, hogy már akkor duplázták a centert, amikor elindult felé egy passz, és ahogy körbenézett, sok esetben már a harmadik védő is közelített. Embiid viszont egy-két nehezebb átadást leszámítva viszonylag magabiztosan kipasszolgatta ezeket a helyzeteket, és mivel folyamatosan volt üres ember, a társaknak csak meg kellett járatni a labdát, majd elvállalni a tiszta helyzetet.

A Philly úgy dobott be 21 hármast, hogy ebben nem nagyon volt extra, egyáltalán nem nevezhető ez kifejezetten jó dobóformának, ugyanis ezekből 15 teljesen üres helyzetben, senkitől sem zavartatva érkezett Harriséktől – az ESPN szerint az elmúlt tíz évben ez a legjobb ilyen jellegű adat, senki sem dobhatott be ennyi totálisan üres távolit. Szintén ehhez kapcsolódik, hogy a Philly dobáskísérleteinek 68%-a érkezett passzból, ami az utóbbi kilenc évben a második legjobb adat a franchise számára.

A Nets terve tehát kissé túlzásba esett, a Phillynél Embiid körül fent lévő négy jó dobónak ez azért ujjgyakorlat ezen a szinten, mindenképpen szorosabban kell védeni a triplavonalat a folytatásban – ráadásul Embiid így is eljutott 26 pontig, a második félidőben 16-ot dobott, bár tény, hogy nem igazán volt meg a ritmusa, kapott egy kőkemény faultot is az arcába, nem érezte igazán jól magát. Ezt most nyilvánvalóan elfedte a sima győzelem és az, hogy a Doc Rivers által egész héten gyakorolt kiosztások ennyire üresen találták a társakat, de lehet olyan este, amikor szorosabb a helyzet, nem ülnek a dobások, és a center frusztráltabb lesz – a Netsnek kicsit igazítani kell a terven, a Sixersnek pedig készen állni erre.

 

Hardennek jár a dicséret

Pontosan azt csinálta James Harden, amire a Sixersnek szüksége volt: szervezett, irányított, az alapvetően lassú Phillynél szépen elrendezgette a figurákat, a szögeket, a pozíciókat, majd megtalálta a jó megoldást, megfelelő ritmusban tette a labdát a megfelelő helyre, szinte tökéletes irányítómunkát végzett. Emellett pedig bedobálta a hármasokat, nem volt passzív: ugyan a gyűrűig ritkábban ment el kosárszerzési szándékkal, de a 7/13 triplája nagyon kellett, ebből 5/7 jött az első félidőben, így ő lett az első a Philly története során, aki egy playoff-meccsen egyszerre jutott el legalább 10 gólpasszig és legalább 5 bedobott hármasig.

Doc Rivers és Embiid is nagyon dicsérte az irányítót, bár a center azt is hangoztatta, hogy Hardentől kell az agresszivitás is a playmaking mellett, akkor tudnak igazán veszélyesek lenni.

Érdekesség, hogy Harden eddig hatszor osztott ki legalább 13 gólpasszt egy PO-meccsen, ebből hármat már a Sixers játékosaként jegyzett.

 

Vaughn mondja, amit kell

A Brooklyn vezetőedzője, Jacque Vaughn is észlelte, hogy elsőre nem úgy tűnt, hogy reális esélyük lehet ebben a felállásban, úgyhogy megkezdte azt, amit egy edzőnek ilyen helyzetben meg kell kezdenie: bemondta, hogy a játékvezetők elnézőek Embiiddel, rengeteg védő három másodpercet és lépéshibát engedtek el neki, de nagyon reméli, hogy a következő mérkőzéstől már befújják ezeket. Igen, nyilván sokat segítene a Nets helyzetén, ha Embiid kevesebbet lenne a pályán, de a cél alighanem ezzel is ugyanaz, mint ami a duplázós-triplázós meccstervvel: ki kell zökkenteni a centert, és meglovagolni a frusztrációját.

 

A támadópattanózás önmagában nem elég

A Hawks egyik esélyének az tűnt a párharc előtt, hogy a támadópattanózással ki tudja javítani a hibáit: az All-Star szünet óta ligaharmadik volt ebben a gárda, a Heat ellen playin-meccsen 22 ilyet kaparintott meg a társaság. Most is behúzta, amit be kellett, 14 támadólecsorgót szerzett meg, viszont ezúttal nem tudott belőle betalálni: csak 12 pontot szerzett ezekből, míg a Boston a kevesebb támadópattanóból is eljutott 16 pontig.

Pedig a második félidőben kilenc labdát is eladott a Celtics, ezekkel együtt pedig a teljes meccsre vetítve tízzel kevesebb dobást vállalhatott, mint a Hawks – ez az a szám, ami a vendégeknek kell, csak elsőre finoman szólva sem tudtak vele élni. Joe Mazzulla, a hazaiak vezetőedzője mindenesetre kiemelte, hogy a győzelem szép, de ez a mínusz tízes adat nem tartható, nem fér bele egy olyan mérkőzésen, amikor jobban dob majd az ellenfél.

 

Még nem látszik a Hawks terve

Az egyelőre nem igazán derült ki, hogy hogyan képzeli el a győzelmet az Atlanta: védekezésben lassú és puha volt a társaság, támadásban pedig körülményes, keveset mozgott, és egészen borzasztóan dobott. A dobóforma természetesen ingadozik, lehet, hogy a következő mérkőzésen vagy éppen hazai pályán majd a másik irányba leng ki, de például Trae Young az utóbbi hét playoff-meccsén 8/49 hármast tudott bedobni – ez a legtöbb kísérlet a legkevesebb értékesített triplával egy hétmeccses etapban az NBA története során. Ezzel csak arra szeretnénk rámutatni, hogy az még nem terv, hogy majd dobunk jobban is – muszáj lesz jobban dobni, nyilván nem lehet 1/16-os triplázással lehozni egy félidőt és 17%-os hatékonysággal egy meccset, de ezen felül játékszinten sem látszott az igazi ötlet.

A befelé leválós kettő-kettők halott ügynek bizonyultak főleg akkor, amikor Robert Williams III is a pályán volt, de az egyébként small-ball szerkezet ellen sem tudtak normálisan elmenni a gyűrűig – nagyon érződött, hogy nincs igazán támadható gyengepont a Bostonnál, nincs olyan játékos, akit igazán érdemes lenne kihívni egy-egyezni, főleg hogy nagyon jól érkezik a besegítés. Young végig szenvedett, már az első egy-két játéknál látszott, hogy őt összenyomták Smarték, Dejounte Murray pedig semmit sem tudott megoldani: elrontotta a feladott tempódobásokat, pedig ezek lehettek volna azok, amelyek kicsit talán igazíthattak volna a Celtics felfogásán.

Hogy védekezésben mi a terv, az szintén nem látszott, nagyon könnyen egy-egyeztek Tatumék, simán mentek el a gyűrűig, és akár egy-két passz után megvolt az üres helyzet az első félidőben – nem kellett megizzadniuk sem, és egyéni extrára sem volt szükségük még. Nyilván kérdés, hogy a második félidőből mit lehet leszűrni, hiszen a Boston teljesen visszavett, ami ennyire azért már nem szerencsés, de nem valószínű, hogy mérvadó – az első félidőben látszott a csapatok közötti hatalmas különbség, az viszont nem, hogy az Atlanta hogyan szeretné ezt áthidalni.

 

Thibodeau késlekedését is feledtette a Knicks padja

Az alapszakasz hajrájában többször is a kispadjának köszönhetően tudott nyerni a Knicks, nagyon szépen összeállt a Quickley-Hart-Toppin-Hartenstein négyes, és elsőre a rájátszásban is jól muzsikáltak. Immanuel Quickely a gyűrűre nem volt veszélyes, de abban hatalmas szerepe volt az első félidőben, hogy nem esett vissza a Knicks játéka akkor sem, amikor Jalen Brunson a faultgondjai miatt ült, míg Obi Toppin 9 ponttal és 4 lepattanóval jelentkezett olyankor, amikor Julius Randle pihent. Náluk is nagyobb szerepet töltött be Tom Thibodeau rendszerében Josh Hart, aki 17 ponttal és 10 lepattanóval szállt be a padról, elsüllyesztett egy clutch triplát is, bár leginkább az ő esetében merülhet fel kérdésként, hogy mennyire tudja majd ezt megközelíteni a folytatásban – a lepattanók felől nincs kétségünk, de a 8/11 jó dobás nagyon kiemelkedő.

Thibodeau mégis majdnem elszúrta ezt a meccset, a negyedik negyedben akkor jött vissza a Cavaliers, amikor Mitchell Robinsont játszatta középen, aki a találkozó korábbi fázisaiban nagyon szép munkát végzett az Allen-Mobley kettős ellen, a végén viszont a center korábbi szavait idézve csak kardiózott gyűrűtől gyűrűig. A hazaiak 77-87 után kezdtek el zárkózni, de Thibodeau még az első időkérése után is úgy döntött, hogy nem cserél, pályán hagyta Robinsont, ahogyan az este során 2/12-vel riogató RJ Barrett helyére sem hozta vissza azt a Quentin Grimest, aki legalább elvben jó triplázó (még ha ezen a meccsen ezt nem is mutatta meg), így 2:12-vel a vége előtt már a Cavaliers vezetett 93-92-re. Ekkor jött az újabb időkérés, itt már nem késlekedett Thibodeau, visszahozta Grimest, illetve betette Robinson helyére Isaiah Hartensteint, és a Knicks meg is nyerte a meccset. A végjátékban Grimes 2/2 büntetővel, Hartenstein egy nagyon fontos támadólepattanóval jelentkezett, és a centerrel a pályán +19-ben zártak a vendégek, ami James Harden után a második legjobb mutató volt a játéknapon.

 

Bickerstaff nem használta jól Okoro-t, padja alig volt

Isaac Okoro elég egyértelmű feladatot kapott a Knicks elleni első meccsre, neki kellett lassítania Brunsont, és ezt nem is csinálta rosszul, az irányító 3/7 dobását süllyesztette el vele szemben. A problémák támadásban kezdődtek Okoro számára, a Knicks teljesen üresen hagyta őt, amire a válasza 0/4 tripla volt, ezzel teljesen szétesett a Cavs spacingje is, de itt J.B. Bickerstaff felelősségét is érdemes megvizsgálni. Brunson elég hamar faultgondokba került, ami miatt le is kellett őt cseréni, Okoro viszont ilyenkor is pályán maradt, ami elég nagy luxus annak fényében, hogy az Allen-Mobley kettős sem triplázik.

Bickerstaff mentségére legyen mondva, hogy nem nagyon tudott kihez nyúlni a padról, Caris LeVert 1/7-tel dobott, Ricky Rubio és Dean Wade rövid idő alatt is sok kárt okozott, Cedi Osman viszont a negyedik negyedben jól szállt be, és ő is kivette a részét a Cavaliers fordításából. Az utolsó percekben Osman kapta meg Brunson őrzését is, és ugyan többször is előtte tudott maradni, mégis két kosarat szerzett az irányító az utolsó 75 másodpercben, talán érdemes lett volna visszahozni Okorót a legvégére.

 

Kihez fordulhat a Cavaliers?

A Cavaliersnél a négy legfontosabb játékos már elsőre is 38-44 perc környékén játszott, Donovan Mitchelltől nem nagyon lehet többet várni, 44 perc alatt beleállt 30 dobásba, és a spacinget is gyakorlatilag egymaga igyekezett megteremteni, csapata 31 triplakísérletéből 16-ot ő eresztett el. A padon maradók közül Danny Greenben lehet pár tripla, de nem véletlen, hogy nem tagja az aktív rotációnak, védekezésben már nem tudja ugyanazt, mint néhány évvel ezelőtt, és rajta kívül Lamar Stevens tűnik a legjobb opciónak, de ő is akkor lehetne igazán érdekes, ha többet játszanának egy magasemberrel, és ő lehetne a négyes. Az sem biztos egyébként, hogy olyan komoly változtatásokra lesz szükség náluk, Mobley, Okoro és Garland játékán is érződött kicsit az idegesség az első playoff-meccsén, viszont most már ezt is megtapasztalták, hogy milyen is valójában – Garlandnál leginkább a kihagyott büntetőkön és az eladott labdákon érződött az idegesség, és tőle mindenképp többre lesz szükség, hogy valamennyire tehermentesítse Mitchellt.

 

Fox letette a névjegyét, Monk is besegített

De’Aaron Fox álomszerűen mutatkozott be a rájátszásban, 38 pontot dobva vezette győzelemre a rájátszásba 16 év után visszatérő Kings csapatát, és ennél több pontot csak Luka Doncic dobott playoff-bemutatkozáskor, a szlovén néhány éve 42 ponttal nyitott. Foxra a negyedik negyedben is lehetett számítani, csal ekkor 15 pontot szerzett, és az addigi 1/5 triplájához 3/3-at tett hozzá, de Malik Monk sem sokban maradt el tőle, aki a 32 pontjából 13-at dobott a negyedik negyedben.

Fox és Monk kettőse mindössze a második olyan duó az NBA történetében, akik úgy mutatkoznak be egymás oldalán a rájátszásban, hogy mindketten elérik a 30 pontos határt, 1993-ban Alonzo Mourning és Kendall Gill csinált hasonlót a Hornets színeiben.

A Fox-Monk kettős emellett a második olyan duó lett az NBA történetében, amelyik úgy ért el fejenként legalább 30 pontot, hogy előtte egyetemi csapattársak is voltak, mindketten a Kentucky egyetemre jártak. Korábban Hakemm Olajuwon és Clyde Drexler volt képes hasonlóra, a Houston egyetem két egykori játékosa 1995-ben a Rockets színeiben csinálta ezt meg.

 

Lehet még tartalék a Kingsben

Fox és Monk extráira azért is volt nagy szükség, mert a Warriors szépen megkeserítette Domantas Sabonis életét, a magasember 5/17-tel dobott mezőnyből, míg a Huerter-Murray kettős 4/17-et szenvedett össze, azon is belül 0/8-at a triplavonalon túlról, noha az alapszakaszban mindketten átlépték a 200 triplás határt. A kinti dobásokat most pótolta Fox, illetve a 4/6 hármassal beszálló Trey Lyles, akivel a pályán sokkal jobban működött a Kings játéka, mint Sabonisszal. Valahol jó hír Mike Brown számára, hogy három kezdője gyengélkedése ellenére is nyerni tudtak, viszont sokkal jobban támaszkodtak az egyéni megoldásokra, mindössze 18 gólpasszal zártak, és abban is biztos lehet a Kings mestere, hogy Monk extra figyelmet fog kapni legközelebb – ez viszont magával hozhatja azt is, hogy Sabonisnak lesz nagyobb tere, aki képes lehet jobban szervezni, így jobb helyzeteket teremteni Huerternek és Murraynek.

 

Curry körül újratervezés szükséges

Nagyon egyszerű volt a képlet a Warriorsnál, amikor Stephen Curry pályán volt, 11 ponttal jobbak voltak ellenfelüknél, míg amikor leült, a Kings rögtön átvette a kontrollt. Steve Kerr számára az lesz az egyik legfőbb feladat, hogy a második meccsre úgy szervezze meg a rotációját, hogy Curry ültetésekor se essen össze a játékuk, meg kell találniuk azt az ötösüket, amit nélküle tudnak használni. Ebben sokat segíthet, ha Andrew Wiggins bekerül a kezdőbe és még többet tud majd játszani, de nem lenne meglepő, ha Jordan Poole is nagyobb szerepet kapna a folytatásban. Így sem járt messze az üdvösségtől a Warriors, a végén előbb Wiggins rontott egy teljese tiszta triplát, majd Curry is kihagyott egy olyat, amit ő máskor képes elsüllyeszteni, nagyon drasztikus átszervezésre azért nincs szükség.

A 126-123-as végeredmény talán nem tükrözi kellően hűen, de Kerr inkább védekezésorientált ötösöket használt, a Curry-Thompson-Poole trió csak pár másodpercet játszott együtt, Poole inkább a másik két hátvéd cseréje volt. Így a Kings védekezésének is csak kétfelé kellett figyelnie többnyire, mert a kilencfős rotációban négy olyan játékos is helyet kapott, aki általában nem túl veszélyes a triplavonalon túlról, és ehhez jött hozzá, hogy Andrew Wiggins 1/8-at hajított kintről a visszatérésekor. Az 50 ráemelt tripla egyáltalán nem kevés, a Warriors az alapszakaszban kiemelkedett a kísérletekben, míg a Kings gyengén védte a hármasokat, de a spacing most nem volt rendben, és ezen úgy kellene változtatnia Kerrnek, hogy közben védekezésben azok az erények se sérüljenek nagyon, amiket most fel tudtak mutatni – itt elsődlegesen Sabonis lassítását kell fenntartani.

 

Looney ritkán játszik ennyit

A Warriors rotációjában szembeötlő volt, hogy Kevon Looney bő 32 percet töltött a pályán, ami azért különleges, mert az alapszakaszban idén mindössze háromszor játszott ennél többet, míg a rájátszásban csak egyszer töltött ennél több időt a pályán karrierje során, tavaly a Grizzlies elleni utolsó meccsen játszott 35 percet. Abból a szempontból viszont nem meglepő, hogy ennyit játszott, hogy a Kings elleni előző két meccsén is már 29 percet töltött a pályán, miközben a szezonátlaga csak 23,9 perc volt.