Playoff-percek: iszonyatos Embiid-hatás, Kobe-szerű Leonard

Az Embiid-hatás egészen döbbenetes

Az egész Raptors-Sixers széria egyik legfontosabb témája Joel Embiid játéka és egészségi állapota volt, hiszen a center hatása valami elképesztő volt csapata játékára - azonban alig-alig tudta megközelíteni a saját maga 100%-át, betegségek és sérülés is nehezítette a dolgát. Ezúttal már nem volt mire várni, a 48 percből 45 percet és 12 másodpercet a pályán töltött, azat két percet és 48 másodpercet kellett (volna) megoldaniuk nélküle - annyira nem sikerült, hogy ebben a minimális időtartamban 12 (!) ponttal kapott ki a Philly, míg akkor, amikor Embiid a pályán volt, 10-zel nyert. Egy ennyire kiélezett, egyeten dobással eldőlő szériánál ez vállalhatatlan, olyan, mintha emberhátrányban lettek volna, ha a center legalább egy pohár valamiért leült.

Ami pedig az egész szériát illeti: Embiiddel a pályán +90-ben (!) volt a Sixers, nélküle -109-ben, ezek a számok többet mondanak minden szónál, minden elemzésnél.

Kawhi Leonard elsőzése

Az NBA rájátszásának gazdag történelmében még soha egyetlen hetedik meccsen sem született győztes dudaszós kosár - Leonardé az első. Ötmeccses szériában, ötödik meccsen már előfordult buzzer győztes kosár, egyetlen egyszer - Michael Jordan 1989-es "The Shotja" a Cavaliers elleni elsőkörös párharcban. 

Bryant-szerű teljesítmény Kawhitól

Akár Michael Jordanéhez is hasonlíthatnánk Kawhi Leonard produkcióját, de egyelőre maradjunk "csak" Kobe Bryantnél - akárhogy is, a legnagyobbak mozgását és teljesítményét másolta, másolja a Raptors szupersztárja. Négy őrületes mérkőzés után azért rajta is látszott a fáradtság, az ötödik-hatodik találkozón az addigi robot önmagához képest már többet hibázott, ezen az estén pedig kifejezetten "leharcolt" játékosnak tűnt bizonyos pillanatokban. Ennek ellenére természetesen neki kellett vállalnia a dobásokat, mert a többiek képtelenek voltak érdemi helyzeteket kreálni és bedobni, a tét pedig a szezonjuk volt, de nem igazán ment neki, három negyed után 10/30-cal állt mezőnyből - már itt is nagyon hasonlított Kobe Bryant egyes teljesítményeihez az estéje, de igazán a negyedik negyedben idézte meg a Lakers legendáját. Itt ugyanis egymaga 15 pontot szerzett 6/9-cel, az sem vetette vissza, hogy hibázgatott, akár döntő helyzetben is, ugyanolyan magabiztossággal állt bele abba az utolsó, mindent eldöntő játékba, mintha addig minden dobása beesett volna - igazi "Mamba mentalityről" tett tanúbizonyságot és végül némi szerencsével ugyan, de abszolút hőssé is tudott válni. 

Ezzel pedig saját sorozatára is feltette a koronát, hiszen a négy győzelemből kettőt konkrétan az ő dobásával szereztek meg és mindkettő pokoli nehéz helyzetből, két védő szorításában (bár Simmons itt végül lemaradt) engedte el, egy meccset az ő 45 pontos estéjével húztak be, egyet pedig higgadt és kiemelkedő csapatjátékkal - említsük meg, hogy a második mérkőzésen még továbbpasszolta a nehéz helyzetből elemelhető, egyenlítőnek szánt dobást a töküresen álló Danny Greennek, aki kihagyta, azóta hasonló körülmények között nem tolta másra a felelősséget. Márpedig ez egy vezér dolga, a Houston szurkolói beszélhetnének erről James Harden és Chris Paul "eltűnésével" kapcsolatban...

Végül egyébként 39 mezőnykísérlettel zárt ezen az estén, ami az NBA történetének második legnagyobb száma a playoff-párharcok hetedik meccsén elvállalt dobásokat tekintve - 1962-ben Elgin Baylornak volt 40 kísérlete, mögé zárkózott fel másodiknak Leonard. Remélhetőleg egyetlen Bryant-drukker sem sértődik meg, ha erre is azt írjuk, hogy Bryant-szerű...

És végezetül álljon itt Leonard statisztikája ebből a párharcból: 34,7 pont, 9,9 lepattanó, 4 gólpassz, 54% mezőnyből, 31% tripla, 87% büntető. Úgy, hogy négy döbbenetes este után az utolsó három találkozón volt már 21 és 29 pontos meccse, ezeken 44, 45 és 41%-kal dobott és ezeken összesen 2/17 triplája esett már csak be - csak ezeken a számokon látszik, hogy ő is ember és képes elfáradni olyan iszonyatos teher alatt, mint amit ő cipelt ebben a szériában, egyébként még így is ő volt a párharc, sőt (nem túlzás), egyelőre az egész rájátszás legjobb játékosa. 

Nagyobb energiát mozgósított a Raptors

Az egyértelmű volt, hogy erre az estére már mindkét csapat "térden járt", Leonard viszonylagos visszaesése mellett a túloldalon Jimmy Butler is tompább volt, rengeteg dobást rontott a két csapat. A védekezés az, ahol akarattal sok mindent lehetett ellensúlyozni, mindkét fél meg is szakadt a pályán, de a Toronto (talán a hazai pálya által adott plusz energiát bevetve) egy dologban ellenfele fölé tudott nőni: a lepattanózásban. Minden pályára lépő kanadai játékos leszedett legalább egy támadópattanót, összességében 16-5-re nyertek ebben a tekintetben, ráadásul 10-4 volt a labdaszerzések aránya is, így jóval több labdabirtoklásból dolgozhattak Leonardék. A lepattanózásra Nick Nurse is ráerősített az ismét sokat használt magas szerkezettel, a negyedik negyedre egyértelműen kitette a csapatból Danny Greent és a Siakam-Ibaka-Gasol trió volt fent Lowry és Leonard mellett, amely ugyan támadásban nem nézett ki jól, de cserébe tökéletesen működött hátul, elöl pedig Leonard klasszisára és a lepattanókra építettek.

Szintén kulcsfaktor volt a gyorsindítások befejezése is, erről már az ötödik meccs után is írtunk, amikor a Toronto nagyon csúnyán szétfutotta ellenfelét és bár legutóbb ennek nem volt különösebb értéke, most ismét elég látványosra sikerült - fontos helyzetben is volt leindításos kosaruk Siakaméknak, míg a Philly hat pontot szerzett összesen ilyen helyzetből, ebből kettőt már öt másodperccel a vége előtt, Jimmy Butler révén. Simmonsék többször is megálltak, lelassultak, nem tudták végigvinni az ilyen lehetőségeket, a Toronto viszont akármilyen fáradt is volt, sokkal hatékonyabban tudta megoldani - volt még bennük annyi plusz energia, ami ehhez kellett.

Ebben pedig nagyon nagy szerepe volt Ibakának, aki az egyetlen valamire való cserejátékosa volt az egész párharcnak, mindkét oldalt összegezve - ezen az estén 17 pontot szórt, leszedett négy támadópattanót és bevert három nagyon fontos triplát, egyszer leütésből is betalált kintről, aminek különösen nagy értéke volt egy olyan meccsen, ahol mindkét fél borzasztóan szenvedett a dobásokkal, a támadások befejezésével.

Mi lesz a Phillyvel?

Nem hagyhatjuk szó nélkül a Sixers kiesését, de hosszú fejtegetésbe egyelőre nem mennénk bele - nézzük csak röviden a helyzetet. Egyrészt egy ilyen tehetséges csapattól mindenképpen csalódás a második körös kiesés, másrészt viszont ha azt nézzük, hogy gyakorlatilag a playoff során kezdett el letisztázódni a hierarchia, mert előtte éppen hogy csak bemutatkoztak egymásnak ebben a felállásban, akkor mindjárt más a helyzet - ebben a formában, egy ennyire üres kispaddal, egy minden bajjal küzdő Embiiddel játszottak hetedik meccset Torontóban, ahol egy olyan dobással kaptak ki, amilyennel. Mindez azért felmenti némi felelősség alól Brett Brownt, de minden alól nem és nem véletlenül került terítékre már a meccs előtt, hogy vereség esetén kirúghatják - lehetnek érvei, hogy miért csak ennyi jött össze idén (ahogy említettük is), de az elmúlt két szezon során nem sok olyan dolgot mutatott, amely az ő remek munkáját dicséri. Nem kötelező persze kirúgni, dönthetnek úgy, hogy akkor itt van egy teljes felkészülési időszak és egy alapszakasz ezzel a garnitúrával, tessék dolgozni, az is indokolható döntés lenne. 

És hogy mi lesz a játékoskerettel? Ez a nagyobb kérdés. Az biztos, hogy az idei kezdőcsapat még kispad nélkül, a sérült/beteg Embiiddel is contender szinten volt, de egyelőre nem volt meg a kellő kémia és főleg a kellő mélység ahhoz, hogy pályahátrányból továbbjussanak - csak hogy a szuperkezdőből Jimmy Butlernek, Tobias Harrisnek és JJ Redicknek is lejár a szerződése. Bár az alapszakaszban még nem így tűnt, a playoff alapján nem nagyon lehet kérdés, hogy ebből a trióból Butler az, akit minden áron meg kell győzni és meg kell valahogy tartani, Embiid mellett ő az, akire építeni lehet és kell, ő volt igazából az egyetlen, aki végig hozta a rájátszás során azt, ami tőle szükséges, vagy néha talán még többet is. Harris 14 pontot és 9,3 lepattanót átlagolt a szériában, de 40% alatt dobott és 32%-kal triplázott, ráadásul védekezésben nagyon sokszor volt lyuk - nyilván értékes azért, hogy az "ötödik opció" is képes leütésből dolgozni, tempót dobni, akár előkészíteni, vagy hogy így szinte minden védekezés ellen lehet találni mismatchet, illetve hogy spacinget generál, de ha választani kell közte és Butler között, akkor valószínűleg nem ő lesz a győztes. Redick egy rutinos, nagyon okos és sokszor halálos shooter, rá is nagy szükségük van, egy igazán gyenge meccset leszámítva nem is lehetett rá nagy panasz, de ha Butlerrel állítjuk szembe, akkor szintén valószínűleg nem felé billen a mérleg nyelve.

Elton Brandék persze szeretnének mindenkit megtartani közülük, de talán ők is látják, hogy Butler az, akit nem szabad elengedni - emellett pedig nélkülözhetetlen egy olyan center, akivel nem veszítik el a szoros meccseiket abban a három percben, amikor Embiid megigazítja a cipőjét. Az idei kispad újratervezése egyébként is kötelező, nyilván ez most a szezon közben meghúzott két csere miatt alakult így, de ha sikerül megtartani a kezdőt, akkor is muszáj legalább egy jó shootert és egy 15 percre hasznos centert találni ahhoz, hogy a fő gyengeségeiket ki tudják küszöbölni. 

Nem biztos, hogy hosszú távon rosszul járt a Nuggets

A friss seb még borzasztóan fájhat most a Denvernek, hiszen az alapszakasz legerősebb hazai pályáját (34-7) mondhatták magukénak, és az előző körben a Spurs ellen is ki tudták használni ezt az előnyt a hetedik meccsen, ráadásul most az első félidőben ha nem is tökéletesen, de működött a rendszer. A támadásban már ekkor látszott, hogy vagy Jokics nyeri ezt meg, vagy senki, mert bár futotta villanásokra Murraytől, Millsaptől vagy Harristől, összességében támadásban iszonyatosan függtek a szerb centertől – Jokics parádésan is dobott az első félidőben, utána viszont kicsit sikerült őt limitálni, és ezzel együtt esett össze a Denver támadójátéka is. Millsap és Murray játéka idővel szinte teljesen szét is esett, a kispadról pedig nem jött segítség – Barton számai jól néznek ki, de nála mindig kérdőjeles a döntéshozatal labdával a kézben, és ma is voltak bőven fejfogós megmozdulásai, ezúttal többször negatív előjellel. 

A végén aztán Murray és Jokics sem tudott már a megrogyó csapat hóna alá nyúlni, és ha továbbjutott volna a gárda, akkor nem is hagytak volna komolyabb nyomot a lelkekben ezek a hibák, hiányosságok, amik végül a továbbjutásba kerültek. Nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, a playoff a tapasztalatszerzésről szól, ez nem a nyeretlen kétévesek területe, az elképesztően fiatal, mindössze 25 éves átlagéletkorú rotáció (és ezt már felfelé húzza Millsap 34 éve!) és különösen a vezérek láthatták, hogy ahogyan mennek előre a playoffban, úgy kell egyre többet beletenni. Ugyanezen a folyamaton keresztülment a Portland is, legalábbis a vezéreik, hosszú évek építkezése után tudták megugrani a második kört. 

Ami előremutató, hogy Nikola Jokics a meccs után az öltözőben és a sajtótájékoztatón is magára vállalta a vereséget, nem keresett kifogásokat és nem bújt el – ez a legelső lépés, hogy szembe nézzük önmagunkkal, csak utána tudjuk javítani a hibáinkat, pótolni a hiányosságainkat. Eddig például nem nagyon került elő, de Jokics lassan javíthatna a kondícióján, mert így 24 évesen még az ízületek, csontok, szalagok bírják a terhelést, megvan az „elpusztíthatatlan vagyok” érzés, de ennyi plusz súllyal nem biztos, hogy hosszú karrier elé néz. Ahogy mentünk bele a playoff sűrűjébe, érkeztek azért tőle a kihagyott büntetők, elrontott könnyű dobások a végjátékokban, most pedig a második félidőben szépen lassan elfogyott a darálóban. 

Jamal Murraynek is van mit tanulnia, leginkább is azt, hogy a playoff más sebességet, más keménységet és más konzisztencia-szintet kíván. Kis túlzással elég, ha megnézi ezt a képet – nem tévedés, ez a McCollum blokkja előtt elcsípett pillanatkép, ahol jól látszik, mekkora előny sem bizonyult elégnek, hogy betegye a helyére a ziccert. 

Egy is elég lenne, hát még kettő...

Az NBA történetében ez volt az első nap, amikor két hetedik meccs is hat pontnál kisebb különbséggel dőlt el. 

CJ McCollum is elit társaságban 

A Portland (al?)vezére 30 pontot szórt eladott labda nélkül a hetedik meccsen, ugyanezt teljesítette a párharc hatodik összecsapásán is. Ilyen back-to-back teljesítményre az eladott labdák 1977-78-as hivatalos jegyzése óta két játékos volt képes a playoffban: Michael Jordan és Chauncey Billups. 

Különleges testvértalálkozó(k)

Előfordult már, hogy testvérek jutottak be főcsoportdöntőbe, még ugyanabban az évben is, de olyan még soha, hogy a testvérek egymással nézzenek farkasszemet a pályán, így Steph Curry és Seth Curry történelmet fog írni. Érdekesség, hogy a keleti főcsoportdöntőben is összejöhetett volna ez a találkozó, hiszen Pau Gasol és Marc Gasol csapatai jutottak be, de Pau sérülése miatt ez kimarad a Gasol-család gazdag kosárlabda-históriájából. 

Lábjegyzetben még egy érdekesség: Serge Ibaka és Nikola Mirotic révén a spanyol válogatott elmúlt évtizedének két fontos honosított játékosa fut majd össze, akik a FIBA szabályai miatt tétmeccsen soha nem játszhattak együtt a válogatottban. 

A nagy fehércápákat úgy teszed boldoggá, ha hagyod őket vadászni

A Twitteren hamar körbefutott CJ McCollum talán legfontosabb kosarának közeli videója, amin mosolyogva veri be védője felett a középtávolit, Kobe Bryant rögtön írta is, hogy azért, mert a nagy fehércápák mosolyogva úszkálnak a vízben. Nyilván sarkosan, de tulajdonképpen ez volt a lényeg a Denver-Portlanden, hogy melyik cápa villantja ki a fogát és végzi ki az áldozatát. Az első félidőben úgy tűnt, hogy Jokicsé lesz a ragadozó-szerep, a végén viszont McCollum „nevetett”. A két csapat az ellenfél 1-1 sztárját ekkorra már lebontotta (Lillard az első negyedben nem dobott pontot, később is visszafogott volt, Murray pedig 4/18-as mezőnnyel zárt), a Portlandnél már nem volt a sérült Hood, Terry Stotts pedig minden mindegy alapon leültette Aminut, Harklesst, inkább Jokics lassítására rendezkedett be Zach Collins pályán tartásával. 

Ami még fontos volt, az Evan Turner csatasorba állítása: az egykori draftmásodik az első hat meccsen összesen négy (!) pontot szerzett, most 14-et, ebből a negyedik negyedben tízet. Ez már itt nem a taktikáról szólt, Hood hiányában nem maradt más a padon, Stotts kénytelen volt bízni Turner rutinjában, ő pedig hozta magát. A párharc előtt hét meccset jósoltunk denveri továbbjutással, de már akkor is boncolgattuk, hogy elképesztően közel van egymáshoz a két gárda, folyamatosan jönnek majd az extrák mindkét oldalról – de tegye fel a kezét, aki azt gondolta, hogy a mérleg egyik nyelve éppen Evan Turner lesz a hetedik összecsapás negyedik negyedében…

A Portland mindenesetre megcsinálta a szinte lehetetlen küldetést, 2-3-ról felállt és idegenben harcolta ki a továbbjutást, ráadásul úgy, hogy Lillard javarészt a védők figyelmének elvonásával tudott segíteni támadásban - ez óriási dolog, és jól mutatja a Portland mélységét. Tekintsünk kicsit előre, a két nap múlva kezdődő nyugati döntőben Lillard valószínűleg újra reflektorfénybe fog kerülni, pláne hogy Rodney Hood jó eséllyel minimum a párharc elejét ki fogja hagyni. Annál a párharcnál is rengeteg kérdőjellel számolhatunk, de más értelemben, mint a Denver-Portland sorozatnál – de ez már egy másik elemzés témája lesz…