Playoff-percek: Itt az ideje elköszönni Budenholzertől?

A lepattanók és a büntetők döntöttek

A Knicks az alapszakaszban is a második legjobban lepattanózó csapat volt, a lecsorgók 52,1 százalékát gyűjtötték be, miközben a Cavaliers a 20. helyen zárt a 49,6 százalékos rátájával. A két csapat párharcában még ennél is nagyobb különbség alakult ki a rájátszásban, a Knicks a megszerezhető lepattanók 54,9 százalékát gyűjtötte be, csak a 76ers uralta jobban a lepattanókat az első körben (59,5 százalék). Meccsenként átlagosan 8,2 lepattanóval gyűjtött többet a Knicks, mint a Cavaliers, és minden meccset az a csapat tudott behúzni, amelyik a több lepattanót begyűjtötte.

Az ötödik meccsen is az volt a legfőbb különbség a két csapat között, hogy a Knicks 17 támadólepattanót szerzett, Mitchell Robinson egyedül 11-ig jutott, és ezekre építve 10 mezőnykísérlettel többet engedhettek el, miközben a büntetővonalra is ők jutottak el többször. Ez volt a Knicks másik nagy erőssége a párharc során, átlagosan 25,4 alkalommal állhattak oda a büntetővonalra, míg a Cavs játékosai csak 18,6 büntetőt dobtak meccsenként, és ez szintén tükrözte az alapszakaszban mutatott tendenciákat: akkor a Knicks 25,5 büntetőt dobott meccsenként, amivel a harmadik helyen zártak a ligában, a Cavaliers játékosai viszont csak 22,5 büntetőt átlagoltak, amivel a 21. helyet foglalták el a mezőnyben.

 

A Knicksnek is van alacsony szerkezete

Julius Randle ismét megsérült, ami miatt Obi Toppin nagyobb szerepet kapott, viszont a meccset nem vele fejezte be Tom Thibodeau, hanem Immanuel Quickley vette át Randle helyét a meccset lezáró ötösben, és ez ismételten remek húzásnak bizonyult. A harmadik negyed közepétől J.B. Bickerstaff is próbálkozott már alacsonyabb szerkezettel, Jarrett Allen 7:08-cal a játékrész vége előtt átadta a helyét Lamar Stevensnek, és vissza sem tért már a negyedik negyed kezdetéig, de akkor is Evan Mobley-t váltotta, majd amikor Mobley visszajött, ismét Allen ült le. 4:24-gyel a meccs vége előtt került ismét pályára egyszerre a két magasember, amikor már egyértelművé vált, hogy így sem tudják ledolgozni a 15 pontos hátrányukat, ekkor is 12 pont volt még a két csapat között. Az mindenesetre intő jel lehet, hogy Bickerstaff végső elkeseredésében ahhoz a Stevenshez nyúlt, aki addig a párharcban összesen 4 percet töltött a pályán, de ekkor sem bízott benne huzamosabb ideig, alig 5 percet kapott most is, hiába süllyesztette el az egyetlen triplakísérletét.

 

Mi lesz veled, Cavs?

Clevelandben nem kell nagy letargiába esni, ez volt a csapat első éve ebben a formában, ráadásul 1998 óta először jutottak egyáltalán rájátszásba úgy, hogy LeBron James nem a keret tagja, de azért néhány fontos kérdést fel kell tenni a nyáron, és ezekre meg kell próbálni választ találni.

Az egyik legfontosabb megoldandó probléma, hogy a Garland-Mitchell-Mobley-Allen négyes mellé szükség van egy jól védekező és jól triplázó wingre, mert a jelenlegi keretükben nincs olyan játékos, aki erre a két dologra egyszerre képes lenne. Caris LeVert nem egy rossz hatodik ember, viszont az közel sem volt ideális, hogy neki kellett kezdenie Isaac Okoro helyén, mert utóbbi tönkretette a spacinget az első meccsen. LeVert ráadásul szabadügynök lesz, és ha elengedik, akkor a pótlása sem lesz egyszerűen megoldható, úgyhogy az ő helyzetét is el kell rendezni.

Emellett is komoly kérdéseket kell feltenni, például működhet-e támadásban egy olyan csapat, amelyikben két olyan magasember játszik, akik nem dobnak triplát, mert a rájátszásban 18 ponttal átlagoltak kevesebbet, mint az alapszakaszban. Először jött velük szembe egy olyan ellenfél, amelyiknek volt ideje felkészülni belőlük, és utána bármivel is próbálkoztak, az csak részsikereket eredményezett. Itt jutunk el a következő kérdéshez: Bickerstaff a megfelelő edző? Annak ellenére, hogy nem ez volt az első rájátszása, helyenként mégis úgy tűnt, a legtöbb meccsre egyetlen épkézláb tervvel tudott előrukkolni, ami vagy működött, vagy nem (az eredmény mutatja, hogy inkább nem), és meccsek közben sem tudott érdemben változtatni. Meg is volt kötve a keze, mert orrnehéz csapatot kellett kormányoznia: van négy kiemelkedő játékosa, akik köré elkezdte építeni ezt a csapatot, viszont volt rá egy egész éve arra, hogy a problémás kérdésekre válaszokat találjon, de úgy tűnik, hogy az alapszakaszban elért jó mérleg eltérítette őt ettől.

Amiben bízhatnak Clevelandben, hogy a keret magja nagyon fiatal még, most már rájátszásbeli tapasztalattal is rendelkeznek, és a belső fejlődés is segítheti őket a szintlépésben. A legfontosabb Mobley és Garland fejlesztése, főleg az előbbinek kellene szélesítenie a repertoárját, nem ártana, ha fel tudná tornázni a kiharcolt büntetői számát 5-6 környékére, míg az irányítónak kiegyensúlyozottabbá kell válnia nagyobb nyomás alatt is. Az sem lenne baj, ha Okoro összerakna egy ténylegesen használható triplát a nyáron, mert papíron szép, hogy az alapszakaszban 36,3 százalékkal dobott kintről, de tette ezt 2,3 kísérletből, miközben a csapatnak valószínűleg arra lenne szüksége, hogy meccsenként 6-7 triplát el tudjon ereszteni hasonló hatékonysággal.

 

Fogyóban a Hachimura-varázs

Az első három meccsen Rui Hachimura egymaga túldobta 65-60-ra a Grizzlies kispadját, az elmúlt két találkozón viszont összesen 16 pontot ért el, és azt is 2/7-es triplázással. Az ötödik meccsen fordult elő először, hogy a Lakers cseréi nem dobják túl a Grizzlies kispadját, 18-18-as véget ért ez a külön meccs ma hajnalban, és a folytatásban is komoly jelentősége lehet annak, hogy ez miként alakul. Azt eddig is láttuk, hogy a Grizzlies padja korlátozott teljesítményre képes, de ha tartósan limitálni tudják az ellenfél cseréit is, akkor az egy komoly részsiker lehet.

 

Kennard a kulcs

Az előző bekezdés fényében kicsit ironikusan hangzik, de mégis Luke Kennard lehet az X-faktor a Grizzliesnél, akivel a pályán 18 perc alatt +26-ban zártak az ötödik meccsen, ezért nagyon nem mindegy, hogy mennyire lesz súlyos az ő sérülése, amit összeszedett. Kennard nem a pontjaival adott új dimenziót a Grizzliesnek, hanem a puszta jelenlétével, mivel az első negyedben is akkor tudtak igazán ellépni, amikor Brooks és Tillman helyére bejött ő és Jones, remekül működött az a felállás, amiben két irányító, két triplavető, valamint a strech-5 szerepében is tündöklő JJJ kapott helyet, szét tudták futni a Lakerst.

Amikor Kennard pályán van, a Grizzlies 18 kísérletből 40 százalékkal triplázik a párharc során, míg amikor ül, olyankor a 20,6 kísérletüknek csak a 23,3 százaléka ér célba. Ebben nyilvánvalóan benne van az is, hogy Kennard sokszor olyankor van pályán, amikor Dillon Brooks nincs, mert a kezdő kiscsatár 8/37 triplát süllyesztett el eddig, míg a vajkezű cserejátékos 8/16-nál jár a párharc során, de amikor mindketten fent vannak, érdekes módon akkor is működik a Grizzlies triplázása, ilyenkor 39,1 százalékkal dob a csapat.

 

Az első negyed dönt

Eddig mind az öt meccset az a csapat nyerte a Grizzlies-Lakers párharcban, amelyik az első negyedet követően vezetni tudott. Az öt meccsből háromszor is kétszámjegyű különbség alakult ki 12 perc alatt, a Grizzlies mindkét meccsét így nyerte, míg a harmadik összecsapáson a Lakers 26 pontos előny harcolt ki az első negyedben – mindhárom alkalommal, amikor kétszámjegyű előnnyel fejezte be az első negyedet valamelyik csapat, onnantól kezdve végig vezetni tudott. Az ötödik meccsen a Lakers feljött egészen 75-74-ig, erre viszont egy 26-2-es futás volt a válasz a Grizzliestől.

 

Fox nem az igazi, Murray eltűnt

De’Aaron Fox törött ujjal is játékra jelentkezett, ami megsüvegelendő, ugyanakkor a negyedik negyedben nem tudott önmaga lenni, a záró játékrészben 0/6-ot dobott mezőnyből, és a 2 gólpasszára jutott 2 eladott labda is. Hiába lépett elő Monk, Sabonis és Barnes is a hajrában, Fox kosarai így is hiányoztak a Kingsnek, úgyhogy könnyen lehet, hogy tényleg az ő sérülése dönti el a párharcot.

Nem Fox gyengélkedése volt azonban az egyetlen gond a Kingsnél, Keegan Murray ugyanis bő 6 perc alatt 10 pontot szerzett a meccs elején, addig a pontig 4/5 dobását elsüllyesztette, és hiába töltött még több mint 28 percet a pályán ezt követően is, több dobás nem jutott neki. Meg kell dicsérni a Warriors védekezését, hogy odafigyeltek rá, de ezzel együtt is érthetetlen, hogy egy ilyen kezdés után miként jutott odáig a Kings, hogy többet ne is próbálkozzon, és ebben Mike Brownnak is felelőssége van

 

Dicsérjük még Looney-t

Kevon Looney teljesítményét már a harmadik meccs után is kiemeltük, a negyedik után is megérdemelte volna, és most ismét az a helyzet, hogy muszáj róla beszélni. Ezúttal 4 ponttal, 22 lepattanóval és 7 gólpasszal jelentkezett, és ez volt pályafutása harmadik olyan meccse, amin legalább 20 lepattanót és 5 gólpasszt jegyez, de nem érte el az 5 pontos határt – az NBA történetében nyolcadik alkalommal született ilyen statisztikai sor a rájátszásban, ebből háromért Looney felel, a többit Bill Russell, Wilt Chamberlain (2x), Dennis Rodman és Ben Wallace hozta össze.

Looney öt meccs után 5 gólpasszt átlagol, viszont ez nem a semmiből jött, az alapszakaszban is 4,8 gólpasszt átlagolt a Kings ellen, ugyanakkor ezt változatlanul nem tudja elvenni Mike Brown alakulata, sőt, a 25 kiosztott gólpasszából 22-t a az elmúlt három meccsen jegyzett, amiket mind meg is nyert a Warriors.

 

Budenholzer végignézte – és szóba kerülhet az elküldése

Egészen eddig a pontig nem nagyon foglalkoztunk Mike Budenholzer edzői teljesítményével, de a kiesés után egyszerűen nem lehet megkerülni ezt a kérdést. Az összecsapás utáni sajtótájékoztatón sem kerülték meg az újságírók, feltették Giannis Antetokounmpónak azt, hogy vajon elég változtatást eszközöltek-e a széria során legalább a Jimmy Butleren való védekezésük terén – még a kérdés befejezése előtt rávágta, hogy „nem”, ezzel pedig nagyjából össze is lehet foglalni a dolgot.

Jimmy Butler számairól egy következő bekezdésben írunk, most maradjunk annyiban, hogy ő volt a széria legjobb játékosa, az ellenfél legjobbja pedig olyan toronymagasan ő volt, hogy a másodikat sem látni – Tyler Herro kidőlése után ez egy olyan Heat volt, ahol Butler volt az egyetlen érdemi playmaker, és főleg ő volt az egyetlen érdemi pontszerző. Budenholzer rátette Jrue Holidayt, aki természetesen a liga egyik, ha nem a legjobb kisember-védője már évek óta, de elég hamar világossá vált, hogy egy az egyben nem bír vele – elfárad a küzdelemben, nem tudja megállítani a betöréseket, főleg akkor tehetetlen, amikor Butler már pozícióba kerül. Ehhez jött az, hogy igazából értelme sem volt egy az egyben erőltetni ezt a matchupot, hiszen a Heatnél tényleg nem volt senki más, akitől tartani kellett volna, egy megszervezett duplázás lett volna a logikus megoldás – ehhez képest még a mostani, ötödik meccsre sem lépte ezt meg Budenholzer azok után, hogy Butler legutóbb 56 pontot szórt nekik. Most is végignézte, ahogy a Miami vezére mosolyogva szedi őket ízekre, Holiday már járni is alig tud, és amikor ő leült vagy egy elváltás miatt más került Butlerre, akkor sem jött a duplázás, hiába volt már gyengébb védő munkában.

Giannis gyakorlatilag csak véletlenül volt elsődleges védő Butleren, pedig a negyedik-ötödik meccsen már egészséges volt és addigra elég jól látszott, hogy mi történik – egyszer sem cserélte Butlerre őt Budenholzer, végig Holidayt lábmunkáztatta rajta. Az, hogy öt meccsen keresztül meg sem próbál változtatni azon, ami nem működik és ami vereségeket okoz, az nem elfogadható edzői munka.

Ahogy az alól sem bújhat ki egy vezetőedző, hogy milyen hozzáállással, felkészültséggel lép pályára a csapata.  Giannis ezt is elmondta: szerinte ők egy lépéssel a valóság előtt jártak, ők már a bajnoki címre koncentráltak, a komplett rájátszást nézték, miközben a Miami szeme előtt csak az lebegett, hogy ebben a párharcban mit kell tenni a győzelemért. És ők csinálták jól, míg a Milwaukee playoff-hadjárata már azelőtt véget ért, hogy elkezdődött volna.

A védekezésük egészen botrányos módon működött – rengeteg elcsúszás, rossz olvasás, egyéni figyelmetlenség mellett szervezeti szinten sem volt kitalált rotáció, terv, ötlet, és ahogy már írtuk: a széria közben egyáltalán semmilyen módosítást nem csinált Budenholzer. Az, hogy egy papíron tökéletesen védekező csapat (amely ezt hosszú évek óta bizonyítja egy működő, jól kitalált rendszerrel) öt meccs alatt egyszer sem tudja 119 pont alá szorítani az alapszakaszban 25. helyen támadó, második számú labdás playmakerét egy félidő alatt elveszítő ellenfelét, az védhetetlen teljesítmény – sem otthon, sem idegenben, sem Giannisszal, sem nélküle.

Az adatok szerint az egész első kör legrosszabbul védekező csapata volt a Milwaukee – nyilván nem szabad elvitatni a Heat érdemeit sem, de lássuk be: ez nem történhetett volna meg ezzel a kerettel. Mindezt tetézte az, hogy a negyedik és ötödik mérkőzésen is 15-16 pontos előnyt sikerült elrontani a negyedik negyedben, és végül komédiába illő módon (ma hajnalban legalábbis mindenképpen úgy) vereséget szenvedni, egyúttal kiesni…

… nehéz nem úgy összegezni, hogy Mike Budenholzer alatt inoghat a kispad. Egy bajnokesélyes csapatot sikerült nagyrészt az ő munkájának köszönhetően elbúcsúztatni az első körben a nyolcadik kiemelttel szemben, és bár Giannis valóban kihagyott 2,5 meccset, de sem vele, sem nélküle nem történt semmilyen változás. Budenholzer jó alapszakaszedző, ezt sokszor bizonyította, de a playoff más kávéház, és ha visszaemlékszünk, három évvel ezelőtt is ugyanennyire ingott alatt a kispad – akkor a 2021-es playoff-futás és a megnyert bajnoki cím egy időre bebetonozta a helyét, a tavalyi rájátszásban pedig Khris Middleton kiesése remek mentőövnek bizonyult. Most viszont nincs mire fogni, egyszerűen ugyanoda jutott vissza a narratíva, ahol a bajnoki cím előtt volt – a kérdés az, hogy mennyire mentőöv most az a bajnoki cím és a jó alapszakasz a vezetőség számára. Vannak jónak tűnő edzők a piacon, elég csak Nick Nurse-re gondolni, lehet, hogy jót tenne egy váltás ennek a keretnek – a következő hetek egyik érdekes témája mindenképpen ez lehet…

 

Hogyan tovább, Bucks?

Az edzőkérdés az egyik legégetőbb feladat a Milwaukee vezetősége számára, de két másik kérdést is meg kellene oldani: egyrészt lejárt Brook Lopez szerződése, aki a következő idényre már nem rendelkezik aláírt kontraktussal, és az idei teljesítménye alapján (akkor is, ha 35 éves) joggal várhatna több pénzt az idei 14 millió dollárjánál, másrészt Khris Middletonnak csak játékosopciója van a következő idényre, és a sajtótájékoztató alapján nem úgy tűnik, hogy 100%-ig biztos lenne a maradásában.

A következő szezonra Giannis, Holiday, Portis, Allen, Connaughton és Beauchamp rendelkezik fix szerződéssel, Middleton mellett Jevon Carter is játékosopcióval rendelkezik, Lopez mellett pedig Crowder, Ingles és Matthews megbízása is lejár – ahogy a pad végén lévők közül is néhány játékosé, de nyilván őket lenne a legegyszerűbb pótolni. Természetesen amíg Giannis itt van, főleg amíg Holiday is, addig a mag azért megvan, de érdekes kérdés lesz, hogy mi történik a Middleton–Lopez párossal, és Budenholzerrel – benne lehet a pakliban, hogy véget ér egy éra, az is, hogy kicsit újragombolják a kabátot és a szükséges módosításokkal, cserékkel nekimennek jövőre, arra viszont most talán kevesebb az esély, hogy minden poszton változatlanul folytatódik a projekt. Mert ez a keret önmagában nettó bajnokesélyes volt most is, és az utóbbi években szinte folyamatosan – valamit változtatni kellene…

 

Jimmy Butler az első kör MVP-je

Rengeteg részletet emelhetünk ki a Heat teljesítményéből, de minden egy emberhez vezet vissza: Jimmy Butler kérdés nélkül elvitte ezt az első kört, már ami az egyéni produkciót illeti.

A szériát végül 37,6 pontos átlaggal zárta, 59,7%-kal dolgozott mezőnyből, 44,4%-kal triplázott (5,4 kísérletből meccsenként), volt még 6 lepattanója és 4,8 gólpassza is. Nem volt gyenge meccse, minden este 51% felett dobott, és csak egyszer, az elvesztett második mérkőzésen maradt 30 pont alatt – az első estén 35 pontos, 11 gólpasszos extrával vezette sikerre csapatát, a negyedik, sorsdöntő meccsen 56 pontos franchise-rekordot és karriercsúcsot hintett, majd ma hajnalban egy 42 pontos estével zárta le az ügyet. A meccsmentő/meccsnyerő/meccsdöntő dobásai erre még legalább egy lapáttal rátesznek, döbbenetes negyedik negyedeket, végjátékokat hozott le elképesztő hidegvérrel és könyörtelenséggel – meg sem közelítette senki a teljes PO-mezőnyben az első kör alatt.

 

Hogyan csinálta ezt meg a Heat?

A széria felvezetéseként 4-1-et tippeltünk, csak a másik irányba – az volt a realitás a száraz szakmai indokok alapján. Természetesen várhattunk volna többet Playoff Jimmytől, de őszintén szólva semmi nem utalt arra, amit a Miami tett – és itt most rakjuk félre azt, hogy a Bucks mentálisan és szakmailag is teljesen felkészületlenül érkezett meg a szériába, majd nem is tudott ebből kimászni. Róluk írtunk feljebb, most szánjunk pár karaktert a Heatre.

Nézzük meg ezt a keretet. A második számú ballhandler egy félidőt bírt. Az egyik legfontosabb cserehátvéd a harmadik meccsen dőlt ki végleg. A kezdőben kolbászol az immár alapesetben rotáción kívüli Duncan Robinson, a kivásárolt játékosok közül összekukázott, nyugdíj előtt álló Kevin Love, fontos szerepe van a fél lábbal már nyugdíjban is lévő, saját korábbi önmaga összeszakadt árnyékaként csoszogó Kyle Lowrynak, és olyan veretes játékosoknak kellene vezérszerepet betölteni, mint Gabe Vincent vagy Max Strus. Arról már ne is beszéljünk, hogy például Bam Adebayo semmivel sem tud többet, mint mondjuk négy éve, és az első két meccs után egyszer sem dobott 40% felett (!) mezőnyből…

Mégsem csak annyi a megfejtés, hogy Playoff Jimmy és kész. Ez a csapat, ez a keret megint előkapta azt a hozzáállást, fizikalitást, ami egyszerűen nem látszik benne, csak akkor, amikor már csinálja. Rengetegszer látni lehetett a párharc során, hogy bizonyos ütközéseknél a Milwaukee-játékosok egyszerűen összehúzzák magukat – mert fáj, amikor nekik csattan Butler, Adebayo vagy akárki. Annak idején a buborékban minden ellenfél ezt emelte ki a Heattel kapcsolatban: kívülről nem látszik, hogy mekkorát „ütnek”, hogy milyen kemények, és hogy ebben egyébként ők mennyire nem amortizálódnak le, szemben az ellenféllel. Ez Erik Spoelstra mágiája, a másik pedig a tökéletes taktikai felkészülés.

Szinte sosem nyúlt rossz megoldáshoz a Heat. Az első meccs első percétől kezdve azt játszotta, amit tud, és azt csinálta, amit a Bucks ellen kellett – nem volt melléolvasás a pick-and-rolloknál, mindig a megfelelő matchupokat támadták, pontosan tudták, látták, hogy mikor mit kell csinálniuk. A Butler nélküli percekben sem bonyolították túl az életet, egyszerűen Portis vagy Lopez emberével próbáltak pick-and-rollozni és a Budenholzer által napestig műveltetett dropback védekezés ellen leütésből dobni. Nem is kellett több, mert a Bucks semmit sem válaszolt, semmit sem reagált. Butlerrel szintén jöttek a zárások, keresték a megfelelő opciót, Middleton például sokszor beragadt ezekbe, ezért hamar elkezdték az ő emberén játszani őket, és ha megnézzük a mérkőzéseket, láthatjuk, hogy rengeteg üres középtávoli vagy közelebbi helyzetet vállalhattak el ezekből. Az, hogy Butler egyéni varázslata mit hozott, az világos – olyan ésszel és ügyességgel olvasta a szögeket, távolságokat, olyan rutinnal csinált dobócseleket vagy éppen gyorsított fel váratlan pillanatban, hogy azt senki más nem tudja megcsinálni – de ezen túl is működött a stratégia.

Nyilván kellett hozzá a semmiből megérkező triplázás – bár ehhez a Bucks dropback védekezése és rengeteg elcsúszása is nagy segítséget jelentett, de ne hagyjuk ki, hogy tényleg extrán dobtak a floridaiak. Főleg az első meccsen akadtak be nekik olyan helyzetek, amelyeket az alapszakaszban nem igazán tudtak bedobni, de az is erős túlzás lenne, ha azt állítanánk, hogy egyszerűen beestek a hármasok, és ezért jutottak tovább. Nem, ez a Heat keményebb, koncentráltabb, felkészültebb volt, mint a Milwaukee – és amikor kellett, váltott is, a Lopez-faktor csökkentésére érkezett a kezdőbe Love, a negyedik meccs végjátékában nagy szerepe volt annak, hogy Spoelstra már mást talált ki a Giannis–Lopez pick-and-rollokra, variálta a kétmagasos és az alacsony, rohanós szerkezeteket.

A mentális erő pedig már nem is újdonság ennél a csapatnál és Spoelstra mindenkori csapatánál. A szoros végjátékok megnyerését elég sokat gyakorolta idény közben a gárda, volt két küszködős playin-meccse is a széria előtt, ahol már hangolódhatott a későbbi feladatokra, de a gárda egy pillanatra sem vette le a szemét a célról, és akkor sem ingott meg, amikor 15-16 pontos hátrányban volt a negyedik negyedekben. Felkeményítette a védekezését, bedobott egy-két merészet, és már rendben is volt minden. Erről szól a playoff.

Ennek a keretnek semmi köze a Buckséhoz tudásban, tehetségben, sebességben, atletikusságban, főleg Herro és Oladipo nélkül, de egyébként sem. Mégsem számított: ez a csapat nem ismer lehetetlent, korlátlan önbizalommal, de tökéletes realitásérzékkel, hidegvérrel, taktikai és mentális felkészültséggel tudott bravúrt bemutatni.

Hogy ettől bajnokesélyes lesz-e a keret? Aligha. A Bucks érezhetően lazán kezdte az első meccset, majd nem tudott váltani, megsérült Giannis, aztán a negyedik-ötödik meccs végjátékában jött a gyalázatos leolvadás. A következő kör nagyon más lesz: a Knicks is egy hasonlóan kemény, fizikális küzdelemből érkezik extra védekezéssel, tudatos, jól kitalált játékkal, jól dolgozó edzővel, pályaelőnnyel. Azok a mentális, felfogásbeli előnyök, amik a csak a nagy képet látó Milwaukee-val szemben megvoltak, nem lesznek meg ismét, és Butlertől sem várhatunk még egy hasonló szériát, mert nem reális. De ezt a Miamit félteni sem kell: ha eljön a playoff, láthatóan megvan benne, aminek kell…