Playoff-percek: Mazzulla nem taktikailag hibázik

Félelmetes a Heat

A Heat az alapszakaszban ligautolsó volt a meccsenként átlagolt pontok számában: korábban csak két csapat volt, amelyik ilyen statisztikával eljutott a nagydöntőig, az 1956-os Pistons és a 1964-es Warriors. Most viszont elég valószínű, hogy a Miami lesz a harmadik ilyen, amely ráadásul nyolcadik kiemeltként lehet Kelet bajnoka.

A széria után kifejtjük részletesebben is, hogy mitől ennyire jó ez a csapat, most inkább csak címszavakban: végtelen hit és önbizalom, elképesztő mentális erő, mindenki másnál jobb fizikális állapot, a nagybetűs taktika és a kosárlabda szakmai oldalának legrészletesebb, leginkább gondolkodós játéka, és egy egészen extra, ihletett dobóforma. 

Lehet kritizálni azt a kijelentést, hogy a Miami extra dobásmutatója igazából nem is olyan fontos, de ezen a meccsen is 130 körüli offensive ratinget produkált Erik Spoelstra csapata. A harmadik negyed végén 12/26-ot dobtak Strusék távolról, a Boston 6/29-et. Mindezt úgy, hogy a Heat a tavalyi playoff óta szenvedett a dobásával egy éven keresztül, folyamatosan, kilengések nélkül, majd valami bekattant a Bucks elleni első meccsen, és azóta történelmi formában tüzel a gárda - a könnyűeket folyamatosan bedobják, de a nehezek nagy részét is irgalmatlan magabiztosságal értékesítik. Ebben a szériában 48%-kal triplázik eddik a Miami és 44-szer talált be kintről úgy, hogy egy éve szenvedett ezzel - míg a triplavonalról élő Boston 31 hármast dobott be eddig 29%-kal a sorozat alatt.

Az egyik kulcs ehhez persze a folyamatos mozgás, agresszivitás. Érdemes megnézni, hogy a Boston mindent váltós védekezése átmenetileg többször is lelassította Butleréket, de azonnal olvasták a helyzetet, tolták tovább a labdát, jött az újabb betörés, a megfelelő matchup, egy kiharcolt duplázás, abból kiosztás, extrapassz, jó dobás - és ha nem jó a dobás, akkor is bemegy. 

Azt is érdemes volt nézni, hogy Joe Mazzulla szerkezetváltásához egyetlen játék alatt sikerült alkalmazkodni - a mismatch-et Kevin Love jelentette, az első támadásnál rögtön ott maradt pozícióban Marcus Smarttal, majd másodjára egy üres triplát vállalhatott el. Nem kell idő ahhoz, hogy megtalálják a jó megoldást, azonnal megy.

Ez a tempó, amit Vincenték diktálnak, most egyértelműen nagyon sok volt a teljesen széteső, botladozó bostoniaknak, Spoelstra csapata egyszerűen leharcolta ellenfelét - a dobóforma továbbra is brutális, ahogy a bostoni shooting slump is egyértelmű, de ennek elsősorban az önbizalom az oka mindkét oldalon.

 

Tatum sem vezér, de Brown leolvadása érthetetlen

Jayson Tatum ezúttal kiülte a teljes negyedik negyedet, így van mentsége arra, hogy miért nem dobott kosarat, de azért fun factként említsük meg, hogy a Celtics úgy került 3-0-s hátrányba, hogy a papíron legjobb játékosa és vezére eddig a pontig egyetlen mezőnykosarat sem dobott még a negyedik negyedekben ebben a szériában.

Két dologban viszont vezeti a teljes playoff mezőnyét: kihagyott dobásokban és eladott labdákban. 

Ugyanakkor amellett, hogy ha egy játékos 51 pontos NBA-történelmi meccset mutat a Sixers elleni Game 7 során, és továbbjuttatja a csapat, akkor miért képes ennyire eltűnni pár nappal később, fel kell tennünk azt a kérdést, hogy mi történik Jaylen Brownnal.

A Boston második számú játékosa, aki időnként szeretne első is lenni, egyelőre 38%-kal mezőnyözik a széria során, átlag 20 mezőnykísérletből kapar össze 16-17 pontot, 3,3 gólpasszára pedig 3,7 eladott labda jut - a három meccs alatt összehozott 2/20-as (!) triplázása értelmezhetetlen, ahogy az átlagosan 1,3 kiharcolt büntetője is. Jaylen Brown a leginkább alulteljesítő játékos a bostoni keretben, pedig Tatum az, akitől a meccsnyerőket várnánk, és ő nem szerzett még kosarat a negyedik negyedekben. 

Brown egyébként a Philly ellen is maximum egy jó B terv volt, egy meccsen sem dobott 25 pont felett, nem is vállalt sokat, de legalább hatékony volt - a végén Tatumnak kellett megfordítani és megnyerni a szériát, de ez a szereposztás még működhetne is. Tatum is visszaesett ehhez képest a Heat ellen, de Brown teljesítménye az, ami igazán tragikus...

Persze végigmehetünk a kiegészítőkön: Marcus Smart 9 pontot átlagol 35%-kal, Al Horford 5,7 pontot 37%-kal, Malcolm Brogdon most éppen egy 0 pontos meccs után gondolkodik el a folytatáson - igen, ők is gyengén játszanak, nem hozzák azt, ami kellene tőlük. De akkor is a két vezérnek kellene húzni ezt a társaságot, mentálisan és játékban is nekik kellene utat mutatni, ezt hívják vezérszerepnek - ehhez képest ott tartunk, hogy a széria során Payton Pritchard és Grant Williams dobta a legtöbb kosarat a negyedik negyedekben.

 

Mazzulla próbálkozik, de nem taktikai problémát kell megoldani

Nem mondhatjuk, hogy Joe Mazzulla nem próbálja forgatni a meglévő kártyákat. Az első meccsre kitalálta a váltogatós védekezést Jimmy Butler duplázásával, támadásban pedig azt, hogy a kiosztások után kontrából kell elmenni a festékig - egy félidőig működött, aztán a Heat reagált és nyert. A második meccsen többször hagyta egyedül Butlert, és a társakat akarta limitálni, a második félidőre kivette a kezdőből Robert Williams III-öt, és betette helyette Derrick White-ot, ezzel szerkezetet váltott. Próbálkozott Pritcharddel, amikor ő nem működött, akkor próbálkozott Grant Williamsszel, ma már csak 19 percnyi Al Horfordot láttunk, mert ő sem működik. Nem a stratégiával, annak összeállításával van probléma, hanem a végrehajtással.

Hiába próbálkozik Mazzulla, ez most nem az X-ek és O-k szériája, ahogy szokás azt mondani. A helyzetek megvannak támadásban, csak be kellene őket dobni. A szoros végjáték az első két meccsen megvolt, sőt mindkétszer 10+ pontos előnyük volt korábban, de mindkétszer a játékosai kezében maradtak a dobások és passzok, illetve a fejükben a jó döntések. Védekezésben megvannak azok a helyzetek, amelyeket ki akartak erőszakolni - legalábbis az első két mérkőzésen igen. Amit felrajzol, taktikailag kitalál, az a két hazain biztosan meg is volt, most a második félidőben már biztosan nem, de ott sem feltétlenül a rossz stratégia miatt.

A végrehajtás nincs meg. Mazzulla nem foghatja Brown kezét, amikor 0/7 triplával zár, nem üthet rá Tatuméra akkor, amikor a szoros végjátékban a helyes döntés helyett eladogatja a labdát és beviszi a védők közé, amikor Marcus Smart simán odaadja az ellenfélnek kiélezett helyzetben, és nem tud mit tenni akkor, amikor védekezésben elérik a kívánt pozíciót, és mondjuk öt másodperccel a támadóidő lejárta előtt ott marad egy-egyben Duncan Robinsonnal Grant Williams, és mégis tükörsima Heat-kettes a vége.

Illetve de, tudna mit tenni, és ezen a ponton van igaza: nem készítette fel megfelelően a játékosait, ahogy mondta is. De nem taktikailag, hanem mentálisan. A mai meccsen gyakorlatilag az összes egy az egy elleni párharcot elveszítették a Boston védői, Tatum, Smart, Brown, Horford, Brogdon, Williams, mindenki elbukott a Robinsonok, Vincentek, Strusok, Martinok ellen. Az "ide nekem az oroszlánt is" mentalitás helyett a játékvezetőkkel foglalkoztak, és az első perctől puhák voltak, azért is szedte őket szét ennyire a Miami. 

0-2-es helyzetben ez érthetetlen és megengedhetetlen - kimaradhatnak a triplák, lehet jobb az ellenfél, de ez a mentális blokk (amiről már írtam a második meccs után is) nem férhet bele egy bajnoki hadjáratba. 

A probléma másik fele pedig az, hogy a mérkőzés után sem a dühöt érezhettük a játékosokon - az összes interjút megnézve az értetlenség az, ami látszott, és az, hogy bár nem mondhatják ki, hogy itt a vége, de igazából nem látnak megoldást, tanulságot és esélyt. Ennél rosszabb mentális állapot pedig nem létezik, 0-3 ide vagy oda.

És ez a Boston legnagyobb hibája már évek óta, ami azért érdekes, mert tavaly úgy tűnt, hogy ezt sikerült áttörni a Bucks ellen - a nagydöntő vége aztán megint nem ezt mutatta, de mégis legalább Keletről kijutottak. Ebben a PO-ban viszont ugyanazokat a hibákat látjuk, amit ettől a magtól hosszú évek óta: fontos pillanatban megremegés, mentális problémák, kimaradó dobások, stagnáló támadójáték a negyedik negyedekben. Ehhez ezen a mérkőzésen hozzájött még a puha, erőtlen, hit nélküli védekezés is, ami összehozta a 30 pontos bukást - hogy mi lesz a keret és Mazzulla sorsa, arra majd a széria után térjünk vissza, előbb várjuk meg, hogy mi lesz a vége...

 

Duncan Robinsont dicsérjük meg

Herro és Oladipo sérülése után a semmiből került vissza a rotációba Duncan Robinson, de Spoelstra szavaiból az derül ki, hogy amúgy is visszakerült volna - mint mondta, két évet töltött azzal, hogy fejlessze magát, legyen betörése, leütése, passza, labda nélküli befutása, közeli befejezése úgy, hogy közben ne vesszen el a gyilkos triplája is. A rengeteg befektetett munkaóra most látszik megtérülni: ma hajnalban volt egy helyzet, amikor pár másodperccel a támadóidő lejárta előtt magabiztosan elindult és megverte lábon Grant Williamst, majd dobott belőle egy ziccert, volt egy újabb betörése, amiből simán kiosztott és dobatott a társával egy triplát, volt még egy, amikor alley-oop gólpasszt adott Bam Adebayónak, de labda nélkül is ott járt a gyűrűnél, és dobott kosarat közelről. Mindemellett dobott 5/7 triplát, így 23 perc alatt 22 pont és 4 gólpassz került a neve mellé - új dimenziókat nyitott maga és csapata számára.

Robinson az első meccsen még alig játszott, legutóbb már dobott 15 pontot, és már akkor is voltak szép betörései, belépései, ezúttal pedig még egy lapáttal rátett - a playoff során másodszor érte el a 20 pontos határt, és ezúttal ő, valamint Gabe Vincent volt az, aki megtolta a szekeret, kevésbé kellett Caleb Martin vagy Kyle Lowry.

Egy érdekesség: immár Robinsoné a Heat történetének legtöbb bedobott triplája a playoffban, LeBron Jamest előzte meg.

 

Változhat még valami?

Reálisan nézve nem. A Celticsnek papíron, fizikailag továbbra is mindene adott ahhoz, hogy meccset nyerjen, de ha egyértelműen jobbak lennének Tatumék, akkor is közel lehetetlen lenne négyből négyet nyerni, ha a Heatnél nincs sorsdöntő sérülés, vagy egyéb más fordulat. De jelenleg olyan mélyen vannak mentálisan Brownék, a mostani nyilatkozataikból is ez látszott, hogy elképzelhetetlen egy hőstett - a realitás most már inkább a Miami söprése, mint a hatodik meccs, de ha legközelebb valahogy fel is szívja magát a Celtics (vagy kifog egy rossz napot dobásban a Heat, stb.), akkor sem nagyon érdemes bizakodni még a hazai pályában sem, hiszen ebben a rájátszásban egyáltalán nem volt számukra menedék a saját arénájuk.

Még nincs vége, de reálisan nézve mégis vége van - a Heatnek le kell zárni, még egyszer nagyon odatennie magát, aztán pihenhetne jó pár napot a döntőig.