Playoff-percek: Miért nem tudott döntőbe jutni a Boston?

A lezárás

Kilenc perccel a vége előtt még úgy tűnt, hogy fölénybe kerülhet a Boston, az addigi legnagyobb, hat pontra rúgó előnyét tudhatta zsebben a gárda, csak aztán Erik Spoelstra előhúzott még valamit a pakliból, amit edfig nem igazán láttunk. Ez a fegyver Bam Adebayo volt, aki innentől folyamatosan labdakezelőként működött: ő hozta fel és ő osztotta el a játékszert, sőt, miután felhozta, több alkalommal meg is indult vele a gyűrű felé, amelyekből bizony dobott is sima kosarat Daniel Theis mellett, illetve voltak belőle szép gólpasszai is. Brad Stevens azt mondta erről utólag, hogy felkészületlenül érte őket, nem igazán tudtak mit kezdeni ezzel a szerkezettel - Adebayo mellett három shooter és Andre Iguodala volt fent végig ebben az időszakban és mivel Iggy is 4/4-nél tartott kintről, így tulajdonképpen rá is ki kellett menni. Védekezésben egyszerűen nem találtak megoldást, nem tudták, hogy mikor hova kell segíteni, hova helyezkedni, ez pedig a támadójátékukat is szétszedte, igaz, ebben a Heat ismét jól záró zónájának is volt némi szerepe.

Egyébként pedig ebben a kilenc percben az eddig talán fő pontfelelősként működő Goran Dragicból vezérszurkoló lett - Spoelstra lekapta őt, Adebayo kezébe adta a labdát, mellette Butler, Herro, Robinson és Iguodala volt a parketten, ez pedig egy nagyon atletikus, nagyon agresszív ötöst jelentett, akik elöl-hátul ledominálták a bostoni csapatot. Stevens tehetetlennek bizonyult, játékosai nem segítették ki, Spoelstra pedig talán elfojtott egy félmosolyt: ezt az edzői csatát bizony ő nyerte.

Fejben még erősödni kell

Egyetlen dolog hiányzott ebből a Celticsből ebben a PO-ban, mégpedig a gyilkos ösztön, a meccsek könyörtelen lezárása. Már a Toronto ellen is buktak el úgy találkozót, hogy megnyerhették volna, a Miami ellen pedig még inkább kicsúcsosodott ez, mindkét győzelmük akkor született, amikor nem kellett szoros végjátékot vívni, de minden kiélezett meccset elvesztettek - még ez a legutolsó volt a legkevésbé éles, de a negyedik negyed elején még itt is nekik állt a zászló, onnan jött a lefagyás. Ebben a csapatban egyelőre nincs meg az a rosszfiúság, ami bizonyos csapatokban igen, vagy nincs meg az a vezér, aki rutinból, észből ilyenkor meghoz néhány fontos döntést és győzelemre vezeti övéit - a Heatben több olyan ember is van, ezt láthattuk az egész rájátszásban és ebben a párharcban is.

A Celticsnél viszont nem volt meg ez a játékos és igazából talán az sem volt tiszta, hogy kinek kellene, hogy az legyen. A legjobb eséllyel talán Jayson Tatum és Kemba Walker pályázhatott erre, de nem volt olyan érzésünk, hogy itt bárki is kézbe vette volna a csapatot, amikor kellett volna - Walker nagyon sokszor tűnt el, Tatum pedig biztosan szupersztár-potenciállal rendelkezik, de egyelőre nagyon ingadozó és fontos pillanatokban most a "nem" felé billent. Ezzel együtt járt az is, hogy ahogy szorult a hurok, szinte minden meccsükön elfogyott a csapatjáték, a szoros végjátékokban rendre befeszültek, eladogatták a labdákat és ami még fontosabb, egy-egyeztek, távolról dobáltak, nem tudták végrehajtani, amit kellett volna. Ebben azért Stevensnek is van felelőssége: minden tiszteletünk Marcus Smarté, de ha nem megy neki a dobás, akkor valószínűleg nem neki kellene hajigálnia egy kiesésről döntő meccsen, a szakadék szélén, vannak erre alkalmasabb emberek is. Más kérdés, hogy igazán "tökös" játékosnak viszont pont ő tűnt ebben a keretben, a többiek nem feltétlenül.

Walker teljesítménye külön is említésre méltó, ugyanis egy mélyebb rotációval, több playmakerrel talán pályára sem sokszor került volna - nem akarok túlzásba esni, hogy Isaiah Thomashoz hasonlítsam, de egyszerűen olyan lyuk volt védekezésben, amelyet a Heat folyamatosan keresett és rendre ki is használt. Érdekesség, hogy ezt Spoelstra tárta fel ennyire, korábban ilyen szinten nem volt szembetűnő a dolog, de hát a Miami az a csapat, amely a ligában a legtöbbször rámutat az ellenfél gyengeségére taktikailag, ez a koncentráció és tudatosság a gárda legnagyobb erénye. Emellett Walker támadásban sem volt faktor: nem egészen 20 pontot átlagolt gyenge hatékonysággal, kevesebb mint öt gólpasszt osztott ki meccsenként és clutch time-ban sem tudott előlépni, holott Charlotte-ban éppen ez volt a fő fegyvere.

Tatum összességében 26,5 pontot átlagolt szűk tíz lepattanóval és több mint hat gólpasszal, de csak egyszer dobott 46%-nál jobban a szériában, átlagosan 42%-kal tüzelt 21 mezőnykísérletből és közel kilenc triplát is elvállalt meccsenként, pedig 27% alatt célzott távolról. Voltak nagyszerű negyedei, de csalódást keltő időszakai is, abszolút nem tudott vezér lenni a sok pontja ellenére.

Gordon Hayward visszatérése sem hozta meg a várt csodát, a harmadik meccsen szállt be, ott úgy tűnt, hogy ő lehet a nagy fegyver, utána viszont beleszürkült a Bostonba - összességében 40% alatt dobott a négy mérkőzésén, 2,5 gólpasszt átlagolt, nem is használták talán eleget, de itt a végén már abszolút nem is tudott faktor lenni.

Mindez után pedig térjünk vissza a clutch time-ra, vagyis amikor a negyedik negyed és a hosszabbítás utolsó öt percéről beszélünk úgy, hogy maximum öt pont a különbség. Nos, ilyen helyzetben a Miami 28 pontot vert a Bostonra ebben a párharcban - csak hogy érezzük, 1997 óta csak két esetben fordult elő az NBA playoffjában, hogy még nagyobb legyen a szakadék két csapat között.

Hogy mit lehet csinálni? Az egyértelmű, hogy Tatum, Brown és Smart a mag, rájuk kell építkezni és a két Williams is érdekes lehet hosszabb távon, de hogy körülöttük mi a jó döntés, az kérdéses. Walker jófiú, jó vele a kémia, de elsőre többet lelkendezett azon, hogy sikerült túljutnia az első körön, mint amennyi hasznos megoldása volt ebben a párharcban - hogy az ő védekezésével és "elbújásával" meddig lehet jutni, azt nem nekünk kell tudni. Nyilván nem lenne baj még egy rutinos ember, aki az ilyen csatákban segít, egy magasember, aki Theis mellett be tud állni, de nem lenne baj egy-két shooter sem - a zóna ellen végig szenvedett a Boston és bár Tatumék nem rossz dobók, de nem is olyan fegyverek, mint mondjuk a túloldalon Robinson volt. Építgetni kell még ezt a keretet, a fiatalokkal pedig meg kell értetni, hogy hogyan kell szoros végjátékot nyerni - ugyanakkor Stevensnek is át kell értékelnie egy-két dolgot, mert például az, hogy a zóna ellen meccseken keresztül csak nézelődtek, nagyrészt az ő felelőssége, főleg, hogy ezt a Miami az alapszakaszban is sokat használta. Még egy dolog a fiatalsághoz: ezzel azért sokáig nem lehet takarózni, Tatumék harmadik PO-runjukat csinálták, Smart már negyedszer járt itt, míg a túloldalon Adebayo, Robinson vagy Herro még soha, aztán mégis ők voltak nyugodtabbak, élesebbek.

Jó csapat ez a Boston, de az utóbbi évekhez hasonlóan valami most is hiányzott - Stevensék feladata megoldani ezt a következő szezonig.

Adebayo legendák nyomában

32 pontos PO-karriercsúcsa mellett 14 lepattanót és 5 gólpasszt is hozzátett a hatodik meccsen a Heat centere, ilyen statsorra pedig utoljára LeBron James volt képes a csapat mezében még 2014-ben - amikor utoljára döntőzött a gárda. Egyébként pedig 30/10-es PO-meccset Miami-játékosként eddig csak James, Dwyane Wade, Shaquille O'Neal és Alonzo Mourning hozott - Adebayo felkerült a Heat-legendák közé...

Egyébként is nagyszerű szériát futott a center, aki 59,7%-kal dobott a Boston ellen mezőnyből, átlagosan 21,8 pontot, 11 lepattanó és 5,2 gólpassz került a neve mellé meccsenként. Emellett ő volt a gárda legjobb védője, egy meccset konkrétan ő nyert meg egy borzalmasan nagy blokkal, volt 8 és 9 gólpasszos estéje, illetve a hat találkozóból négyszer dupla-duplázott - ezzel bemelegített Anthony Davisre...

Andre Iguodalával is érdemes számolni a nagydöntős felvezetőkben

A korábbi Finals MVP elég hányattatott éven ment keresztül, hiszen tavaly nyáron két nagy csalódás is érte: egyrészt a GSW kikapott a Torontótól, másrészt a gárda spórolási célzattal elcserélte a senki földjén található Memphisbe. Iggy joggal érezhette úgy, hogy ez elég méltánytalan elbánás, nem is nagyon akart pályára lépni a Grizzliesben, inkább a könyvét promózta. Februárban érkezett Jae Crowderrel Miamiba, ahol aztán rögtön érezhette, hogy értékén kezelik – azonnal aláírattak vele egy 1+1 éves hosszabbítást 2x15 millióért. 

Ettől persze a rozsdát le kellett ráznia magáról, hiszen nem játszott 2019 júniusa óta, és a lehető legrosszabbkor jött számára a szezon felfüggesztése, ám a buborékban szépen elkezdte magát felépíteni és Erik Spoelstra is fokozatosan be tudta építeni a csapatba. Már közel sem olyan szinten múlik rajta csapata védekezése, mint anno Oaklandben, de ahogy a Kelly hősei című filmklasszikusban a Sherman tankok, úgy egy ilyen rutinróka is „nagyon kellemes háttér” egy látványos „akcióra” készülő alakulatnál. Iggyben még mindig ott van a gyilkos ösztön, ma is megmutatta, hogy öreg hiba feladni a dobásait, mert hiába nem arról híres, hogy lelövi a csillárt a plafonról, a playoffban ez mit sem számít. 

Érdekes egyébként kicsit kitekinteni a döntőre olyan szempontból, hogy az előző hét bajnoki fináléban legalább az egyik oldalon az a csapat szerepelt, amelyben Iguodala, illetve Danny Green szerepelt (tavaly mindketten ott voltak), és ebből a hét döntőből ötöt egyikük csapata meg is nyert – a kakukktojás mindkétszer LeBron James csapata, a 2013-as Miami, illetve a 2016-os Cleveland, és mindkettő csak hetedik meccsen tudott nyerni. Minden bajnokcsapatban szinte „alaptartozék” az extraklasszis védőspecialista a kezdőötösben az elmúlt 20-25 évben, a teljesség igénye nélkül Bruce Bowen, Shane Battier, Dennis Rodman, Ben Wallace, Rick Fox, MWP, Trevor Ariza, Udonis Haslem vagy Shawn Marion. Ezért talán nem véletlen, hogy Greennek tavaly nyáron adott két évre 30 milliót a Lakers (ezzel a csapat harmadik legjobban fizetett játékosa…) és adott a Miami idén tavasszal 1+1 éves hosszabbítást szintén 30 millióért Iggynek. Hiába idősödnek, mégis bajnokcsapatok védekezésének alapjátékosai voltak a közelmúltban, és ahogy az idei eredmények mutatják, még mindig ott vannak a szeren. 

Dion Waiters a szezon nyertese

Waiters a szezont még a Heat keretében kezdte, ott aztán nem volt rá szükség, úgyhogy nem sokkal később "felszedte" a Lakers - mivel ez a két csapat vívja a döntőt, így a hátvéd mindenképpen szerez gyűrűt. Mondjuk Miamiban összesen három meccsen került pályára, míg a Lakersnél a buborék-alapszakaszban debütált - ött hét összecsapáson bőven 20 perc felett átlagolt, a PO-ban viszont nincs rá szükség, a Portland ellen háromszor, a Rockets ellen kétszer, a Nuggets ellen egyszer sem vetették be.