Playoff-percek: tökéletes szinkronban van két párharc

Szinkronpárharcok

Íme egy forgatókönyv:

- A pályaelőnyben lévő csapat a párharc eleji két hazaiból egyet megnyer, egyet viszont rossz triplázással elveszít, 1-1-gyel utaznak át a másik városba a felek
- A harmadik meccsen az aktuális hazai csapat egy olyan győzelmet arat, amely könnyedén megtörhetné az ellenfelet és arról beszélünk, hogy akár el is dőlhet a széria a következőn
- A negyedik meccsen ennek ellenére a vendégcsapat feláll, megrázza magát és némi meglepetésre visszaveszi a pályaelőnyt, 2-2
- Az ötödik meccsen aztán a legutóbb győztes, most aktuálisan hazai csapat kiüti, széttépi ellenfelét és itt egyértelműnek tűnik, hogy minden megfordult, a két meccsel korábbi álláshoz képest, most az eredetileg pályaelőnyben lévő van olyan fölényben, hogy az ellenfél már padlón van
- A hatodik találkozón viszont a padlón lévő felkel, összeszedi magát és a hazai pályát kihasználva megint kiegyenlít, jöhet a hetedik meccs

Hogy melyik párharcról van szó? A Raptors-Sixersről... és a Nuggets-Trail Blazersről is.

Elvesztette eddigi fegyvereit a Toronto

A párharc során leginkább három dologra alapozhatott eddig a Raptors: Kawhi Leonard földöntúli teljesítményére, a legutóbbi győztes meccsen már a jó triplázásra, illetve összességében végig a leindításból szerzett pontokra. Nos ma hajnalban, a széria során először kikaptak a gyorsindításokból 16-11-re, az előző két meccsre kitalált magas szerkezet ellenére ezúttal 56-42-re alulmaradtak a festékben és rommá verték őket lepattanózásban (52-34), a tripláik szörnyűek voltak (25%), Leonard nem volt extra magához képest és mindez fokozottabban érvényes volt az első félidőre - ott 3/17 triplát és 4 fastbreak pontot tudtak felmutatni, így nem tudtak közel maradni ellenfelükhöz. Nyilván a gyengébb lepattanózás miatt sem voltak olyan eredményesek leindításból, de mindent összevetve pont azokat a fegyvereiket vesztették el erre az estére, amelyekkel eddig sikeresek voltak - most hazautaznak és azonnal rendezniük kell a sorokat, mert következik a mindent eldöntő hetedik meccs, ahol már nem fér bele a hiba.

Ez egy másik Ben Simmons - de továbbra is Joel Embiid a kulcs

Jimmy Butler már kétszer is "rászólt" a párharc során Ben Simmonsra, hogy szedje össze magát és kezdjen el igazán agresszíven kosárlabdázni, Simmonshoz pedig mostanra ért el az üzenet, úgyhogy egy teljesen más játékost láthattunk ezen az estén. Már az első negyedben volt 8 pontja és 5 gólpassza, végig támadta a gyűrűt, a labdafelhozatalok után sokszor elindult Embiid felé, kicsit "elcsalta" a védőt, majd sebességet váltott és betört a festékbe, amelyből vagy befejezett, vagy jól osztott ki - nem adott el labdát, de végig pörgette csapatát, óriási szükségük volt erre. Eddig egyszer jutott tíz pont fölé ebben a párharcban, a most dobott 21 egysége ilyen hatékonysággal abszolút plusz a Phillynek és az előző körben, a Nets ellen is láthattuk, hogy mennyire más a csapat akkor, ha a passzív Simmons helyett egy "dühös" Simmons van a pályán - abban csak reménykedhetnek, hogy kitart ez a mentális állapota a hetedik meccsre is.

Hiába láttunk azonban egy ilyen Simmonst, a döntő faktornak továbbra is Joel Embiid tűnik - a center egészségi állapotáról többször írtunk már és hogy mit jelent ő a csapatnak, de ezúttal újabb teljesen egyértelmű példát szolgáltatott arra, hogy nélküle nem fog menni. Ezúttal sem volt igazán agresszív és domináns támadásban, ahhoz nem volt elég ereje, de védekezésben stabilitást adott és 36 játékperce alatt +40-ben (!) volt vele a csapata, ami azt jelenti, hogy abban a 12 percben, amíg ült, 29 ponttal (!) kikapott a Sixers. Döbbenetes volt látni azt, hogy vele a pályán 19 egységnyi előnybe kerültek, majd leült, Brett Brown behozta Boban Marjanovicsot (igen, Greg Monroe-t megunta, megpróbálta a másik nagydarab centerét), akivel négy és fél perc alatt -15-öt produkált a gárda és az előnye jelentős részét elvesztette. Ebben a playoffban erre a problémára már nem találhatnak megoldást, csak bízhatnak abban, hogy Embiid jobb állapotban lesz a hetedik meccsen és tovább tudnak jutni, de az egészen biztos, hogy a nyári erősítések legfontosabb pontja (nyilván a kezdőcsapat megtartásán kívül) az lesz, hogy szerezzenek egy érdemi, 15-20 percre playoffban is pályára küldthető centert a padra. 

Nagyon ritka a portlandi „háromlábú szék” ilyen szituációban

A Trail Blazers a kiesés elkerüléséért lépett pályára a hatodik meccsen, és három játékosuk, Damian Lillard, CJ McCollum és Rodney Hood is elérte a 25 pontos határt, a csapatuk pedig nyert és megmenekült. Ilyen kombinációra utoljára 2002-ben került sor, akkor a New Jersey Nets triója, Jason Kidd, Kenyon Martin és Keith Van Horn csinálta meg ugyanezt – akkor a playoff első köre még három nyert meccsig tartott, a Nets és a Pacers pedig 2-2-ről futott neki az ötödik, „win or go home” összecsapásnak. 

Terry Stotts kockáztatása bejött, bár más esélye nem volt

Az első negyed a megszokott forgatókönyv szerint zajlott, hiába támadott elfogadhatóan a Portland, hátul azt csinált velük a Denver, amit akart. Az első percek jó megoldásai után Al-Farouq Aminu és Maurice Harkless teljesen elveszett, és az sem bizonyult jó megoldásnak, hogy egy időkérés után Stotts visszatette a kezdőötöst a pályára. Felváltva jöttek az eddig is hatékony Jokics- és Millsap egy-egyekből a közeli kosarak, a kiosztások, úgy tűnt, hogy a Portland ezzel a felállással megint szépen felpörgeti az ellenfelet. 

Stotts először azzal próbálkozott, hogy leültette a felállt védelem ellen haszontalan Harklesst, helyette a jobban labdázó Hoodot hozta be, majd pedig a szintén használhatatlan Aminu helyett jött Zach Collins, és két magasemberrel játszottak a hazaiak (akik közül Collins elfogadható tripladobó, inkább a periméteren játszott támadásban). Bár elsőre nem tűnt tökéletes megoldásnak ez a dupla-csere, kaptak egy-két iskolás kosarat, hosszú távon bejött az edzői húzás - stabilizálódott a játékuk, a második negyedben pedig az összekuszálódott rotációból a Portland jött ki jobban: jobb ütemben jöttek a cserék, elég hamar visszajöttek egál körülre. Itt nagyon fontos szerepe volt Evan Turnernek is, aki ugyan nem dobott rá (!) 19 perc alatt, de 7-7 pattanót és gólpasszt jegyzett, megolajozta a csapágyakat, amikor kellett. 

Persze mit sem ért volna a taktika, ha Rodney Hood ma nem dönt úgy, hogy nem akar kikapni, a csere-swingman végig agresszíven támadta a gyűrűt, a cseresort a hátára vette támadásban, és amikor a kezdőkkel volt fent, nagyon sok figyelmet lekötött, így több helye maradt Lillardnek és McCollumnak is az alkotásra, ebből esett ki Lillard brutális harmadik negyede. Az is fontos aspektus, hogy Hooddal jobban nézett ki a Portland tranzíciós játéka, ami ugyan pontokban nem mutatkozott meg, de abban igen, hogy kevesebbszer tört meg a védekezésből támadásba váltó csapat lendülete, végig tudták vinni a gyorsabb, de amiatt nem is tökéletes visszarendeződésekből adódó matchup-előnyöket. 

Lillardből kijött, ami benne volt, de még nem minden

Nem játszott rosszul, de igazán nem tudott megőrülni a Portland fővezére a Denver elleni szériában, de most már a második negyed vége felé érződött, hogy jó ritmusba került a Blazers, és Lillardtől is elkezdtek jönni az extra megoldások - a harmadik negyedben pedig az első meccs óta talán először érkezett el a „Dame Time” ideje, olyan könnyedséggel pörkölt be 17 pontot, amire csak a legnagyobbak képesek. A kérdés, hogy van-e még benne egy fokozat, mert arra szinte biztosan szüksége lesz csapatának idegenben, a hetedik meccsen nem fog beleférni, hogy az első másfél negyedben ne találja meg a játékát – mert még egyszer nyomatékosítsuk, nem arról volt szó, hogy Lillard elkezdte húzni a csapatot, hanem éppen fordítva történt. Ha a hetedik meccsen előjön az a sztárfaktor, ami az irányítóban benne van, és amit már láttunk a Thunder ellen is kritikus szituációkban, akkor Kanteréknek meglesz az esélyük a továbbjutás kiharcolására. 

Játszik még egyszer ilyen rosszul a denveri kispad?

Háromfős érdemi második „vonalat” vetett be Mike Malone, Monte Morris mindössze két percet kapott, így Barton 26, Plumlee 13, Beasley 10 percet töltött a parketten – mondhatjuk, hogy ma mindegyikük azért került pályára, hogy ne 48 percezzenek a kezdők. Plumlee teljesen eltűnt Zach Collins mellett, Beasley 0/8-as mezőnymutatót hozott össze, Bartonnal a fedélzeten pedig 26 perc alatt 25 pontos hátrányba került a Nuggets, elöl-hátul idegen testként mozgott a rendszerben. Pedig most nagyon kellett volna a segítség, mert Jokics 37, Craig 27 perc alatt kipontozódott, Millsap, Murray és Harris megoldásai ma „testületileg” nem jöttek be – ilyen kollektív megzuhanás minden párharcban előfordul, ilyenkor kell(ene) érkeznie a cseresornak. 

A Denver abban bízhat, hogy az alapjátékukat csak lelassítani tudta, nem megtörni a Portland, és ezzel is eljutottak 108 pontig – ha jobban (vagy inkább okosabban) védekeznek, akkor még mindig ők az esélyesek hazai pályán. Élő tapasztalattal rendelkeznek az előző körös, Spurs elleni hazai hetedik meccsről, és az életéért küzdő Portland is megmutatta, hogy legalább milyen intenzitásra kell készülniük, az esetleges kiesésnél arra nem hivatkozhatnak, hogy nem erre számítottak…