Playoff-percek: Vogelék eddig nem hibáztak, hogyan tovább, D'Antoni?

A Rockets most jobban akart, de nem játszott jól

A negyedik meccs után a hírek szerint nem kis ordítozás hallatszott a houstoni öltözőből - az egy szem támadólepattanót, a festékbeli és a gyorsindításos különcsata sima elvesztését vitathatták meg a játékosok. Az akarattal az ötödik meccsen nem is volt gond, és láthatóan nagy hangsúlyt fektettek a palánk körüli játékra: szedtek 9 támadópattanót, mindössze 6-ot engedtek, 36-34-re megnyerték a csatát a festékben dobott pontokat tekintve, Anthony Davist is szépen limitálták, a 13 pont, 4 gólpasszra jutó 6 eladott labda egy említésre méltó részsiker. 

Mindezt azonban alaposan zárójelbe teszi, hogy ez a védekezés csak a második negyedtől működött, így végig csak a Lakers hátát nézték. A meccs elején húsz pont feletti hátrányból kellett visszajönniük, mivel az első kiemelt valami egészen brutálisan kezdett a triplavonal mögül: KCP, Morris és Green öt hármast vert be, ehhez csatlakozott a padról Kuzma - hat tripla jött a kiegészítőktől az első nyolc percben, a hetedik pedig Jamestől, aki egyébként a meccs elején csak akkor nem ment be a gyűrűig, amikor nem akart. Megint McLemore tolta meg a Rocketsot ebben az időszakban, aztán Harden és Westbrook is kezdett belelendülni, de mindössze bő másfél negyeden keresztül működött a Houston játéka, a harmadik negyed közepén elkezdett nyílni az olló és a vége egy igen ronda kiütés lett. 

Összességében tehát ment előre a Rockets, próbáltak odafigyelni védekezésben, de az első negyed blackoutja után olyan hátrányba kerültek, amit ilyen ellenféllel szemben nem lehet ledolgozni. Láthatóan próbáltak figyelni a támadásban a labdaeloszlásra, a Tucker-Covington páros 17 dobással (közte 10 triplával) próbálkozott, de az elmúlt 2-3 meccs alatt szinte teljesen ki is hűltek, Eric Gordon terített betli volt, és a párharc végére csak benézett Bad Russ is - Westbrook sem támadásban, sem védekezésben nem tudott extrát hozzátenni, a Rondo-család aztán teljesen ki is idegelte. A Green-McLemore-Rivers trió ezúttal is igyekezett, sokat segítettek abban, hogy a ne dőljön el a meccs már a nagyszünetre, de ők is elfáradtak, végül 5/17-tel zártak a triplavonal mögül. 

James Harden alapvetően rendben volt, próbálta a víz felett tartani a Houstont, ameddig tudta, de a harmadik negyedben egyedül már kevésnek bizonyult - a gyűrűt ezúttal kifejezetten jól támadta, de a 2/8-as triplázás tőle gyenge, és elvették a passzait is (5 gólpasszra 6 eladott labda). 

A Lakers azt csinálta, amit kell

A Morris-KCP-Green trió mindegyike triplát vágott a meccs elején, innentől kezdve nem lehetett őket feladni, ennél tökéletesebb felállás pedig nem létezik LeBron számára, óriási területek nyíltak meg előtte, ráadásul rendezetlen védelem ellen is sokat labdázhatott, ebből jött össze a 20 pont feletti előny. Utána azért volt egy kis szenvedés, a Lakers cserepadja annyira nem villogott, csak Kuzmát lehetett maradéktalanul dicsérni az első félidőben, ezt kihasználta a Rockets, a második félidő elején viszont a kezdőötös megrázta magát és nagyon határozottan lerendezte a továbbjutás kérdését.  Csak emlékezzünk vissza: az első meccsen a Houston akarata érvényesült, a végére ez teljesen a visszájára fordult, gyakorlatilag minden fegyverüket elvették. 

Hogyan tovább, Houston?

Beszélhetnénk arról, hogy Danuel House Jr.-ral hogyan nézett volna ki az utolsó három meccs, de nagyon nincs értelme: talán biztosabban jöttek volna a triplák a kispadról, de a negyedik-ötödik meccsen ennél többet ő sem nagyon tudott volna hozzátenni a cseresor perceiben. Az biztos, hogy az esete megzavarta a fejeket a Rocketsnál, láthatóan akadtak akarati problémák a csapatnál, de önmagában a nagyobb akarat csak ideig-óráig pótolja a hiányzó centiket, ez a mai meccsen is jól látszott. 

Beszélhetnénk arról, hogy a szezon második felének és a buboréknak az egyik legjobb formájában lévő csapatával, a Thunderrel futottak össze rögtön az első körben, akik nagyon leszívták őket hét meccsen, majd jött az a csapat, ami a nekik legkellemetlenebb sztárduót tudja felmutatni, ráadásul brutálisan jól védekeznek és van hatékony small-ball felállásuk. 

Ezek mind tényezők abban a vitában, hogy akkor most az ultra small-ball zsákutca, vagy csak ebben a felállásban zsákutca, vagy kicsit csiszolni kell a keretet. A keret csiszolása szerintem nem kérdés, és azt meg kell adni, valami olyasmit kellett összeraknia Mike D’Antoninak szezon közben, amit még nem látott az NBA, és alapszakasz-szinten ez teljesen jól is sikerült. Arra viszont már nem volt idő, hogy az új felállás “elhitesse” a szezon közben elérhetővé vált veteránokkal, fontos kiegészítőkkel, hogy ide kellene igazolniuk, és a márciusi leállás sem segített a még csak formálódó csapatjátéknak. 

Az ultra small-ball a James-Davis páros ellen zsákutca, ez elég jól kiderült, viszont ilyen sztárkombináció nincs máshol Nyugaton - van viszont egy Clippers, egy időnként hiányzók nélkül is extrán védekező Nuggets, egy ígéretes Trail Blazers, egy kőkemény Jazz, a Dallas, ahol Doncic körül lehet csiszolni a keretet. És akkor ne feledkezzünk el a Warriorsról, akik jövőre megint simán ott lehetnek a nyugati Top4-ben. Ezeket a csapatokat nézve nem csak a játékbeli konkurencia nagy, hanem az FA-mágnesek száma is. Egy veterán, védekezni is tudó small-ball center nagyon kellene ebbe a csapatba, akit lehet tartogatni a playoffra, mert ha besül az alapjáték a rájátszásban, muszáj egy ilyen spíler Jeff Green mellé/elé - kérdés, hogy lesz-e egyáltalán esélyük ilyen veteránra.

Az biztos, hogy a Harden-Westbrook duót nem nagyon lehet megbontani, még két évig rengeteget keresnek, 2022 nyarán pedig mindkettőnek player optionje van, így valószínűleg még legalább egy évet kapnak a bizonyításra. Eric Gordonnak 2024-ig, Rob Covingtonnak és Danuel House-nak 2022-ig van szerződése, jövőre még PJ Tucker és McLemore szerződése is fut, Riversnek játékosopciója van, a csapat magja tehát adottnak vehető 2020/21-ben. A nagy kérdés, hogy a lejáró szerződésű Mike D’Antonit alkalmasnak tekintik-e erre a feladatra, vagy megpróbálkoznak mással. 

D’Antoni egyszer már Steve Nash-sel és a Suns-szal összerakott egy akkor forradalmi játékrendszert, nagyrészt neki köszönhetjük a mai NBA-t meghatározó rengeteg hármast és az egy-két passzos villámtámadásokat, de akkor hiába kapott négy évet a Seven Seconds or Less, nem tudott átlépni a küszöbön - két főcsoportdöntő után egy második körös, majd egy elsőkörös kiesés következett. Miután ő elment, 2010-ben a segítője, Alvin Gentry vitte el a főcsoportdöntőig a kicsit újragondolt csapatot, ahol a Lakerstől kaptak ki kemény csatában 4-2-re - vagyis az is egy járható út, hogy a rendszert jól ismerő új edző belevisz valami új színt a játékukba. 

Nem biztos, hogy most ez a jó megoldás. Vegyük figyelembe, hogy D’Antoni első szezonjában Harden mellett Lou Williams, Harrell, Gordon, Capela és Ariza alkotta a magot, utána két évig Chris Paul volt a másik vezér, ez az új rendszer (Westbrook buborék-sérülését is nézve) 2-3 hónapot játszott együtt, a minta tehát nem túl nagy. Ha egyébként D’Antoni megy, akkor azért komoly lenyomatot hagy a csapat történetében: nyert itt egy Év Edzője Díjat, az alapszakaszban 217-101-re végzett (68.2%), a playoffban pedig 28-23-ra. 

James és a számok

Utoljára a már említett 2010-es playoffban jutott be a főcsoportdöntőbe a Lakers, Bryanték akkor emlékezetes döntőben 4-3-ra győzték le a Bostont - ez a tízéves periódus a leghosszabb a franchise történelmében. Az eddigi “rekord” hét év 1991 és 1998, a Magic Johnson-éra vége és a Shaq-Kobe korszak első kiemelkedő eredménye között. 

James 11. alkalommal jutott be a “legjobb négybe”, korábban hatszor a Clevelanddel, négyszer a Miamival hozta össze, és eddig ez a playoff-sorozata kiemelkedik. Oscar Robertson után a második játékos, aki legalább 250 pontot, 100 lepattanót és 80 gólpasszt jegyez egy playoff első tíz mérkőzésén. 

Anthony Davis-szel párban lejátszották első tíz közös playoff-meccsüket, és itt is a hatvanas évek legendáival kerültek egy lapra. 542 pontot, 212 lepattanót és 129 gólpasszt raktak össze, az 500-200-100-as határt eddig két ilyen duó érte el: Oscar Robertson és Jack Twyman, illetve Elgin Baylor és Jerry West.

Hogy maradjunk a Rockets-párharcnál, egészen döbbenetes statisztika is napvilágot látott: a harmadik meccsen 10 perccel a vége előtt James tempójával vette át a vezetést a Lakers, és onnantól kezdve a párharc hátralévő 106 (!) percében a Houston egyszer sem vezetett...

Frank Vogelt és Jason Kiddet minden dicséret megilleti

Vogelt már korábban is dicsértük, most is megérdemli, a csapatvédekezést menet közben úgy alakította át és vett ki belőle hét láb magas centereket, hogy nagyot nem döccent a rendszer. A hátsó alakzat az utolsó négy meccsen egyre nagyobb nyomást tudott helyezni a Rocketsra, mindig tudtak rá támaszkodni, és ahol Markieff Morris vagy Kyle Kuzma használható, sőt néha jó védőnek néz ki, ott bizony rendben vannak az alapok. 

Akiről talán kicsit kevés szó esik, az Jason Kidd, leginkább csak más csapatok edzőkereséseinél kerül elő, és joggal. Az ő edzői karrierje felemás eredményekkel indult, de a Lakersnél visszahelyezte magát a térképre. Folyamatosan kiemeltük, hogy mennyire jó a csapat tranzíciós játéka még ez ellen a Houston ellen is, ebben vastagon benne van a keze Kiddnek - érdemes felidézni, hogy játékoskorában a gyorsindításra építve kétszer nagydöntőig vitte a New Jersey Netset, kisujjában van ennek a játékelemnek az összes nüansza. 

Vogelék abban is jók, hogy nem félnek feláldozni az első meccseket a párharcokban. Számtalan olyan alkalom volt, ahol James aktuális sztártársai (sokszor a kiegészítők is) nagyon nehezen fogadták el, hogy a megszokottól eltérő pozícióban kell játszaniuk, más és kevesebb dobóhelyzetük lesz, sokszor szükség volt igen komoly kiütésekre, hogy megértsék és elfogadják a szerepkörüket. Ez most valahogy nagyon gördülékenyen megy, mindkét párharcban volt egy próbameccs, mindenki azt csinált, amiről azt gondolta, hogy a legjobb, aztán a kijózanító pofon után mindenki gyorsan megértette, min kell változtatni. 

Ebben a csapatban azért iszonyatos egók vannak, akiket meg kell törni és beállítani a sorba, és most nem arra gondolok, hogy a kiváló csapatember Anthony Davis kijelenti, hogy ő nem akar centert játszani, majd mégis centert játszik és ledominálja a Houstont. Itt meg kellett értetni Dwight Howarddal, aztán McGee-vel, hogy nem fognak játszani a Rockets ellen, Markieff Morris-szal, hogy a Portland ellen nem kap sok percet, JR Smith-szel és Waiters-szel, hogy Rondo visszatérésével és Caruso remeklésével végképp padvége a helyük, Kuzmával, hogy itt az ideje védekezni. Az is fontos, hogy a szintén nem könnyű személyiségű Rondónak megtalálták a szerepkörét, amit el is fogadott - ha pedig Rondo fejben rendben van, még mindig olyan meccsekre képes, amit láthattunk a Rockets ellen. 

Ezeket a menedzselési feladatokat eddig hibátlanul megoldották Vogelék - nyilván Jamesnek is van “némi” tekintélye, de nagyon nem mindegy, hogy ezeket a kis harcokat neki kell-e megvívnia (emlékezhetünk, amikor Irvinggel, Bosh-sal, Love-val kellett megértetnie, hogy hátrébb kell lépniük). Most láthatóan ezzel sokat nem kell foglalkoznia, koncentrálhat a játékra, és a számok alapján élete playoffját futja eddig. Nyilván akárki is jön szembe a főcsoportdöntőben, komplexebb - másabb - mélyebb lesz, mint a Portland vagy a Houston, de az eddigiek alapján a Lakersnél joggal bízhatnak abban, hogy akár a Clippers, akár a Nuggets ellen kell játszani, időben megtalálják a megoldásokat. Azt csak halkan tesszük hozzá, hogy Paul George erősségeit és gyengeségeit például kevesen ismerik jobban, mint Vogel...