Playoff-percek: Williams húzásai ülnek, Malone még vár valamiért

Nüanszokon múlt a vége

Jayson Tatum nagy triplája után kétpontos előnyben védekezhetett a hosszabbítás végén a Boston, de érdekes módon nem az az Al Horford fogta Joel Embiidet, aki a második félidőben háromszor is blokkolta és a legjobb opció lehetett volna rá, hanem Tatum. Embiid megkezdte a maga játékát, már eljutott Tatummal a hátában a gyűrűig, és úgy tűnt, hogy emeli az egyenlítőnek szánt kettest, amikor az addig James Hardent taposó Jaylen Brown úgy döntött, hogy odavetődik duplázni. Embiid ezt észlelte, és azonnal tudta a dolgát, kilökte a labdát az üresen hagyott Hardennek, aki a nem tökéletes passzt is megfogta és a visszafelé repülő Brown felett bebombázta a meccsnyerőnek bizonyuló hármast.

Brown utólag azt mondta, hogy rossz kockázatot vállalt azzal a duplázással, de hibáztatni nem nagyon lehet érte: Embiid onnan Tatumról elég könnyen bedobhatta volna az egyenlítőt, és Brown olyan szögben duplázott, hogy nem volt könnyű kipasszolni onnan Hardennek. A Sixers sztárpárosa viszont megoldotta a feladatot, majd a túloldalon Tatum betörés-kiosztása későn találta meg Smartot, aki hiába vágta be a hármast, az már nem számított. Tatum tulajdonképpen itt és a rendes játékidő végén is elvégezte a maga feladatát, itt tizedekkel lekésett, elsőre pedig Smart hagyta ki a meccsnyerőt - ilyen nüanszokon múlt, hogy nem 3-1, hanem 2-2 az állás.

 

Küzd a Sixers, de a Bostonnak nincs miért aggódnia

Négy mérkőzés után ott tartunk, hogy a Celtics behúzott két magabiztos győzelmet, egyet otthon, egyet pedig idegenben, míg a Philly kétszer is óriási küzdelemben, centizve, clutch játékokat bemutatva győzött, mindkétszer James Harden hatalmas extrájának köszönhetően. Most azért inkább a Philly játéka érvényesült a mérkőzés nagyobb részében, de ismét az látszott, hogy alapvetően mégis a Bostonon múlhat a folytatás: amikor ők jól játszanak, jár a labda, és bedobják a jó helyzeteiket, akkor könnyen szereznek kosarakat, ezért van bennük egy-egy gyors és jelentős felzárkózás is, miközben védekezésben Al Horfordnak köszönhetően végig stabilak, és megnehezítik Embiid dolgát annyira, hogy az MVP egymaga nem tud mérkőzéseket nyerni.

Egyelőre a 2-2 és a két bosszantó vereség ellenére inkább a Boston lehet elégedettebb: a pályaelőnyt visszaszerezte a társaság, a játékában egy-két apróságon kívül nincs érdemi javítanivaló, háromból kell kettőt nyerni, és lesz két hazai meccsük - nincs könnyű párharcuk, minden tudásukra szükség van és szükség is lesz, de nekik nem nagyon kell komoly problémákat megoldani, míg a Phillynél lenne mit javítani.

 

Hardentől ez kell, de az sem baj, ha más is csatlakozik

Nem űrtudomány megállapítani, hogy amikor James Harden 40+ pontot dobott, remekül triplázott, agresszív volt, és a clutch dobásokat is beverte, akkor nyert a Sixers, míg amikor karrierje talán legrosszabb back-to-back meccseit rakta össze a második-harmadik találkozón, akkor nem - az teljesen egyértelmű, hogy tőle erre az agresszivitásra van szükség ahhoz, hogy a Phillynek legyen sansza. Nem is felteétlenül a dobóforma a lényeg, egyszerűen az, hogy támadja a gyűrűt, verje meg a mismatcheket (például a rendes játékidő végén Horford került rá az egyenlítő kosaránál, akit lábon meg is vert), vállalja el, amit el kell vállalni, helyezzen nyomást a védekezésre. Nem csak a 40+ pont a lényeg, hanem maga a felfogás, mert az látszik, hogy ugyan Embiid alapvetően hozza, amit kell, nem lehet rá panasz, de ez csak akkor tud hatékony lenni, ha a másik szupersztár is hozza a klasszisteljesítményt.

Ezen persze valamelyest enyhíthetne, ha a társak is hozzátennének valamit. Tobias Harris a harmadik-negyedik meccsen 8 pontot, 6/16-os mezőnyözést, 1/6 triplát és 9 faultot tudott felmutatni, ami gyakorlatilag értékelhetetlen produkció, Tyrese Maxey eddig 36,6%-kal dob a párharc során, 28,6%-kal triplázik és alig 2 gólpasszt átlagol, De'Anthony Meltonnak pedig eddig volt két extra meccse (egy 17 pontos, 5/6 triplás, és egy 14 pontos, 4/7 triplás, 4 labdaszerzéses), de a másik kettőn összesen két (!) pontot dobott - ez sem jó így, mert teljességgel Hardenre marad a labdázás, semmilyen társa nincs se szervezésben, se másban.

A triplákat egész jól dobja egyébként a Philly, de a volumen nincs meg, és ezt is Harden tartja a víz felett, pedig az előző meccseken Georges Niang már kezd bemelegedni - ezzel együtt nincs meg az a stabil kinti dobás, ami elengedhetetlen lenne a folytatásban.

Ezekre utaltunk az előző szemelvényben azzal, hogy a Sixersnél lenne mit megoldani, míg a Bostonnál nyugalom lehet - az akarat és a mentális erő viszont megvan Embiidéknél, ez mindenképpen biztató számukra.

 

Nikola Jokics már csúcsra van járatva

A Nuggets klasszisa a párharc 3. meccsén 30-17-17-es tripla-duplát gyártott, ilyen számsort senki nem tudott összerakni korábban a playoffok történetében, most pedig 53 pontos egyéni és franchise-rekordot szállított 20/30-as mezőnymutatóval és 11 gólpasszal. Az 53 pont holtversenyben a második legtöbb egy centertől, csak Wilt Chamberlain tudott ennél többet a playoffban (56). 78 pontot dobott vagy adott előtte gólpasszt, ez NBA-rekord egy centertől. Ami már kevésbé örömteli: az 53 pont a legtöbb, amit vesztes meccsen dobott valaki egy rendes játékidőben eldőlő PO-meccsen.

A két phoenixi meccsen összesen 41.5 pontot, 10.5 lepattanót és 14.0 gólpasszt átlagol és 63%-kal dob, korában soha senki nem volt képes két egymást követő mérkőzésen 40 pontos tripla-duplát átlagolni 60% feletti mezőnymutatóval.

 

Ayton továbbra is szenved, miközben Booker (és Durant) élete formájában van

Deandre Aytonról már az előző mérkőzésen külön szóltunk, azóta sok minden nem változott, Jokics gyakorlatilag azt csinált vele, amit akart – úgy tűnik, hogy ezzel már együtt kell élnie a Phoenixnek. A javára írható, hogy most mintha jobban akart volna, leszedett 4 támadópattanót, az elzárásai is jobbnak tűntek. A Denver kritikája, hogy Ayton lebontásával sem tudnak nyerni, leginkább azért, mert Devin Booker ellen megint semmi nem működött.

Bookert az első két meccsen még emberi dobásmutatón tartotta a Denver (persze ez is csak annyit jelent, hogy 50% körül dobált, ami természetesen kiváló adat), viszont a 3-4. meccsen egyszerűen hozzá sem tudtak szagolni a Suns hátvédjének játékához. A harmadik mérkőzésen Booker bevert 5/8 hármast, középtávolról és a gyűrű közeléből pedig 15/17-tel dobott, kiosztott 9 gólpasszt, a negyedik meccsen erre rakott rá 3/4 triplát és 12/14-et közelebbről, no meg 12 gólpasszt. Booker lőlapja nem sok különbséget mutat a két meccsen, plusz ontja a gólpasszokat – nagyjából ez az a szint, amikor már valakit drasztikusabb eszközökkel (kettőzés, egész pályás védekezés, védők tudatos rotálása, vagy a denveri támadások során faultgondokba kényszerítés) kellene védeni.

Booker a 3-4. mérkőzésen 41.5 pontot átlagol 79%-os mezőnymutatóval, közel 67%-os triplázással, 7/8 büntetővel, 10.5 gólpasszal, 6.0 lepattanóval, 2.0 labdaszerzéssel. 195 centi (6 láb 5 inch) vagy annál alacsonyabb játékos soha korábban nem dobott ilyen hatékonyan két egymást követő meccsen.

Booker három kategóriában vezet az idei rájátszásban (dobott pont, mezőnyszázalék, triplaszázalék), a Denver elleni sorozat eddigi négy meccsén a 60-50-90-es klub tagja.

Booker és Durant az első duó az NBA playoff-történetében, amely egymást követő két meccsen külön-külön eléri a 35 pontot, 5 lepattanót és 5 gólpasszt. Durant egyébként 75. alkalommal jutott el legalább 30 pontig, amivel elit klubba lépett be, elődei: Kareem Abdul-Jabbar, Michael Jordan, Kobe Bryant és LeBron James.

Hogy mennyire vannak csúcsra pörgetve a két gárda sztárjai? A második körben Jokics, Booker és Durant átlagol 30 pont felett, a többi három párharcban senki…

 

Monty Williams taktikai változtatásai eddig ülnek

A párharc előtt az egyik kulcskérdés volt, hogy a rendszerében bízó két mester közül ki változtat hamarabb és az hogyan sül el. Szintén X-faktornak éreztem, hogy Cameron Payne mikor rázódik bele a sorozatba, mert az ő sebessége kellemetlenül érintheti a Denver védekezését. Chris Paul sérülése miatt Monty Williams-nek nem is volt nagyon más választása, mint Payne játszatása, a hátvéd pedig már a 3. meccsen komoly problémákat okozott, mert kiválóan pörgette a tempót, miatta a Nuggets-nak mindig figyelnie kellett a gyorsindításokra. Payne a 3. és most a 4. meccsen sem dobott jól, de nem is ezt várták tőle, hanem a sebesség növelését, amivel sikerült többször is támadni a lyukakat a lassabban visszarendeződő Nuggets-védelem ellen.

Bár Torrey Craig mostanra teljesen kikopott a rotációból, a Suns kispadja ismét remek dolgokat mutatott és megint a negyedik negyed elején váltak döntő faktorrá. A 3. meccsen is itt sikerült meglépniük és 8-10 előnyt kiharcolniuk, ami kitartott a végéig, és a történelem ismételte önmagát. Ezúttal Landry Shametről maradtak le a denveri védők, a triplaspecialista pedig addigra már kellően bemelegedett a párharcba és a mérkőzésbe is (a 3. meccsen 25, most 30 percet kapott), hogy a kifejezetten komfortos helyekről bedobálja a hármasokat. Eddig a playoffban hét meccsen 6/19-cel dobott mezőnyből és 2/9 hármast értékesített, a mai számai: 6/9 és 5/8.

Hasonlóan melegedett be a sorozatba Terrence Ross, aki ma már 8 pontot dobott 2/6 triplával, Jock Landale pedig továbbra is extra (21 perc, 8 pont, 5 lepattanó, 1-1 blokk és labdaszerzés) – a kritikus negyedik negyed eleji időszakban ők is tudtak kosarat szerezni. TJ Warrennek ezúttal nem kellett a végén fontos játékokat megcsinálni, de 19 perc alatt +8-ban volt vele a Suns. Összességében ez már a második mérkőzés, ahol a Phoenix második sora (ide vehetjük tulajdonképpen Payne-t is) jobban teljesít a Denver padjánál, ráadásul a tendencia csak erősödött.

 

Meddig (és mire) vár Michael Malone?

A Denver mestere megint csak arra fókuszált, hogy Nikola Jokics és Jamal Murray helyzetei meglegyenek, működjön a kezdőötös alapjátéka. Ezzel nem is volt gond, hiszen a történelmi teljesítményt nyújtó Jokics mellett Murray 13/25-ös mezőnymutatóval szórt 28 pontot 7 gólpassz mellett, és a kezdőötösök szintjén egy hajszálnyival ugyan, de eredményesebben is játszottak a vendégek. A probléma ott kezdődött, hogy Michael Porter Jr. folytatta hullámvasútra hajazó játékát, most éppen egy rossz meccse következett (2/9 tripla), KCP pedig zsinórban második mérkőzésén nem dobott be hármast, így a spacing alig-alig működött és nem igazán tudott dominálni a Denver kezdője. KCP azért máshol eredményes tudott lenni, Aaron Gordon is jobban dobott, mint az előző összecsapáson, de mindez csak egy halvány előnyre volt elég.

A probléma, hogy Malone a kispadoknál semmit nem változtatott – pontosabban de, még szűkebbre húzta a rotációt, Christian Braun mindössze 8 percet kapott… Valamiért továbbra is abban bízott, hogy az összeszokottság és rendszer fontosabb, mint a friss lábak, de sorozatban másodszor bizonyosodott be, hogy ez jelen pillanatban pont fordítva igaz. Reggie Jackson elvileg egészséges, nem tudni arról, hogy konfliktusba keveredett volna Malone-nal, így logikus magyarázat nincs arra, hogy miért kapott eddig összesen három percet – a párharc első meccsének végén, minden mindegy szituációban.

Még a 3. mérkőzésen érthető volt Malone game planje, hogy bízik a saját rendszerében és megnézi, mit lép a Suns CP3 hiányára, de ott azért kiderült, hogy a Suns sebességgel és mélységgel sikeresen próbálja maga javára fordítani a párharcot. Erre viszont semmit nem reagált, most pedig már ott tart a széria, hogy amíg Williams a 3-4. meccsen szépen kibontotta és felépítette a bő kispadot, amivel komoly terheket vett le Booker és Durant lábairól, addig Malone leépítette és leszűkítette a saját rotációját és további terheket pakolt a Jokics-Murray duóra.

Már a 3. meccs után is úgy gondoltam, hogy a 4. meccsen a kisebb, rotáción belüli változtatások kevesek lesznek ide. Nincs „mi lett volna, ha?”, de ha most a Denver elkezdte volna tudatosan használni Reggie Jacksont (vagy igazából bárkit a padról) 8-10 percre, akkor most lenne arról adat, hogy mennyire lehet hasznos, illetve a játékosnak (vagy ne adj Isten játékosoknak) is lenne személyes tapasztalata a Suns-ról. Malone azonban úgy döntött, hogy az „egyet hátra, hogy aztán kettőt előre” elv helyett erőből próbálja elvinni a negyedik meccset és 3-1-re vezetni a szériában, hogy aztán otthon az 5. meccsen megpróbálja lezárni a párharcot. Remek „best case scenario”, de általában ezek 10-ből egyszer jönnek be, mert a szép elméletekbe általában bezavar egy tényező, amit úgy hívnak, hogy ellenfél. Malone kockáztatott, nem jött be, most pedig ott tart, hogy van két széthajtott sztárja, megzuhanó kispadja. Ha változtat, akkor megint rizikóznia kell olyan játékosokkal, akik nem léptek eddig pályára, ha pedig nem akar kockáztatni és az 5. meccsen is játszani akarja a tutit, akkor is kockáztat, mert a sztárjai előbb-utóbb kipurcanhatnak. Ha pedig valamelyiküknél becsúszik egy gyengébb meccs, az könnyen a párharcukba kerülhet.

Malone abban azért bízhat, hogy ez a gyengébb meccs a Suns sztárjainál is beeshet (különösen idegenben), mert ezeket az űrszámokat nyilván nehéz tartani, ezért is nem fordulnak elő sűrűn. Csakhogy itt megint visszakanyarodunk oda, hogy Bookerék helyére felléphetnek a Suns formába került cserehátvédjei (sőt szerencsés esetben még Chris Paul is visszatérhet), míg denveri oldalon egyedül Bruce Brown az, aki többet tud labdázni és látott pályát a szériában. Arra számítok, hogy a Denver mindenáron el akarja vinni az 5. meccset, ami otthon akár sikerülhet is, de ha megint 7-8 játékost forgat Malone, akkor az a párharc 6. meccsén vissza fog ütni, főleg hogy kezd majd besűrűsödni a menetrend, szerda hajnalban jön az 5., péntek hajnalban pedig a 6. összecsapás.