Új helyi hősök a 2019/20-as szezonban

Anthony Davis. LeBron James van akkora ikon, hogy a tavalyi gyenge nyitány ellenére sem kezdték ki a Lakers-drukkerek, de Davisnek bizonyítania kellett debütáló évében, amit tökéletesen meg is oldott: az első perctől kezdve klasszis teljesítményt nyújtott Lakers-mezben. Az alapszakaszban is remekelt, vita nélkül került be az All-NBA első ötösbe és kis híján megszerezte az Év Védője Díjat is – az elmaradt egyéni elismerés helyett parádés játékkal segítette nagydöntőbe a Lakerst, ahol sokáig harcban volt a Finals MVP-ért is. Tíz év után újra bajnoki címet ünnepelhetett a franchise, a 27 éves Davis valószínűleg még évekig ligaelit szinten segítheti a gárdát, nem kérdés, hogy Brow belopta magát az aranysárga-lila szívekbe. 

Jimmy Butler, Tyler Herro és Bam Adebayo. Kezdjük a végéről, Bam-Bam két évig türelmesen várt, amíg Hassan Whiteside-ot sikerült eltakarítani előle, és amint lehetőséget kapott, pusztító szezont rakott le az asztalra All-Star meghívással, All-Defensive tagsággal, nagyszerű játékszervezéssel, no meg vérmérseklettől függően az évtized-évszázad legnagyobb playoff-blokkjával. Egyes szakértők szerint ő a liga első center-irányítója, aki hátul centerként dolgozik, elöl pedig klasszikus hátvéd-mozgásokkal, betörésekkel büntet. Tyler Herro tett róla, hogy a buborék ideje alatt vezetéknevét felhasználják mindenféle szójátékra, újoncként egészen elképesztő, csak Magic Johnsonhoz mérhető meccseket hozott le, és bár a nagydöntőben kifogták a szelet a vitorlájából, összességében óriási szurkolói kedvenccé vált. Jimmy Butler pedig néhány hónap leforgása alatt egy nagyon sikeres franchise alapkövévé, minden szinten elismert vezérévé – a hátvéd-kiscsatár az egész csapat körüli kultúrát alapjaiban határozta meg őrült munkamániájával. Mindent elmondunk a teljesítményéről azzal, hogy Udonis Haslem nyugodtan visszavonulhat - lesz, aki átveszi a stafétabotot tőle…

Brandon Ingram. Lonzo Ball első Pelicans-szezonjában bőven akadtak pozitívumok és negatívumok is, őt nem neveznénk új local hero-nak, Ingram viszont teljesen kivirágzott új állomáshelyén. A kiscsatár első évei LA-ben felemásra sikeredtek, nem igazán tudott vezérré válni, egy ijesztő trombózissal is meg kellett küzdenie, azonban a Davis-csere számára tökéletesen sült el. Az alapszakaszban a leállás előttig remekelt, karrierje során először meghívták az All-Starra, megkapta a Legtöbbet Fejlődött Játékosnak járó díjat, és a fura szezont futó New Orleansban egyértelműen vezérré vált. 

Zion Williamson. Williamson egy nagyon közvetlen, szerethető figura, aki (egyelőre) remekül érzi magát New Orleansban, a Pelicans-drukkerek pedig annak ellenére imádják, hogy pályán még nem igazán láthatták.  Évek óta nem övezett ekkora hype egy NBA-be érkező tinédzsert, és egyelőre ez a lendület kitart annak ellenére, hogy összesen 24 meccset tudott játszani a ligában, sérülésekkel és súlyproblémákkal is meg kellett küzdenie. A buborékban nem remekelt, de a leállás előtt, amikor általában limitált ideig a pályán volt, pontosan annak a Predatornak nézett ki, akire sokan számítottak. A nagy kérdés, hogy képes lesz-e 70-75 meccsen 30-34 perceket játszani ugyanilyen hatékonysággal, de ez nem ennek a cikknek a témája. 

Ja Morant. Az 1/2-esek feltűnően sokszor ragadnak be a rajtnál az NBA-ben és sokszor nem is futnak be komoly karriert. A teljesség igénye nélkül az elmúlt 20 évben ilyen-olyan okok miatt így járt Stromile Swift, Jay Williams, Darko Milicic, Marvin Williams, Michael Beasley, Hasheem Thabeet, Evan Turner, Derrick Williams, Michael Kidd-Gilchrist, Jabari Parker, illetve az előző négy évben draftoltak egyike – Russell, Ingram, Ball, Marvin Bagley – sem kápráztatta el első éveiben a ligát követőket. Morant viszont nem foglalkozott ezzel, konkrétan rárúgta az ajtót az NBA-re: egyrészt elképesztő highlight-gyár, másrészt nagyon okos játékos is, aki már újoncként képes volt jobbá tenni a liga legaljára várt Grizzliest. Ritka az olyan szezon, amikor az Év Újonca Díj ennyire egyértelmű, még akkor is, ha 100-ból egy kedves szavazó valami rejtélyes oknál fogva Ziont jelölte az első helyre…

Carmelo Anthony. Több, mint egy évig nem lépett pályára az NBA-ben a veterán klasszis, ebben a korban pedig már nem nagyon van visszaút a ligába, Anthony mégis megcsinálta. A Portlandnél a rengeteg egészségügyi probléma miatt kapott lehetőséget, és szépen lassan beépült a csapatba, a leállás előtti hónapokban nagyon kellett az ő teljesítménye is, hogy a Blazers ne szakadjon le a playoffért folyó csatában. A buborékban aztán egy teljesen megfiatalodott, szálkás Anthony-t láthattunk, aki segített elérni a rájátszást, a Lakers elleni párharcban pedig időnként a fénykorát idézően játszott. Májusban volt 36 éves, még 2-3 év lehet benne, az szinte biztos, hogy „támogató” környezetben fogja ezt eltölteni – Portlandben nagyon megszerették a szurkolók és ő is jól érezte magát, ha pedig hazaigazol New Yorkba, ott is közönségkedvenc lesz. 

Bojan Bogdanovic. A leállás és a buborék talán elfeledtette velünk, hogy a Jazz messze legjobb kinti dobója nélkül vitézkedett az utolsó hónapokban. A horvát kiscsatár 2019 nyarán érkezett, és a szezon elejétől kezdve félelmetes mennyiségben és minőségben bombázta be a hármasokat, a Utah-drukkereknél pedig az ilyen teljesítmények mindig „meghallgatásra találnak”. A hab a tortán, hogy novemberben a Bucksnak, februárban a Rocketsnak vert be olyan buzzer meccsnyerő hármast, ami másoknak egész karrierjük alatt nem jön össze.

Chris Paul. Amikor tavaly nyáron Russell Westbrookért cserébe Chris Paul érkezett Oklahomába, nagyon-nagyon kevesen gondolták, hogy ebből bármilyen szinten jól jöhet ki az OKC. Kicsit nehezen állt össze a csapat, de amint megtörtént, a szezon közepén CP3 a liga legszűkebb elitjének szintjére vezényelte a fiatal gárdát – nem véletlen, hogy 2016-ot követően megint meghívták az All-Starra, a szezon végén pedig bekerült az All-NBA második ötösbe. A májusban 35-öt töltő Paulnak még 1+1 éves szerződése van 41 és 44 millió dollárról, de az idei játékával bizonyította, hogy ez a kontraktus közel sem csak egy nagy ballaszt, a zuhanyhíradó szerint több bajnokesélyes csapat is bevállalná. 

Robert Covington. Russell Westbrook számait sem érheti kritika, de amikor a miatta szétbombázott és újjáépített keret simán kiesik a második körben és ezt követően feláll a vezetőedző-GM páros, akkor azért erősen felemás a megítélése. Nem úgy Robert Covingtonnak, aki szezon közben a teljes nihilből (Timberwolves) érkezett Houstonba és szó szerint az első perctől kezdve óriásit dobott a Rockets játékán. Védekezésben miatta működött a korábban soha nem látott small-ball rendszer, támadásban bedobálta, amit kellett, időnként extrák is kiestek a kezéből, kérdés nélkül óriási nyereséget jelentett a texasi gárdának. Megkockáztatom, hogy ha az egész szezonban Houstonban játszik D’Antoni rendszerében, akkor komoly esélyes lett volna az Év Védője Díjra, de az Év védőötösében biztosan kibérelt volna egy helyet. 

TJ Warren és Malcolm Brogdon. A Buckstól az FA-piacon elhappolt Brogdon sérüléssel bajlódott, ettől függetlenül sokat tett azért, hogy megszeressék a kemény munkát mindig is kedvelő Pacers-drukkerek, jó vezérnek bizonyult a pályán, a playoffban pedig 20-10-es átlagot hozott. Arról nyilván nem tehet, hogy Victor Oladipo nagyon formán kívül tért vissza, Domantas Sabonis pedig kritikus pillanatban dőlt ki. A show-t azét inkább TJ Warren lopta el, aki tavaly nyáron létszámfelettivé vált Phoenixben, a Pacers pedig nem ugrott el az elől, hogy némi készpénzért vigyék a kiscsatár-erőcsatárt. Az alapszakaszban majdnem 20 pontot, a playoffban kerek 20 pontot átlagolt, a buborékban extrát nyújtott védekezésben, no meg Jimmy Butlerrel is összeakaszkodott egyszer-kétszer – egy évvel korábban valószínűleg nem sejtette, hogy ennyire jól sül el az indianai kaland, ami jó esetben még két évig folytatódhat is.

Devonte’ Graham. Amikor Kemba Walkert kvázi lecserélték a Bostonban korábban playoffban is villogó Terry Rozier-ra, úgy tűnt, hogy megvan a csapat játékának fazonszabásza – még előfordulhat, hogy Scary Terry azzá válik, de egyelőre úgy tűnik, hogy a másodéves Devonte’ Graham jobbról előzte ebben a szerepkörben. Grahamet 2018-ban a második körben draftolta a Hornets és első évében nem sok sót evett meg Walker mellett, amikor viszont az All-Star hátvéd távozott, Rozier pedig nem kezdte jól Hornetses pályafutását, Graham előlépett és nem is nagyon engedte el utána a karmesteri pálcát. 18.2 pontot, 7.5 gólpasszt szállított 37% feletti triplázással, 82%-os büntetőzéssel, néhány kisebb hullámvölgytől eltekintve stabilan játszott, különösen másodévesként. Hozzá kell tenni, hogy Graham februárban töltötte a 25-öt, alig egy évvel fiatalabb Rozier-nál, szóval nem egy szokványos másodévesről beszélünk – talán ő lesz az, aki megfordítja végre Michael Jordan csapatának szerencséjét a következő években?

Norman Powell. A Raptors hátvédje annyiban kicsit kakukktojás a listán, hogy ötödik évét húzta le Kanadában, ugyanakkor a korábbi 8-10. emberből idén avanzsált első számú cserévé, miután Fred VanVleet előlépett a kezdőötösbe. 8.6 pontos átlagát 16-ra növelte, a leállás előtt nem sokkal pedig annyira jól játszott, hogy Keleten még a Hét Játékosának is megválasztotta a liga. A playoffban is kiválóan teljesített, 13.4 pontot hozott 42% feletti triplázással, majdnem 80%-os büntetőzéssel, egyértelműen élt a lehetőséggel. Elképzelhető, hogy hamarosan még egy szintet lép a hierarchiában, hiszen a Raptors egyelőre nem biztos, hogy meg tud/akar adni négy évre 80 milliót VanVleetnek, akit rengetegen szeretnének becserkészni – az idén látottak alapján Powell megfelelő utód lehet. 

Christian Wood és Derrick Rose. A Pistonsnál az utóbbi években nem sok ok van az örömre semmilyen szempontból: Blake Griffin szinte állandóan sérült, a fiatalok egyelőre nem nagyon váltak be, ráadásul Andre Drummondot is elcserélték (bár ez inkább jó hír Detroitban). Két reménysugár csillant fel Michiganben: egyrészt Derrick Rose kora tavasszal kijelentette, hogy szeret Detroitban játszani és ha lehet, kitöltené a kétéves szerződését, ami persze nem biztos, hogy meg is fog történni, de a szurkolók nagyra értékelték a gesztust. A másik nagy pozitívum Christian Wood kikukázása (a Pelicans tette ki waiverre, onnan hozták el ellenérték nélkül): a 208 centis, 2015-ben nem draftolt, azóta csapatról csapatra hányódó erőcsatár 62 meccsen 13.1 pontot és 6.3 lepattanót átlagolt úgy, hogy csak a leállás előtti utolsó hetekben lett kezdő. Ekkor kiváló meccsek egész sorát hozta le, abszolút úgy játszott, ahogy egy modern magasembernek kell. Az egyetlen gond, hogy talán túl jól is sikerült ez a pár mérkőzés, azóta több csapat kívánságlistájára is felkerült, a Pistons pedig szinte biztos, hogy nem tud/akar túl magas ajánlatokat meccselni. 

Kristaps Porzingis. Tavaly januárban kicsit a sötétbe ugrott a Dallas a lett magasemberrel, hiszen az újoncszerződése utolsó évét taposta és még nem volt aláírva az új kontraktusa, azonban nyáron gyorsan megegyeztek egy ötéves maximum dealben, Porzingis pedig elkezdett bizonyítani. 57 alapszakasz-meccsen lépett pályára, több 30 pont feletti mérkőzést gurított, végül majdnem 20-10-et sikerült átlagolnia az alapszakaszban – ráadásul jól kiegészítették egymást Luka Doncic-csal. Az évek óta gyengélkedő Dallas különösebb gond nélkül jutott be a playoffba, ahol kis híján a Clipperst is megtréfálták – Porzingis kisebb térdsérülése nem jött jókor, de amit addig mutatott karrierje első playoffjában (23.7 pont, 8.7 lepattanó, majdnem 53 százalékos triplázás és 87 százalékos büntetőzés), az nagyon-nagyon biztató a jövőre nézve. 

Tacko Fall. A Celtics óriásával zárunk, mint klasszikus közönségkedvenccel. A nem draftolt, 226 centis szenegáli újonc már a Summer League-ben belopta magát a bostoni drukkerek szívébe, majd a szezon kezdete előtt nem sokkal a two-way szerződést is kiharcolta magának. A nagycsapatban összesen hét meccsen léphetett pályára az alapszakaszban, elvállalta a buborékot is (három percet kapott a playoffban is), mindez egészen biztosan nem rontott a bostoni reputációján.