Playoff-percek: meddig nézi a Jazz-oktatófilmet az OKC?

Playoff P-ből Pushoff P

A Thunder-Jazz párharc első meccse úgy indult Paul George számára, mint egy álom – beszórt nyolc triplát, lejátszotta Joe Inglest és ment is az ausztrálnak a trash talk. Playoff P azonban szépen lassan eltűnt, Ingles védekezésben és támadásban is egyre jobban játszott, ma pedig teljesen belemászott George fejébe (is), aki az első negyedben technikait érően lökte fel ellenfelét. A Utah műértő közönsége sem volt rest, el is kezdte skandálni a Pushoff P-t (~ellökő). George-nak persze ennél nagyobb gondja, hogy az elmúlt három meccsen összesen 9 triplát tudott bedobni 29 kísérletből, Ingles félelmetesen nagy munkát végez rajta – sok összetevős a Thunder szenvedése, ez az egyik. Persze igazságtalanság lenne a nyakába varrni a vereségeket, Westbrookról külön is szólunk, Carmelo Anthony 5/18-as mezőnymutatója beszédes, pláne annak tudatában, hogy rengeteg tiszta dobást képtelen pontokra váltani.

A történelem nem áll az OKC mellett

A harmadik meccs után boncolgattuk, hogy Russell Westbrook üzengetése és felfokozott idegállapota visszafelé sülhet el, mivel láttunk már pár ilyet az utóbbi években. Most is ez történt, Westbrook görcsösen akart, hajtott és ment előre, és nem tudott hideg fejjel gondolkodni, ami könnyen a párharcba kerülhet. Nyilván a Jazz is minden létező pszichológiai fegyvert bevetett, de ennyire nem lehet idegből játszani - nem igazán meglepetés, hogy megint Bad Russ jött elő. Most nagyon gyorsan le kellene higgadnia és csak a kosárlabdára koncentrálni, de ez nagyon nehéz, mert a Jazz játékban is egyre jobban fölé nő a Thundernek, és ezt érzi Westbrook is. Nem egyszer volt már ilyen helyzetben pályafutása során, hogy 1-3-as állásról kellett volna fordítania csapatával, de ez nem hogy nem sikerült, háromból háromszor azonnal kikapott és "lezárta a szériát" a Thunder: 2011-ben a Dallas, 2012-ben a Miami, 2017-ben pedig a Houston ellen (2013-ban a Memphis ellen hasonló volt a forgatókönyv, de ott Westbrook sérülés miatt kihagyta az egész szériát). De még ha meg is nyerik az ötödik meccset, be kellene húzni a hatodikat is Salt Lake Cityben, amivel mindössze az a probléma, hogy zsinórban nyolcadszor kaptak ki idegenben a rájátszásban, utoljára 2016-ban, a Warriors elleni konferenciadöntőben tudtak nyerni…

Donovan Mitchell továbbra sem újoncként viselkedik

Ben Simmons (és egyes periódusokban Jayson Tatum) is úgy játszik, mint egy veterán, és Mitchell sem tétlenkedik a rájátszásban. Az első meccsen 27 pontot termelt, amivel a második legjobb újonc-előadást mutatta be a Jazznél, a másodikon ezt megjavítva 28 pontot szórt, ma pedig túl is szárnyalta a 31 pontos franchise-rekordot, amit bizonyos Karl Malone tartott 1986-ból. Újoncként az első négy playoff-meccse után 27.5 pontos átlaggal büszkélkedhet, ennél többet négy játékos hozott össze: Lew Alcindor (Kareem Abdul-Jabbar), Wilt Chamberlain, George Mikan és Michael Jordan. Négy meccsen dobott 110 pontja Jordan óta a legtöbb, íme a lista:

Wilt Chamberlain 150 pont (1960)
Kareem Abdul-Jabbar 135 pont (1970)
George Mikan 125 pont (1950)
Michael Jordan 117 pont (1985)

A Joe Ingles-meccs

Bármennyire történelmi számokat is hoz Mitchell, a mai mérkőzés kérdés nélkül Inglesről szólt: a triplákról, a trash talkról, a kiváló védekezéséről. A 2-3-4. meccsen a plusz mínusz mutatója +61, vele a pályán 100 labdabirtoklásra vetítve a csapat mutatója +22.2 pont, nélküle -19.6… A közösségi médiában megkapta, hogy úgy néz ki, mint egy idősödő vezérigazgató, matektanár, játékára írták, hogy Lance Stephenson saroktriplákkal, egy biztos, hogy kegyetlenül beárazta Playoff P-t az elmúlt három mérkőzésen. A Jazz-drukkerek megőrülnek érte (szintén egy jó hasonlat a Twitterről: bár ausztrál, úgy néz ki, mint egy átlagos helyi), és láthatóan Ingles is remekül érzi magát. Igazi Hamupipőke-történet az övé, hiszen 2009-ben nem draftolták, 22 évesen, három év Kína (!) után elment játszani Európába, három évet lehúzott Barcelonában, felépítette magát, majd 2014 tavaszán Euroligát nyert a Maccabival. 27 évesen megkapta a lehetőséget, hogy bekerüljön a ligába, de a Clippers egy nappal az alapszakasz kezdete előtt kitette a keretből, a szabadlistáról szedte össze a Jazz. Zach Lowe szakíró emlékeztetett is rá, hogy a lassan 31 éves Ingles négy éve úgy kezdte meg NBA-karrierjét, hogy kirúgták a Clipperstől, miközben a felesége a repülőn ült, hogy ott legyen férje NBA-debütálásán…

Taktikailag is nullán van az OKC

Kissé érthetetlen, hogy a negyedik meccs végére sem tudott mit lépni Billy Donovan a Jazz támadójátékával szemben - mert amellett, hogy Inglesék védekezése is parádés, elöl legalább annyira szétszedik az atletikus, gyors Thundert. Méghozzá pofonegyszerűen: George-ék tízből tízszer segítenek túl a fenti kettő-kettőknél, a labdás ember szépen vár egy-két ütemet, amíg a gyűrű felé leváló társra besegíti valaki, majd elmosolyodik és kényelmesen kilövi a labdát a túloldali sarokba. Innentől aztán már nincs is miről beszélni, vagy jön egy jó tripladobó helyzet, vagy kontrából megveri emberét az, aki a sarokban kapta a labdát és abból kreál egy jó helyzetet. Ez pedig meccsek óta tökéletesen működik, Donovan alig-alig védekeztet mást övéivel, Rubio és Mitchell remekül olvassa a helyzeteket, Ingles passzkészségéről pedig nem is kell külön szólnunk. Ha ez valamiért mégsem megy, akkor még mindig lehet utazni Anthonyra, vagy felbosszantani az ellenfelet, mert arra is rendkívül, már-már mulatságosan fogékony ez az OKC, így sikerült sorozatban másodszor is 110 pont felett kapni egy, az alapszakaszban teljesen átlagos (15. támadóhatékonyság) támadójátékkal bíró csapattól. 

De Westbrookék a túloldalon sem találnak megoldást, egy szintén tökegyszerű kettő-kettő elleni védekezést nem tudnak legyűrni mérkőzések óta, olyannyira nem, hogy most már teljesen szétesett a játékuk, gyakorlatilag alig, ad hoc jelleggel járt a labda és mindenki erőlködött egyedül - ettől aztán nem is várhatnak sok jót, csak az Anthony-féle 5/18-akat, vagy a Westbrook-féle 36,7%-os mezőnymutatót, amennyivel dolgozik eddig a párharcban a regnáló MVP. 

Azt innen nem tudjuk megítélni, hogy az edzői stáb a hibás, vagy a játékosok, de itt már nem fogadkozásra, vagy még több energiára van szükség, hanem észre, fineszre, taktikai változtatásra, különben még a mi "Jazz in 6" tippünk is jóindulatúnak bizonyul. 

Kicsúszott negyed, vagy jelzés?

Tizennégy negyedet kellett várni arra, hogy előkerüjön az alapszakaszban látott Houston, de rögtön egy még annál is életveszélyesebb verzió érkezett meg - három és fél meccs támadásbeli szenvedés után egyetlen játékrész alatt ötven pontot szórt a gárda. James Harden és Chris Paul úgy játszott, mint ahogy a szezon során már sokszor, védhetetlen helyzetekből szétszedték az ellenfél védekezését, hiába kapart nagyon Jimmy Butler bármelyikük ellen, leiskolázták őt is, meg a többieket is. Nyilván nem lehet ez az "alapállapot" még a Rocketsnél sem, de Mike D'Antoni már hosszú hetek óta a ritmusról beszél és hogy azt kell elkapnia csapatának, kérdés, hogy ez elég lesz-e hozzá, vagy csak egy kicsúszott jó 12 percről van szó. 

Mert ezt megelőzően megint csak szenvedett a gárda, Harden 0/7-et dobott az első negyedben, nem jöttek ki jól a helyzetek, nem volt meg a lendület, igaz, a második játékrész hajrájában azért már kezdtek éledezni. Egyelőre viszont még mindig nem tudjuk pontosan, hogy mit is várhatunk a Houstontól - ha ennyire a dobóformától függ a gárda eredményessége, akkor azért bőven lesznek gondjai még akkor is, ha egyébként a védekezése a négyből háromszor többé-kevésbé rendben volt.

De hogy mennyire is volt jó az a harmadik negyed? Talán az alábbi két kép megmutatja:

Harden 22 pontja egyébként franchise-rekord egy negyedre vetítve és a playoffban öt éve nem csinált ilyet senki, akkor Steph Curry dobott 22-t a Spursnek.

Mit tehet a Minnesota?

Igazából semmi különöset. Most vissza kell menni Houstonba úgy, hogy minden hiba végzetes lehet és bár az első két meccs taktikai hibáit sikerült korrigálni hazai pályán, felébredt a Towns-Butler páros, sőt, Derrick Rose felülteljesít, túl sok fegyver azért nincs Tom Thibodeau kezében - azt láttuk most is, hogy mennyire a Rockets ritmusától függ, hogy mi történik. Folytatniuk kell az eddigi védekezést, remélni, hogy Hardenék nem fognak jól dobni kintről, elöl pedig erőltetni azt, ami működik - több közhely nincs a tarsolyunkban, de mást nem nagyon lehet hozzátenni az ő szemszögükből. Hiszen nem azért kaptak egy negyedben 50 pontot, mert hirtelen megoldhatatlan feladat elé állította őket Mike D'Antoni valami nagy húzással...

Egy ilyen mélyütés (1986 óta senki nem kapott ki a playoffban harminc ponttal egyetlen negyedben, akkor 36-6-ra verte az Atlantát a Boston) után, 1-3-nál az is benne van, hogy megrendülttek a játékosok és fejben nem is szedik össze magukat igazán az ötödik meccsig - Thibodeau feladata leginkább az, hogy ezt elkerülje és élessé, éhessé tegye a keretét a következő megmérettetésre.

Derrick Rose még bizonyít

Rajon Rondóról írtuk már az idei rájátszás során, hogy megmentette a tavaly már az NBA-ből kifelé tartó karrierjét, de Rose még nála is mélyebből igyekszik összeszedni magát, gyakorlatilag a használhatatlan kategóriába tartozott már ebben az évben - és már korábban is, de Clevelandben ez teljesen egyértelművé vált. Ebben a playoff-párharcban, Thibodeau keze alatt azonban mintha megint motoszkálna benne valami: korábbi önmagához ugyan nem ildomos hasonlítani, de mégis, agresszíven, kőkeményen megy neki a gyűrűnek, a védőknek és a négy meccs során 23,8 perc alatt 14,8 pontot átlagol 52%-os mezőnymutatóval, 71,4%-os triplával és 2,8 gólpasszal - hatodik emberként bizonyítja, hogy a megfelelő rendszerben és szerepben még képes hasznos lenne. Lehet, hogy csak Thibodeau hiányzott neki?