Playoff-percek: üzent a többieknek a Houston?

Ez a Rockets félelmetes

Alaposan feltüzelte játékosait a legutóbbi vereség után Mike D'Antoni és a Houston bemutatta, hogy igenis készen áll egy komolyabb eredményre ebben az évben. Ez az a védekezés, amely az utóbbi években hiányzott belőlük és amelyet már az alapszakaszban is felfedezhettünk néha és ez az, amellyel lehetnek merészebb terveik a playoffban is. Gyakorlatilag jó dobóhelyzetet sem engedtek a Jazznek, amíg még volt tét, mindent elváltottak hátul, de sokkal agresszívebben és koncentráltabban, mint legutóbb, Clint Capela pedig oktatott - volt, hogy négy egymást követő Jazz-támadás is az ő jó védekezésében halt el, ezekből pedig könnyedén dobálták a kosarakat Hardenék. Beszédes statisztika, hogy az első negyedben 6-0 volt az eladott labdák aránya a Utah "javára"...

Ezt tetézték azzal, hogy támadásban sem az "álljatok félre, most én egy-egyezek" elvet követték, nagyon agresszíven támadták a festéket, mindenki mozgott labda nélkül, jó pár kosarat szereztek sima belépések után és egyáltalán nem kellett extra, sőt, igazából még átlagos kinti dobóforma sem ahhoz, hogy földbe döngöljék ellenfelüket. Az első negyedben enélkül is 16/26-ot dobtak mezőnyből és szinte csak az üres hármasaikat váltották kosárra, az pedig nem nagyon látszik, hogy mit lehet ellenük tenni, ha ilyen fegyelemmel és fókusszal kosárlabdáznak - főleg ha esetleg még megérkezik egy-két extra dobás is a sztároktól. 

Azt is tegyük hozzá, hogy ahogy a Wolves, úgy most a Utah ellen is azonnal megrázták magukat az első probléma láttán, ez is nagyon komoly erény a playoffban - nem mondjuk, hogy már készülhetnek a Warriors ellen, de jelen állás szerint igazi gondjuk nincs, az utóbbi öt meccsükből négyszer nem volt érdemi esélye az aktuális ellenfélnek. 

Nem sokat tehet Quin Snyder

A Jazz vezetőedzője igazából annyit tudott mondani az összecsapás után, hogy a Rockets agresszívebb volt és az ő akaratuk érvényesült, de mélyebb szakmai dolgokat nem tudott kiemelni - egyszerűen Ricky Rubio hiányában nincs igazi irányítójuk, aki meg tudná oldani a Paulék által generált problémákat támadásban, hátul pedig szintén teljesen eszköztelennek tűntek a gyorsabb, pontosabb houstoni gépezettel szemben. Rudy Gobert-nek sem volt komolyabb hatása az eseményekre, a betörő vendégjátékosok őt is átdobták, vagy a mögé belépő csapattárs zsákolhatott üresen és elöl sem jutot el hozzá sokszor a labda - Donovan Mitchell már legutóbb is gyengén dobott, most Inglestől is a betli érkezett az extra után, más pedig gyakorlatilag nem tud kreálni. Jellemző volt, hogy akkor tudott kicsit közelebb kapaszkodni a gárda, amikor Royce O"Nealnek volt egy személyes 7-0-s futása, ilyen váratlan dolgok miatt nem lett ez közte negyven a végén is.

Javítani túl sok mindenen nem lehet, nyilván lehet kicsit mást játszani védekezésben, mert a 39 kapott pont egy negyed alatt idei negatív playoff-csúcs számukra, lehetne kicsit tudatosabban, lassabban támadni, de amikor így játszik a Houston, akkor igazi válasz nem nagyon létezik. 

Eric Gordon is megérkezett

A playoffban eddig elmaradt a várakozásoktól és korábbi önmagától a Houston hatodik embere, a Minnesota elleni szériában 34,4%-kal dobott mezőnyből és bár az utolsó két találkozón azért már feljebb kapcsolt, nem tette ki az ablakba, amit akkor nyújtott. A Utah ellen eddig még ezt is alulmúlta, az első meccsen konkrétan 0/6 mezőnykísérlettel zárt, a második összecsapáson 5/16-ot szenvedett össze és most hajnalban volt az első igazán jó meccse a rájátszásban: ezúttal ő is folyamatosan támadta a gyűrűt és ment a festékbe, majd a később megnyíló területeket kihasználva kintről is hatékonynak bizonyult - 25 ponttal, 8/13-as mezőnymutatóval és 4/8 triplával hagyta el a parkettet, ez már az a teljesítmény, amit várnak tőle.

Összességében a nyolc playoff-meccs során most először dobott 46% felett és most először érte el a 20 pontot, talán ő is bemelegedett - és akkor a keretben lévő tartalékokat még nem is használja D'Antoni, Joe Johnson most először lépett pályára (négy perc erejéig) a párharcban, a Wolves ellen is csak 25 percet játszott az öt meccsen, de Ryan Anderson is csak 6,7 percet átlagol, hajnalban dobta az első kosarát a Jazz ellen. 

Ki volt az utolsó, aki legalább 20 gólpasszt adott egy playoff-meccsen?

Természetesen Rajon Rondo, 2011-ben a New York Knicks elleni elsőkörös párharc harmadik mérkőzésén jutott el 20 asszisztig, nem mellesleg akkor tripla-duplázott a 17 ponttal megnyert mérkőzésen. 1990 óta egyébként összesen öt játékosnak sikerült húsz gólpasszt kiosztania egy rájátszás-meccsen, Magic Johnson, Tim Hardaway, John Stockton és Steve Nash érte még ezt el Rondo mellett, de egynél többször csak három kosarasnak sikerült a bravúr: Rondónak ez volt a második, Stocktonnak négy ilyen meccse volt, Magic Johnsonnak pedig tíz. 

A Warriors beáldozta ezt az összecsapást

A Spurs elleni párharcban, illetve a Pelicans elleni első meccsen is jól működött a bajnok játéka Steph Curry nélkül, és a második mérkőzésen sem bolygatta még meg Steve Kerr a kezdőötöst, annyira lendületben voltak. Curry csak a padról szállt be, és igazolta, hogy jó formában van, 28 pontot szórt 5 triplával, így jöhetett a következő lépés: visszatérés a kezdőbe. Ez további változtatásokkal is járt, hiszen Iguodala helyett McGee kezdett, így felbolydult a rotáció is, a játékosok nem az eddig megszokott menetrend szerint, illetve nem a megszokott társakkal voltak a parketten – bármennyire is összeszokott társaságról beszélünk, ennyi változás még nekik is sok, pláne úgy, hogy a túloldalon azért érződött, hogy vért ivott a New Orleans a meccs előtt. A szakmai stáb úgy kalkulálhatott, hogy a pályaelőnyt megvédték, a Pelicans játéka tulajdonképpen nyitott könyv, most az a feladat, hogy Curryt visszaépítve jussanak túl rajtuk. A negyedik meccsen már egy összeszokottabb Warriors lesz majd a pályán, mindenki tudja már, hogy mi pontosan a feladata, fejlődni fognak elöl-hátul – nem biztos, hogy a feltüzelt New Orleans ellen ez elég lesz a győzelemhez, de úgy fogalmazhatjuk meg a helyzetet, hogy az első két meccsen a Pelicansre figyelt a GSW, a második két meccsen saját magukra fognak, a párharc záró meccsén vagy meccsein pedig az újjászervezett csapat játékához fogják igazítani a taktikát.

Intenzitás és small-ball lehet a Pels kulcsa?

A második meccsen már alakult a New Orleans támadójátéka, de akadtak gondok, Rajon Rondo például hiába adott 12 gólpasszt, 7 labdát el is szórt – ma 21 gólpasszára négy eladott labda jutott, és nem csak arról szól, hogy ő jobban koncentrált, hanem a csapat is sokkal élesebben játszott hazai közönség előtt. Gyakorlatilag minden kezdőjátékos extrát nyújtott a maga területén: Rondo gólpasszairól már megemlékeztünk, Jrue Holiday ezúttal valóban a pálya mindkét oldalán hozzá tudott szólni (az egyik oldalon jöttek a triplák és a gólpasszok, a másikon a lepattanók és labdaszerzések, illetve a remek zavaró védekezés), Mirotic a három triplája mellett először tudott dupla-duplázni a sorozatban, Anthony Davis pedig folyamatosan nyeregben volt támadásban és védekezésben is, ezúttal nem neki kellett alkalmazkodnia az ellenfélhez, hanem fordítva. Ez a gondolat az egész meccsre igaz, a New Orleans megérezte, hogy lehet keresnivalója a kicsit felforgatott Warriors ellen, és a komplett csapat odatette magát. Érdekesség és érdemes figyelni majd a negyedik meccsen, hogy a Pelicans próbálkozik-e többször small-ballal, vagy csak egyszeri alkalom volt Cheick Diallo mellőzése, az egyetlen csereként pályára kerülő magasember mindössze négy percet kapott.

Ez kell a kiegészítőktől

A párharc előtt sem volt kérdés, hogy a négy húzóember azért egy-két kivételtől eltekintve hozni fogja magát, a mérleg nyelve az lesz, hogy egyrészt hogyan limitálják Durantet, másrészt támadásban kintről mit tesznek hozzá a kiegészítők. Nos ezúttal Durantet (önmagához képest) jól védték és hátul sem tudott hozzátenni (3 pattanó, 2 szerzett labda), és Draymond Green újabb majdnem-tripla-duplája is csak szép számsornak bizonyult, a hét labdaeladás alaposan belerondít az összképbe. A New Orleans második vonala ezúttal azt hozta, amit várnak tőlük: beverték a hármasokat (Hill és Clark 3-3, Miller egy tripla), illetve igyekeztek aládolgozni a húzóembereknek (Moore: 36 perc, 13 pont, 3 gólpassz). Igaz, hogy a pontok egy jelentős részét már nagyobb előnyben, a negyedik negyedben szerezték, de az idei playoff is már többször rávilágított arra, hogy nincs lefutott meccs, több, 20+ pontos hátrányból történt fordítást láttunk idén, a GSW-ben meg pláne benne van a megőrülés lehetősége - megnyugtató az érzés a kezdőknek, hogy a padról bármikor be lehet vetni jó formában lévő játékosokat, akik tartani tudják az eredményt.