1996. április 21. - A rekordok napja

1948. április 21-én zárult a BAA második idénye, miután a Baltimore Bullets 88-73-ra verte a címvédő Philadelphia Warriors csapatát, így 4-2-vel behúzta a döntőt.

Keleten a Philly (27-21) és a New York Knicks (26-22) kiemelkedtek, ám nyugaton gyakorlatilag négy ugyanolyan csapat volt, ráadásul mindegyik jobban végzett, mint a keleti első: a St. Louis Bombers nyerte a főcsoportot (29-19), összesen 1-gyel jobb mérleggel, mint ami a másik három csapatnak, a Baltimore-nak, a Chicago Stagsnek és a Washington Capitolsnak volt (egyenként 28-20). A Stags a Capitolsszal, majd a győztes chicagóiak a Baltimore-ral játszottak egy-egy mérkőzést, hogy eldöntsék, ki a második és ki a harmadik - végül a Bullets megverte a Chicagót, a Washington viszont így PO-ba sem jutott.

A két főcsoport második helyezettjei egymással mérkőztek meg, de mindkét párharcból a nyugatiak jutottak tovább: a harmadik helyet megszerző Chicago a Boston Celticset (20-28), míg a Baltimore a Knickset győzte le 2-1-re. Ebben az idényben is ugyanaz volt a formula, mint az 1-gyel korábbiban. A főcsoportdöntőben a két továbbjutó egymás ellen két nyert meccsig ment - 2-0-lal került a fináléba a Bullets -, a másik ágon viszont a két főcsoportdöntős 4 nyert találkozóig gyűrte egymást, és a Warriors csak 4-3-mal jutott túl a St.Louison - igaz, az utolsó meccset 39 ponttal nyerte idegenben. Ezt követően jöhetett a finálé, ahol a Bullets a második mérkőzésen elvette a pályaelőnyt, és nem is engedte azt ki a kezéből.

A Warriorst ebben az évben is Joe Fulks vezette szinte egyszemélyben, a Baltimore jóval kiegyensúlyozottabb együttes volt. A Bullets keretéből egy embert beválasztottak a Hírességek Csarnokába is: Buddy Jeannette mindössze három évet töltött a ligában, ez is elég volt neki a Hall of Fame-hez. A Baltimore nem sokáig örülhetett a sikernek: a franchise 1954-ben megszűnt.

 

Három évvel a Bullets bajnoki címét követően, 1951. április 21-én az ötödik idényben avatott bajnokot a liga, amelyet ekkor már NBA-nek hívtak: a Rochester Royals 79-75-re győzött a New York Knicks ellen, így 4-3-ra behúzta a döntőt.

A két együttes nem az alapszakaszban került csúcsformába: a Knicks csak harmadik lett keleten (36-30) a Philadelphia és a Boston mögött, míg a Rochester (41-27) a második helyen végzett nyugaton a korszak szinte egyeduralkodója, a kétszeres címvédő Minneapolis Lakers mögött három meccsel lemaradva. Az első körben a Knicks pályahátrányból verte 2-0-ra a Celticset (ez volt a két gárda első ütközete a PO-ban, a következő 18 évben mindig összecsaptak egymással), míg a Royals 2-1-gyel jutott tovább a Fort Wayne Pistonson. A Knicks aztán 3-2-val búcsúztatta a Phillyt nagyon komoly meglepetésre kiejtő Syracuse Nationalst, míg a Rochester 3-1-re verte a Lakerst - ez nem kevésbé volt sokkoló, mint a Warriors elsőkörös kiesése. A döntőben 3-0-ra vezetett már a Royals, innen egyenlített a Knicks, de hiába volt szoros a hetedik meccs, fordítani nem tudott a New York.

A Knicksben ott volt már a Harry Gallatin, Nat Clifton, Dick McGuire Hall of Famer trió, a második szezon pontkirálya, Max Zaslovsky és az ebben az évben All-Starnak választott Vince Boryla is. Kiegyenlített volt a párharc, miután a túloldalon is három olyan kosaras volt, akit később beválasztottak a Hírességek Csarnokába: Arnie Risen, Bobby Wanzer és Bob Davies, itt is volt egy kifejezetten ponterős kosaras Jack Coleman személyében, Red Holzman neve pedig onnan lehet ismerős, hogy a 70-es években ő irányította azt a Knickst, amely kétszer is bajnok lett - róla tehát kellemes emlékei is vannak a New York-iaknak. A Rochesternél kosarazott akkor George Mikan öccse, Ed Mikan is, aki tehát ebben az évben kiejtette csapatával bátyja legendás együttesét.

Ez volt mindkét csapat első fináléja, és az 1947-es óta az első döntő, amelyen két olyan klub ütközött meg egymással, amelyek még nem jártak ilyen magasságokban. A Royals később Cincinnatibe, Kansas Citybe és Sacramentóba költözött, Kings néven fut, és azóta sem lett bajnok egyszer sem - a leghosszabb ideje az NBA-ben (69 éve), és az összes major sportot figyelembe véve a leghosszabb idő telt el az utolsó döntőjük óta is, ez volt az. Ez főleg azért érdekes, mert akkoriban nagy klubnak számított a Rochester: 1946-ban megnyerte az NBL-t, 1947-ben és 1948-ban pedig döntős volt, ezt követően érkezett a ligába. A Knicks a következő két esztendőben is eljutott a végső győzelem kapujába, de mindig kikapott - egészen 1970-ig kellett várnia első bajnoki címéig, amit a már említett Holzman vezetésével szerzett meg.

 

50 évvel ezelőtt, 1970. április 21-én is a Royals került a középpontba, amely ekkor már Cincinnatiban tartózkodott. A Royalst sokkolta Maurice Stokes nagyon korai elvesztése az 50-es évek végén, de 1960-ban 1/1-esként elvihették a draftron Oscar Robertsont, aki második évében tripla-duplát átlagolt, és egy 30 pontos, 10-11 gólpasszos, 6-10 pattanós játékos volt egészen 1968-ig. Kicsit visszaestek ugyan számai, de két, ennél sokkal súlyosabb probléma volt ekkor Cincinnatiben.

Egyrészt az, hogy semmiféle komolyabb eredményt nem ért el a csapat, hiába volt ott Jack Twyman, Wayne Embry és a 60-as évek közepétől Jerry Lucas is Robertson mellett. 1962-ben és egy évre rá legalább eljutottak a főcsoportdöntőbe, ahol természetesen a Celtics állította meg őket, utána viszont csak az első körökig jutottak, 1968-tól kezdve pedig még a PO-ba sem kerültek be két ilyen extraklasszissal sem, mint Robertson és Lucas.

Lucast az 1969/70-es szezon közepén cserélték el a San Francisco Warriorshoz, és már ehhez is köze volt az új vezetőedzőnek, Bob Cousynak, aki gyorsabb kosárlabdát akart játszatni, az elképzeléseibe pedig Lucas nem fért be. Robertson esetében szintén döntő szerepet játszott Cousy, aki a hírek szerint egész egyszerűen féltékeny volt Big O-ra. A Cincinnati a Knickst és a Lakerst is megkereste (a Lakerstől egyenesen Jerry Westet vagy Wilt Chamberlaint kérték), de végül Flynn Robinsonért és Charlie Paulkért a Milwaukee Buckshoz cserélték Robertsont.

Minden idők egyik legjobb kosárlabdázójának bejött a váltás, hiszen azonnal, 1971-ben bajnok lett a Kareem Abdul-Jabbar fémjelezte wisconsini együttessel. Robinson 1970-ben All-Star volt (21.8 pont, 5.5 gólpassz), de ezt követően meredeken elkezdett zuhanni teljesítménye - összesen egy évet töltött a Royalsnál, 1972-ben a Lakersszel lett bajnok, 1974-ben pedig visszavonult. Charlie Paulk soha nem volt meghatározó játékos a ligában - egy évet játszott a cserét megelőzően az NBA-ben, majd volt egy év kihagyása katonai szolgálat miatt, ezzel az előélettel került a Cincinnatibe, de 1972-ben játszott utoljára a ligában.

 

A Chicago Bulls 24 éve, 1996. április 21-én a liga történetének akkori legjobb alapszakaszát fejezte be ezen a napon egy 103-93-as, Washington Bullets ellen aratott győzelemmel. Ez volt a gárda 72. sikere ebben az idényben, így 72-10-zel zárta a reguláris részt - az 1971/72-es Los Angeles Lakers 69-13-as csúcsát döntötte meg a Bulls, nem is kevéssel, majd ennél volt jobb még 1-gyel a 2015/16-os Golden State Warriors. A Chicago egyébként 33. vendégként aratott győzelmét aratta ebben a szezonban, ez is rekord volt - a Golden State négy éve ebben is megelőzte a Bullst 34 sikerrel.

Michael Jordan is beírta magát a történelemkönyvekbe, sokadjára, miután ezen a meccsen szerzett 26 pontjával végül 30.4-es átlaggal fejezte be az idényt, ezzel nyolcadjára lett pontkirály - korábban Wilt Chamberlain tartotta a rekordot 7-tel, Jordan pedig egészen 10-ig meg sem állt.

A Houston Rockets ugyanezen a napon a Phoenix Sunsszal találkozott. A kétszeres címvédő 118-110-re nyert hazai parketten, az összecsapás középpontjába pedig ezúttal is Hakeem Olajuwon került, mint oly sok alkalommal. Minden idők egyik legjobb centere 3 blokkolt dobást jegyzett, ezzel 3190 ilyennél járt már karrierje alatt - egy prakkerral megelőzte ezzel az addigi listavezetőt, Kareem Abdul-Jabbart. Olajuwon mind a mai napig a listavezető 3830 blokkal.

Még egy blokkokhoz köthető rekord született ezen a napon, a Denver Nuggets centere, Dikembe Mutombo ugyanis az NBA történetének első játékosa lett, aki három egymást követő szezonban megnyerte a blokk kategóriát. A középjátékos ezt a szezont 4.49-es karriercsúccsal fejezte be - az előző két idényt 4.1-es és 3.9-es átlagokkal nyerte -, de a nyáron csapatot váltott, ellenérték nélkül távozott az Atlanta Hawkshoz. Egyetlen egy embernek sikerült ugyanez, hogy zsinórban háromszor blokk király legyen: Marcus Cambynek 2005/06-tól 2007/08-ig.

A Utah Jazz ezen a napon nem játszott, de az alapszakasz végeztével lett hivatalos, hogy irányítója, John Stockton újra gólpasszkirály lett, méghozzá zsinórban kilencedjére - ezzel adta át a múltnak a legendás bostoni játékmester, Bob Cousy 8 szezonig tartó uralkodását. Ez volt az utolsó év, hogy Stockton az asszisztlista elején végzett, de karrierjét úgy zárta le, hogy messze ő adta a legtöbb gólpasszt (15806) - és egyébként szerezte a legtöbb labdát is (3265).

A végére pedig maradjanak a hárompontosok. Az Orlando Magic az utolsó játéknapon a Charlotte Hornets otthonába látogatott és nyert 103-100-ra. Az összecsapáson Dennis Scott 2/6-os triplamutatóval végzett, ami viszont érdekes, hogy ezzel összesen 267 bedobott hármasa volt az idényben - 42.8%-kal dobta egyébként ezeket. Hatalmas csúcsnak számított ez, hiszen jóval kisebb hangsúlyt helyeztek akkoriban a triplákra.

Itt van Scott leghíresebb meccse, az Atlanta Hawks elleni ebből a szezonból, amelyen 11 triplát dobott be: ez akkor NBA rekord volt, a mostani csúcsot Klay Thompson tartja 14-gyel.