31 éves DeMar DeRozan, 17 éve vonult vissza Steve Kerr

Kezdjük DeMar DeRozannel, aki 1989. augusztus 7-én látta meg a napvilágot az Egyesült Államok egyik legkeményebb helyén, Los Angeles külvárosában, Comptonban – 1988-ban jelent meg a helyi Ice Cube, Dr. Dre és Eazy-E fémjelezte N.W.A. rapcsapat lemeze, a Straight Outta Compton, ami a gengszterrap korszakalkotó albuma, és jól adja vissza a bandaháborúktól és erőszaktól sújtott helyi mindennapokat. DeRozan itt nőtt fel, a középiskolát is a helyi gimnáziumban végezte, és szerencsére ki tudott emelkedni ebből a közegből: Top10-be rangsorolt újoncként került az USC-re, visszautasítva a North Carolina ajánlatát is. Santa Clarában mindössze egy évet töltött (csapattársa volt egyébként Nikola Vucsevics és Taj Gibson is), ahol jól teljesített, azonban nem csak emiatt jelentkezett a draftra: édesanyja súlyos betegségben szenvedett, így minél hamarabb profinak akart állni, hogy fedezni tudja a kezelés költségeit. 

A Toronto Raptors vitte el a 9. helyen, ám újoncéve nem sikerült túl jól: hiába kezdett 65 meccsen, mindössze 8.6 pontos átlagot tudott felmutatni, nem fért be egyik újoncötösbe sem az év végén. Nyáron aztán minden megváltozott: a csapat sztárja, Chris Bosh a Miamiba távozott, DeRozan pedig azonnal megduplázta pontjai számát (17.2), és hirtelen a gárda második opciója lett az olasz Andrea Bargnani mögött. A 2011-12-es és 2012-13-as évadban Bargnani összesen 66 meccsen léphetett pályára, itt már egyértelműen kezdte átvenni a franchise player szerepkörét. Ebben nagy segítségére volt a 2012 nyarán érkező Kyle Lowry is, akivel nem csak a pályán, de azon kívül is remekül megértették egymást, nagyszerű hátvédpárt alkottak.

2013 nyarán érkezett a csapathoz Masai Ujiri. A szakmai vezető első lépésként elcserélte Bargnanit New Yorkba, így összeállhatott a Lowry-DeRozan-Valanciunas tengely, amely a következő öt évben meghatározta a Torontót. DeRozan azonnal szintet lépett, 22.7 pontra növelte átlagát (azóta sem került 20 pont alá egy idényben sem!), először hívták meg az All-Starra, ráadásul a 2014-es holtszezonban világbajnoki címet szerzett a Team USA színeiben. A 2015-ös év egy picit csalódásnak bizonyult, mivel hiába ért el a Raptors 49 győzelmet és vághatott neki a rájátszásnak pályaelőnyből, a Wizards kisöpörte a kanadaiakat az első körben. A 2015-16-os évadban sikerült javítani: második helyen végeztek a keleti alapszakaszban 56 győzelemmel, a playoffban pedig csak a főcsoportdöntőben állította meg őket a Cleveland Cavaliers – eközben DeRozan ismét All-Star lett, nyáron pedig Lowryval együtt olimpiai aranyat nyert Rióban. 

Egyénileg a 2016-17-es és a 2017-18-as évad sikerült neki a legjobban, előbb az All-NBA harmadik, majd második csapatába választották, természetesen beválogatták az All-Starra, a csapatsikerek azonban elkerülték, mindkétszer kiesett a Raptors a playoff második körében. Különösen a második volt fájó, mert keleti alapszakaszelsőként zúgtak ki egy nagyon csúnya 0-4-gyel a Cleveland ellenében. Ez volt DeRozan hattyúdala Torontóban: a klub egyik ikonikus alakját, a franchise legjobb pontszerzőjét Ujiri szívfájdalom nélkül cserélte el San Antonióba Kawhi Leonardért.

Új állomáshelyén az elején akadtak nehézségek a csapatban, hiszen Dejounte Murray sérülése miatt újra kellett tervezni a periméter-játékot, ám DeRozan végül kiválóan helytállt, és korábbi, egydimenziósabb játékát elkezdte átalakítani – 21.2 pontja ugyan 2015 óta legkevesebb, azonban 6.0 lepattanója és 6.2 gólpassza egyaránt karriercsúcs volt. Továbbra is nagy problémája a tripladobás, ezen rengeteget kellene még javítania. Bár a Spurs foghíjasan is majdnem kiütötte tavaly a Denvert a playoff első körében, ehhez nagyon kellett volna DeRozan kinti játéka is – az alapszakaszban elért botrányos, 15.6%-os mutatóját azonban a playoffban konkrétan lenullázta, a hét meccsen nem talált be kintről, ami a mai ligában már nem nagyon fér bele. Ebben a szegmesben idén sem sokat változott egyelőre, a Spurs viszont még harcban van a rájátszásért, egyéni statisztikái pedig nagyjából hasonlóak az egy évvel ezelőtti mutatókhoz.

 

Idén nem lesz ott a Team USA-jel (ő sem), így nem dolgozhat együtt Gregg Popovich-csal és Steve Kerr-rel – utóbbi éppen ma 17 éve vonult vissza az aktív játéktól, San Antonio Spurs-kosarasként. Kerr kacskaringós pályafutása az Arizona Egyetemen indult 1983-ban, ahol végül öt évet töltött el, ami igen nehéz időszak volt: 1984-ben édesapját, az elismert Kelet-szakértőt Libanonban agyonlőtték, 1986-ban pedig, miután a nevenincs, Libanonban született és felnőtt Kerr nevet szerzett magának, és beválogatták az 1986-os világbajnokságra induló Team USA-be, a torna egyik meccsén súlyos térdsérülést szenvedett. A hátvéd a komplett szezont kihagyta, ám 1987-88-ban parádés játékkal tért vissza: az NCAA-ben bevezetett hárompontos vonal mögül 57.3%-kal tüzelt, és későbbi csapattársával, Sean Elliottal bevitték a gárdát a Final Fourba. 

Az NBA-ben 910 alapszakasz-meccsen összesen 30 alkalommal volt kezdő, a playoffban 128 meccsből 3-szor, mégis nagyszerű karriert épített fel magának, hiszen a Bullsszal triplázott 1996 és 1998 között, majd 1999-ben és 2003-ban a Spursszel is bajnok lett. Az alapszakaszban összesen 6.0, a playoffban 4.3 pont került a neve mellé, ám Kerr arról volt híres, hogy kíméletlenül veri be a hármasokat – ha 20 évvel később születik, a liga egyik nehéztüzére lehetne, hiszen az NBA történetében még mindig ő birtokolja a legjobb triplamutatót 45.4%-kal. Legemlékezetesebb dobása az 1997-es nagydöntő hatodik meccsén történt: a végjátékban egál állásnál hidegvérrel tette helyre a bajnoki címet jelentő hármast, de még a 2003-as főcsoportdöntő egyik meccsén, közel 38 évesen is levezényelt egy sorsdöntő rohamot. 

 

Ha már korát megelőző játékos – valószínűleg kevesen hallottak eddig Fred Brownról, aki ma ünnepli 72. születésnapját, és egyébként 32-es mezét visszavonultatta a Seattle Supersonics. Nem csoda, hiszen a kiváló csuklóval megáldott, az igen beszédes "Downtown" becenévre hallgató hátvéd teljes, 13 éves pályafutását a gárdánál töltötte 1971 és 1984 között, és csapatkapitánya volt a 1978-ban döntős, 1979-ben bajnok gárdának.

Brown egyénileg az 1975-76-os évadban volt a csúcson, akkor 23.1 pontot átlagolt és felléphetett az All-Staron is, de nem csak a bajnoki cím és az All-Star miatt vonultatták vissza a mezét, hanem azért is, mert 1977-ben zokszó nélkül fogadta el, hogy Lenny Wilkens vezetőedző a kispadra ültesse és klasszikus hatodik emberként vesse be a padról. Brown szerencsétlensége, hogy a legjobb hatodik embernek járó díjat 1983 óta osztják ki - a korábbi években esélye lett volna erre az egyéni elismerésre. Brown egyébként a mai napig három rekordot is holtversenyben tart a Sonics/Thunder franchise-ban: a legtöbb pont alapszakasz-meccsen (58, Westbrookkal), a legtöbb pont playoff-meccsen (45 pont, Ray Allennel), és a legtöbb labdaszerzés egy meccsen (10, Gus Williamsszel). 

Mezét már két évvel visszavonulása után, 1986-ban plafonra húzták. A mai napig Seattle-ben él és hangos szószólója annak, hogy a város újra kapjon NBA-csapatot. Ahogy fentebb említettük, Brownt kiváló csuklóval áldotta meg a sors, ám újabb szerencsétlenségére az NBA-ben az 1979-80-as szezonban vezették be a triplavonalat, és a 80-as évek első felében a csapatok szinte egyáltalán nem tekintették komoly taktikai fegyvernek a triplát. Brown még ma is kiemelkedő, 44.3%-os ligaelső triplamutatót hozott össze az 1979-80-as évadban, később akadt 43.8%-os szezonja is, karrierjét végül 85.8%-os büntetőzéssel (Top 50 a ligatörténetben) és 37.3%-os triplázással fejezte be, utóbbival még a 2018/19-es évadban is éppen befért volna a szezon ötven legjobb játékosa közé…

 

Három deal is ezen a napon köttetett, ezek közül az első éppen a Sonicshoz kötődik: 1989. augusztus 7-én a Seattle addigi kezdőcenterét, Alton Listert adta oda a Golden State Warriorsnak, cserébe megkapták a GSW 1990-es elsőkörösét – a centert a vezetőedző Don Nelson akarta nagyon, mivel korábban már együtt dolgozott vele Milwaukee-ban. Az üzlet finoman fogalmazva is egyoldalúra sikeredett, hiszen a kiváló blokkoló, jó védő Listerre óriási szüksége lett volna a Run TMC-t már soraiban tudó Warriorsnak, azonban sérülései miatt mindössze három meccsen tudott pályára lépni, a féloldalas csapat pedig a 10. helyen végzett Nyugaton. Ahogy aztán lenni szokott, a pickjük szépen felkúszott a második helyig, ahol a Sonics szépen kihúzta a gárda ikonikus alakját, Gary Paytont…

1997. augusztus 7-én a Vancouver Grizzlies vezetősége gondolta úgy, hogy az alig kétéves franchise-nak égető szüksége van veterán tapasztalatra, így cseréltek egyet a Detroit Pistonsszal, és megszerezték a korábbi All-Star erőcsatárt, Otis Thorpe-ot. A legendás 1984-es drafton húzott játékos ekkor már túl volt sikerei javán (1992-ben All-Star, 1994-ben bajnok a Houstonnal), és összesen 47 mérkőzésen viselte a csapat mezét, mielőtt továbbküldték Sacramentóba egy szintén nem túl jól sikerült cserében. Nyilván hat évre nem lehet előre látni, de a Grizzlies szerencsétlen módon a saját 2003-as elsőkörösét postázta ezért a 47 meccsért Detroitba, ami Thorpéhoz hasonlóan szintén egy legendás játékosbörzének bizonyult. Az (akkor már Memphis) Grizzlies pickje a második helyen kötött ki, így kihúzhatták volna vele Wade-Anthony-Bosh trió egyikét - bár ki tudja, lehet, hogy ők is Darko Milicsicset választották volna, mint végül a Pistons…

Végül ejtsünk szót arról is, hogy 2012. augusztus 7-én nevezték ki a Portland Trail Blazers élére Terry Stotts-ot. Stotts 1976 és 1980 között játszott az Oklahoma Egyetemen, nem is rosszul, hiszen a Houston Rockets a második kör 38. helyén draftolta – egyébként bekerült a „jó tanuló-jó sportoló” válogatottba is. Az NBA-ben azonban soha nem lépett pályára: kilenc évet játszott Európában és az NBA második vonalának számító CBA-ben. Itt haverkodott össze George Karllal, és visszavonulása után rögtön Karl stábjának tagja lett. 1992 és 1998 között a Seattle-nél, 1998 és 2002 között pedig a Milwaukee-nál dolgoztak együtt (a Sonicsnál nagydöntő, a Bucksnál főcsoportdöntő jött össze).

2002-ben az Atlantához ment segédedzőnek, de hamar vezetőedző lett belőle, másfél szezonig irányította a Hawkst. 2004-ben egy évre elment a Warriorshoz segédedzőnek, majd visszatért Milwaukee-ba, immár vezetőedzőként – itt a playoffba jutott a csapattal az első évben, utána viszont a gyenge eredmények miatt kirúgták. 2008-ban fogadta el Rick Carlisle felkérését, aki akkor lett a Dallas vezetőedzője, Stotts a stáb egyik legfontosabb tagjaként 2011-ben bajnoki címet ünnepelhetett. 

Kerek húszéves NBA-edzői tapasztalattal rendelkezett tehát, amikor 2012. augusztus 7-én kinevezték a Portland élére. Első szezonját kivéve mindig legalább 50 százalékos mérleget ért el és sorozatban hatszor vitte be a gárdát a rájátszásba a borzasztó erős nyugaton úgy, hogy menet közben elvesztette egyik All-Starját, LaMarcus Aldridge-ot. A 2017-ben és 2018-ban egyaránt az első körben búcsúzott a rájátszásban a Portland, emiatt a sajtó elég sokat támadta, a tavalyi playoffban azonban csattanós választ adott a kritikákra, hiszen a rájátszás előtt közvetlenül megsérülő kiváló centere, Jusuf Nurkic nélkül is főcsoportdöntőbe jutott a Trail Blazers, amire 19 éve nem akadt példa a franchise történetében.

Csak hogy érzékeljük Stotts nyolcéves regnálásának hosszúságát: jelen pillanatban ő a negyedik legrégebb óta alkalmazott vezetőedző az NBA-ben: csak három bajnok mester, Gregg Popovich, Erik Spoelstra és egyik mentora, Rick Carlisle előzi meg.