45 éves Rip Hamilton, 28 éve állt össze újra a Phi Slama Jama

A közelmúlt egyik kiváló játékosa, Richard Hamilton, vagy ahogy mindenki ismeri, Rip Hamilton ma ünnepli a 45-öt. A dobóhátvéd egy Philadelphia melletti elszegényedett bányászvárosban nőtt fel – a családjában több atléta is akadt, Hamilton is hamar jeleskedett a futópályán, kiváló egymérföldes (1500 méteres) futóként ismerték. A kosárpályán is villogott a gimnáziumban, a játékát eleinte Penny Hardaway után mintázta, ugyanakkor gyerekkorától kezdve egyik legnagyobb fegyvere a catch and shoot, illetve a labdavezetésből elengedett középtávoli volt, ezeket már középiskola végére szinte tökélyre fejlesztette. A gimiben edzője, Ricky Hicks irgalmatlan mennyiségű különedzést végzett vele, édesapja pedig közel 300 meccsét vette fel kamerával, amiből a fiatal Hamilton nagyon sokat tanult, nem véletlen, hogy végzősként All-American lett. Nem annyira közismert tény, de az ugyanabba az évfolyamba tartozó Kobe Bryanttel a helyi középiskolás bajnokságban vívtak nagy csatákat (ezeket amúgy rendre Bryant csapata nyerte), míg a nyári ligákban nem csak közös csapatban játszottak, de szobatársak és nagyon jó barátok is lettek. 

1996 nyarán a közeli Connecticut Egyetemen folytatta a legendás Jim Calhoun vezetőedző kezei alatt, és nem kisebb játékos lábnyomába kellett lépnie, mint a 96 nyarán az NBA-be távozó Ray Allen -  mondhatni ez sikerült, összesen három szezont játszott a UConn-ban, máig a második legjobb pontszerző a csapat történetében. Második évében a Sweet Sixteenben egy utolsó másodperces győztes kosárral jelentkezett, 21.5 pontjának köszönhetően All-American második csapatba választották és a lottery-ben kelt volna el az NBA-ben, de végül Calhoun meggyőzte, hogy maradjon még egy évet – ebben segítségére volt az is, hogy ekkor már köztudott dolog volt, hogy az NBA-ben a közelgő lockout miatt nagyon nagy lesz a bizonytalanság. 

A terv fényesen bevált, bár Hamiltonnak borzasztó nyara volt: a Team USA válogatóján (a lockout miatt NBA-játékosok helyett egyetemi sztárokat hívtak meg) eltörte a lábát, majd legnagyobb szurkolója, nagyapja is meghalt, ám fokozatosan fel tudta magát építeni: a UConn első kiemeltként ment a March Madnessbe, ahol egy óriási menetelés végén megszerezte a bajnoki címet, Hamiltont  pedig a Final Four legjobbjának választották. Az 1999-es döntőben a Duke volt az abszolút esélyes, négy játékosuk pár hónappal később a lottery-ben kelt el (az 1/1-es Elton Brand, illetve William Avery, Corey Maggette és Trajan Langdon), míg Shane Battier 2001-ben került a ligába a hatodik helyen. A Huskiesból két csapattárs, Khalid El-Amin és Jake Voskuhl jutott el az NBA-be abszolút epizódszerepekben, egyértelműen Hamilton zseniális dobásai és a brutális csapatvédekezés miatt nyertek – ez a sikerrecept később is visszaköszönt a pályafutásában. 

1999 tavaszán már nem volt kérdés, hogy jelentkezik a játékosbörzére, ahol a Washington Wizards a hetedik helyen le is csapott a tehetséges dobóhátvédre – a draft pont a Wizards csarnokában került megrendezésre, a helyi nézők álló ovációval fogadták Hamiltont. A dobóhátvéd a nyáron még meghívást kapott a 2000-es olimpia selejtezőtornájának számító Amerika-bajnokságot megnyerő Team USA-be, majd megkezdte profi karrierjét. A csapat nagyon gyengén muzsikált, igazából 2000 elején Michael Jordan megjelenése a franchise-nál, illetve Hamilton újoncéve jelentett némi fényt az éjszakában: a hátvéd csak 12 meccsen kezdett, mindössze 9 pontot átlagolt, de ez már akkor látszott, hogy a veterán Mitch Richmondnak nagyon hamar ki fog telni az ideje miatta. Második évében már nem lehetett kihagyni a kezdőből, ekkor még kiscsatárként tudtak neki helyet szorítani, de azonnal 18 pont fölé emelte az átlagát, pedig még ekkor is csak 42 meccsen kezdett. 

2001 nyarán aztán reaktiválta magát Michael Jordan, a liga történetének legjobb dobóhátvédje, de vállalta, hogy inkább kiscsatárban játszik, hogy Hamilton fejlődhessen, ami meg is történt: egyrészt az edzéseken rengeteget dolgozott a legendával, másrészt a szezon első felében egészen kiváló párost alkottak a pályán is, a keleti 4. hely környékén is álltak. Jordan a szezon kétharmadánál viszont térdsérülést szenvedett, Hamilton is kihagyott 19 meccset, megbomlott a csapat, így végül nem jutottak be a rájátszásba. 

2002 őszén aztán Hamiltont némiképp váratlanul elcserélte a Wizards egy Jerry Stackhouse köré épülő csomagért Detroitba – ez borzasztó rosszul esett neki, de utólag nézve ennél jobb nem is történhetett volna vele. Ugyanekkor szerezték meg Chauncey Billupsot, draftolták Tayshaun Prince-t és Mehmet Okurt, Ben Wallace pedig már a két éve a csapat tagja volt – pár hét alatt összeállt az a gárda, ami a következő hat évben megkerülhetetlen tényezővé vált a Keleti Konferenciában. Rick Carlisle vezetőedző villámgyorsan összegyúrta az új érkezőket a Legjobb Hatodik Embernek választott Corliss Williamsonnal és a regnáló Év Védőjével, Ben Wallace-szal. A csapat már ekkor is a brutális védekezésre épült, emiatt azonnal elkezdték megerősíteni Hamilton izomzatát is, hogy ne legyen támadható pont hátul – a terv pedig működött, Hamilton karrierje során először nem hagyott ki meccset a szezonban, ráadásul a hátvédnek nem kellett bemutatni a kőkemény védekezést, ebben nőtt fel a UConn-nál, nagyon hamar beilleszkedett a rendszerbe. 

Az első detroiti szezonjában főcsoportdöntőig menetelt a Pistons, bár már az első körben 1-3-ra álltak az Orlandóval szemben, végül behúzták McGrady-ék ellen, majd a második körben Iverson Philly-jét is kiverték – a Kidd-féle Nets azonban megálljt parancsolt, simán kisöpörték Wallace-ékat. Ez Rick Carlisle állásába került, a mester a rivális Pacershez igazolt, helyére pedig az edzőlegenda, Larry Brown érkezett 2003 nyarán – Hamilton viszont maradt, hét évre 62 millió dollárért írt alá. 

A 2003-04-es szezon elején kétszer is eltörte az orrát (korábban 2002-ben szintén), így ekkor határozta el, hogy innentől folyamatosan arcvédőben fog játszani, hogy elkerüljön egy újabb sérülést és komolyabb beavatkozást – a Maszk végül a védjegyévé vált. Nem csak emiatt került be a hírekbe, hiszen a Pistons továbbra is remekül játszott, majd amikor 2004 februárjában megszerezték Rasheed Wallace-t, az utolsó puzzle is a helyére került. 54 meccset nyertek az alapszakaszban, a rájátszásban pedig gyakorlatilag mindenkit szétszedtek, aki az útjukba került. Az első körben simán kiverték a Michael Redd vezette Milwaukee-t, a második körben hétmeccses szériában, 2-3-as hátrányból felállva kiütötték a New Jersey-t (Hamilton a hetedik meccsen 21 pontot és 6 lepattanót jegyzett), majd a főcsoportdöntőben Carlisle csapata, a Pacers következett. 2-2-nél az ötödik meccsen Hamilton 33 pontot vert, majd a hatodikon a gárda szó szerint bevédekezte magát a nagydöntőbe, 69-65-re nyertek – a 69 pontból amúgy 21-et Hamilton vállalt. A nagydöntőben egy régi ismerős, Kobe Bryant és az év szupercsapata, a Shaq-Kobe-Malone-Payton fémjelezte Lakers várt rájuk, de a Pistons nem ijedt meg tőlük. Már az első meccset elcsípték LA-ben, a másodikat csak hosszabbításban vesztették el, amikor pedig visszamentek Detroitba a következő három meccsre, el is döntötték a bajnoki címet – bár nem Hamilton kapta meg a Finals MVP-t, a csapat legeredményesebbje volt a szériában, 21 pont felett átlagolt. 

Címvédőként is remekült játszott a csapat annak ellenére, hogy 2004 novemberében a Malice at the Palace őket is kicsit visszavetette: második kiemeltként jutottak a playoffba, ahol ismét parádésan játszottak. Előbb kiverték a Philadelphiát, aztán hat meccsen a Pacerst, majd a főcsoportdöntőben 2-3-as hátrányból a Shaq-Wade féle Miamit – a Pacers elleni zárómeccsen 28, a Heat elleni hetedik összecsapáson 24 pont érkezett Hamiltontól. A Spurs elleni nagydöntőben kétszer is sikerült kiegyenlíteniük 0-2 és 2-3 után (utóbbit ráadásul idegenben nyerték meg), de a hetedik meccsen már kicsit elfogytak, végül hosszabbításban a San Antonio húzta be a bajnoki címet. 

A következő három évben is abszolút tényező volt még a Pistons Keleten, hiszen folyamatosan bejutottak a főcsoportdöntőbe, pedig Ben Wallace 2006 nyarán Chicagóba távozott és Larry Brown is elment 2005 nyarán, ám sorrendben a Miami Heat, a Cleveland Cavaliers és a Boston Celtics megállította őket. Egyénileg ezek voltak Hamilton legjobb évei, mindhárom szezonban meghívták az All-Starra, akadt 51 pontos meccse a Madison Square Gardenben, illetve megelőzte Isiah Thomast és a Pistons legeredményesebb játékosa lett a playoffban. 

A következő három év viszont már nem alakult ilyen szépen, 2008 őszén elcserélték Billupsot Iversonra, és bár voltak ellenérzései, Hamilton három évre, 34 millióért hosszabbított. Utólag ez nem bizonyult jó döntésnek, a rendszer nem működött, már az első körben kisöpörte őket a Cavaliers, majd amikor 2009 nyarán Ben Wallace és Iverson távozott, a rebuild útjára lépett a Pistons. A 2009-10-es évadban csak 46 meccsen játszhatott sérülés miatt, a 2010-11-es évadban pedig összeveszett John Kuester vezetőedzővel egy edzésen, ami után hat hét alatt összesen 20 percet játszott és 23 meccsen szándékosan padoztatták. Bár Kuestert kirúgták a szezont követően, a kapcsolatot már nem lehetett helyrehozni, a lockoutot követően a Pistons kivásárolta a szerződéséből. 

Hamilton három évre aláírt a Chicago Bullshoz, amelyben a friss MVP Derrick Rose oldalán játszhatott volna, de ez sem jött össze: a csonkaszezonban rengeteget volt maródi, a playoff első meccsén pedig Rose súlyos sérülést szenvedett. Még 2013-ban is eljutott azért a gárda a playoffba, de itt már Hamilton csak epizódszerepet kapott, a fiatal Jimmy Butler már igencsak taposta a sarkát – 2013 nyarán a Bulls nem is hívta le a csapatopcióját. Hamilton ugyan nem vonult vissza, de nem is kapott ajánlatokat, majd 2014 októberében nagyon súlyos lábsérülést szenvedett el, ennek hatására végül 2015-ben jelentette be, hogy végleg vége. 

Az alapszakaszban 921 meccsen 17.1 pontot átlagolt, a playoffban 130 meccsen 19.8 pontot szorgoskodott össze, hat főcsoportdöntőben és két nagydöntőben járt, illetve egy legendás csapat alapembereként emlékezhetünk rá. A Pistonsnál természetesen nem felejtették el, 2017-ben visszavonultatták 32-es mezét, egyébként pedig a mai napig jó barátságot ápol Michael Jordannel, régi csapattársaival és ellenfeleivel is (Dwyane Wade-et az esküvőjére is meghívta). Összességében egy sikeres és közkedvelt figura (volt) az NBA berkein belül, nem mellesleg több jótékonysági akcióban is részt vett az immár a feleségével három gyermeküket nevelő Hamilton - Isten éltesse sokáig!

13 éve játszották a 2010-es All-Star gála főmeccsét, amelyet 141-139 arányban nyert meg kelet, az MVP címet pedig a 28 pontot, 11 gólpasszt, 6 pattanót és 5 szerzett labdát jegyző Dwyane Wade kapta. A találkozó nemcsak erről, hanem arról is emlékezetes marad, hogy a Dallas Cowboys stadionjában rendezett összecsapást 108.713 néző látta a helyszínen - ez a valaha volt legnézettebb kosármeccs, ha a helyszíni nézőket számoljuk.

Egy évvel korábban jelentette be az akkori commish, David Stern, hogy a 2009-es finálétól kezdve Bill Russell nevét viseli a döntő MVP-jének kiosztott díj.

Két statisztikában történt listavezető-váltás. 1966-ban ezen a napon, tehát 57 évvel ezelőtt a Philadelphia 76ers 149-123-ra verte a Detroit Pistonst. A találkozón a Sixers ikonja, Wilt Chamberlain 41 pontig jutott, ezzel megelőzte az örökranglistán a 20.880 egységig jutó Bob Pettit-t, így ugrott az élre - mint ismert, Chamberlain 31.419 pontjával jelenleg a hetedik Kareem Abdul-Jabbar, Karl Malone, LeBron James, Kobe Bryant, Michael Jordan és Dirk Nowitzki mögött. A másik "hatalomátvétel" 20 évvel később, 37 éve történt, amikor a Los Angeles Lakers 141-117-re győzte le az Atlanta Hawkst. A Lakers sztárja, Kareem Abdul-Jabbar ezen az összecsapáson lépte át az 50.000 játszott percet - ezzel előzte meg Elvin Hayest, és 57.446 perccel most is ő a ranglista első.

Egy fontos esemény még tartozik ehhez a naphoz: 28 esztendeje, 1995. február 14-én cserélte el a Portland TrailBlazers Clyde Drexlert a Houston Rocketshez - az ellenérték Otis Thorpe, Marcelo Nikola játékjoga, illetve egy 1995-ös első körös draftjog volt érte és Tracy Murray-ért.

A Blazersnél 8 All-Star tagságig jutó, egyszer pedig az All-NBA első csapatába is beválasztott dobóhátvéd a Portland történetének (egyik) legnagyobb legendája, két bukott döntőig jutott a csapattal, de ekkorra már kevesebb lehetőség volt az oregoniakban, a pályafutása csúcsán vagy talán egy fokkal már azután is járó sztár pedig szeretett volna jobb együttesnél játszani. Érdekesség, hogy Drexler és Olajuwon nagyon nem volt ismeretlen egymás számára, ahogyan Houstont sem kellett bemutatni Drexlernek, hiszen a két legenda a nyolcvanas évek elején a Houstoni Egyetem legendás, Phi Slama Jama névre hallgató csapatának oszlopos tagjaként NCAA-döntőig menetelt. Houstonban nagy kultusza volt annak a gárdának, így Drexlerre úgy tekintettek, mint aki hazatért, azonnal közönségkedvenccé vált. 

A Rockets első bajnoki címében Thorpe fontos pont volt, de Drexlerrel megvolt az a vérfrissítés, amelyre nagy szüksége volt a címvédőnek, hiszen a dobóhátvéddel együtt is csak a 6. helyen került a PO-ba a texasi együttes. Drexler a csapat második bajnoki címében oroszlánrészt vállalt Hakeem Olajuwon mellett (a rájátszásban 20.5 pont, 7 pattanó, 5 gólpassz voltak az átlagai 22 meccsen), és minden idők egyik legjobb dobóhátvédjeként vonult vissza 1998-ban a Rocketstől. 

A Hornets ellen debütált, íme az első meccséről néhány kosár, illetve a szezon-highlight: