46 éves Tim Duncan

1950. április 25-ével kezdjük a sort: Nat "Sweetwater" Clifton ezen a napon, tehát 72 esztendővel ezelőtt írta alá szerződését a New York Knicksszel, ezzel hivatalosan ő lett a liga történetének első afro-amerikai játékosa. Chuck Cooper nevét is illik megjegyezni: a draftot is ezen a napon tartották, Cooper pedig az első afro-amerikai kosaras volt, akit ledraftoltak, a második kör 12. helyén vitte el őt a Boston Celtics.

 

Clifton 1951/52-ben is főszereplő volt április 25-én, hiszen ezen a napon játszották le az 1951/52-es idény fináléjának utolsó, hetedik mérkőzését. A Minneapolis Lakers 82-65-re verte a Knicks gárdáját, így visszaült a trónra - az 1949-es és az 1950-es bajnoki cím után, egy év megszakítást követően folytatták a menetelést George Mikanék.

A Lakersnek azért nem volt egyszerű dolga, hiszen a címvédő Rochester Royals mögött csak második volt nyugaton 40-26-tal, a New York pedig harmadik keleten 39-27-tel. A minneapolisi gárda a nyolccsapatos PO első körében 2-0-lal intézte el az Indianapolis Olympianst, 3-1-re verte a Royalst, majd jött a döntő, ahol az a Knicks jött szembe, amely két párharcot is pályahátrányból nyert meg: a Boston Celticset 2-1-re, a Syracuse Nationalst pedig 3-1-re verték a New York-iak. A döntőben a Knicks a második meccsen elvette a pályaelőnyt, de a harmadikon vissza is adta, ezt követően pedig mindenki nyerte a hazai találkozóit, így lett a vége 4-3-ra a Lakersnek.

Mindkét oldalon a korszak szokásos nevei voltak: a New York-iaknál Harry Gallatin, Clifton és Dick McGuire alkották a későbbi Hall of Famer részleget, Max Zaslofsky pedig a második szezon pontkirályi címéről és a hat elbukott döntőjéről marad emlékezetes. Míg a Lakersnél a Mikan, Vern Mikkelsen, Slater Martin, Jim Pollard négyes vitte a prímet ebben az idényben is - a következő kettőben szintén, amelyben szintén bajnok lett az együttes.

 

13 évvel később, 1965-ben is döntőt játszott a Lakers, de ezúttal kikapott, méghozzá simán: a Boston Celtics 129-96-ra győzött a finálé ötödik találkozóján, így 4-1-re nyerte a párharcot, és zsinórban hetedik, összességében pedig nyolcadik bajnoki címét szerezte.

A Celtics egyetlen egy ponton izzadt meg az egész szezon során. Red Auerbach gárdája 62-18-cal nyerte az alapszakaszt - keleten 14 győzelemmel előzték meg a Cincinnati Royalst, a nyugati első Lakerst pedig 13 sikerrel (49-31). A PO első körében egyik együttes sem játszott (ekkor hatcsapatos volt a rájátszás), a keleti döntőben viszont váratlanul komoly ellenállásba ütközött a Boston, csak 4-3-mal verte a Philadelphia Sixerst. Ez volt az az év, amelyben idény közben elcserélték a Sixershez Wilt Chamberlaint, és ennek a keleti finálénak a hetedik meccsén volt a híres "Havlicek stole the ball" jelenetsor. Nyugaton a Lakers 4-2-re verte a Baltimore Bulletset, de a fináléban nem volt kérdés, simán, 5 meccs alatt hozta a döntőt a Boston.

A Lakerst, mint ebben a korszakban mindig, Jerry West és Elgin Baylor vezették, a túlodal viszont egyszerűen mélyebbnek bizonyult. Hiába nem volt már Bob Cousy és Bill Sharman az eredeti bostoni bajnokcsapatból, Havlicek, Tom Heinsohn, KC Jones, Sam Jones és az alapszakasz MVP Bill Russell igen, ráadásul ekkor már Bostonban játszott a Knicks korábbi négyszeres All-Starja, Willie Naulls is. Heinsohnnak egyébként ez volt a búcsúja, miután a szezon végén visszavonult - később viszont edzőként is a csúcsra vezette a Celticset. Érdekesség, hogy ebben, illetve a következő idényben a Celtics tagja volt az a John Thompson, aki később a Georgetown Egyetem legendás edzője lett.

Sajnos Havlicek számára április 25-e végzetes dátum is: három éve ezen a napon hunyt el a liga történetének egyik legjobb all-around játékosa. Isten nyugosztalja!

 

A végére pedig a San Antonio Spurs legendája, Tim Duncan maradt, aki 46. születésnapját ünnepelheti a mai napon. Négy évnyi Wake Forest után volt az 1997-es draft 1/1-ese Duncan, és azonnal a liga egyik sztárja lett - 1998-ban nemcsak az Év Újonca díjat zsebelte be, de ott volt az All-Star gálán, All-NBA első csapatba választották, és az All-Defensive második ötösbe is befért azonnal.

Pályafutása során öt bajnoki címet szerzett a San Antonio Spursszel (1999, 2003, 2005, 2007, 2014), az első három alkalommal ő lett a döntő MVP-je, 2001/02-ben és egy évvel később pedig az alapszakasz legértékesebb játékosának is őt választották. Összesen 15-ször vett részt eddig All-Star gálán - 2000-ben az MVP is ő lett -, 10-szer került az All-NBA első, 3-szor a második, 2-szer pedig a harmadik csapatba. A legjobb védekezőcsapatnak 8-szor volt tagja, a második ilyen jellegű ötösnek pedig 6-szor - az egyetlen ember a liga történetében, aki első 13 szezonja mindegyikében ott volt vagy az első vagy a második védő ötösben. 26496 ponttal ő a Spurs pontrekordere.

Az amerikai válogatottal sokkal kevesebb szerencséje volt. Az 1999-es vb-ről a lockout, a 2000-es olimpiáról sérülés miatt maradt le. 2004-ben ott volt Athénban, de mint ismeretes, a Team USA mindössze bronzérmet szerzett, ő pedig ezt követően bejelentette, hogy FIBA rendezvényeken valószínűleg utoljára szerepelt - így is történt.

2016-ban, 40 esztendősen vonult vissza - több mint egy évtizeden keresztül volt a San Antonio egyértelmű vezére, és a Michael Jordan utáni időszak egyik legjobb játékosát tisztelhetjük benne. A 2020-as Hall of Fame-osztály oszlopos tagja, 2021-ben pedig természetesen ott volt az NBA 75. évfordulójára összeállított válogatottban is. 

Azon kevesek egyike, akik játékosként és vezetőedzőként is szolgálhatták csapatukat - igaz, utóbbi csak egy meccs erejéig jött össze TD-nek. 2019 nyarán bejelentették, hogy segédedzőként csatlakozik a csapathoz, és 2020. március 3-án Gregg Popovich távollétében hivatalosan is ő vezette az edzői stábot a Charlotte Hornets és régi barátja, James Borrego vezetőedző ellen. Következő ilyen meccs már valószínűleg nem lesz, mert 2020 novemberében felhagyott az edzősködéssel - de legalább 100 százalékos vezetőedzői mérleggel "ment nyugdíjba". Isten éltesse még nagyon sokáig!