A 72-10-es Bulls összeállása, két Knicks All-Star születésnapja

Kezdjük a két ünnepelttel: az immár 40 éves Tyson Chandler profi pályafutása egy ritka nagy hullámvasút, akinél utólag nagyon hiányzott egy évnyi NCAA, amivel jó pár „aknát” kikerülhetett volna. A center gyerekkorában elég sokat költözködött, az elég kemény környéknek számító Comptonban lett végül középiskolás sztár, nem kicsi: Tayshaun Prince volt a csapattársa, gyerekként DeMar DeRozan a meccsein nőtt fel és azt mondta róla, hogy olyan volt, mint Shaq, míg a csapat mellett labdaszedő Brandon Jennings szerint mindenki rá akart hasonlítani a környéken. Már elsőéves középiskolásként televízióban szerepelt, emellett zseniálisan játszott, végzősként állami bajnokságot is nyert Kaliforniában.

A megtörtént eseményeken alapuló Coach Carterben az ellenfél középiskolás csapat sztárja, "Ty Crane" a valóságban Tyson Chandler volt, nem véletlenül egyeznek a nevek kezdőbetűi. 

Sorban álltak érte a nagy egyetemek, de Chandler az NBA mellett döntött. Szűkebb pátriája egyik csapata, a Los Angeles Clippers választotta ki a draft második helyén a 218 centis szuperatlétát, de sokáig nem örülhetett annak, hogy LA-ben maradhat, rögtön elcserélték Chicagóba Elton Brandért. A chicagói mesterterv az volt, hogy a szintén fiatal Eddy Curryvel párban dominálni fogják az egész ligát – ez finoman fogalmazva sem jött be, Curryvel abszolút nem passzolt a játékuk, Chandler ráadásul egy kellemetlen hátsérülést is összeszedett a harmadik szezonjában. Összesen öt évet töltött a Bullsnál, de egyszer sem jutott 10 pont vagy 10 lepattanó fölé, és a kezdőötösben sem tudott stabilan megragadni, pedig a Chicago bízott benne, újonckontraktusa után hatéves, több mint 60 millió dolláros szerződést kötött vele 2005-ben. Chandler helyzete azonban nem javult, így 2006 nyarán el is passzolták New Orleansba.

Itt aztán végre kibontakozhatott, Chris Paullal egy mini Lob Cityt raktak össze támadásban (60% felett dobott így mezőnyből, javarészt zsákolásokból), emellett a liga egyik legfélelmetesebb támadó-lepattanózójává avanzsált. Két szép év után viszont a harmadikban már kiszorult a csapatból, és elpostázták Oklahomába, ahol viszont megbukott az orvosi vizsgálaton, így visszakerült a Hornetshez, ahol nem számoltak már vele. 2009 nyarán elcserélték Charlotte-ba Emeka Okaforért, azonban karrierje egyik legrosszabb idénye következett: mindössze 6.5 pontot és 6.3 pattanót átlagolt, ráadásul a bal lábában fáradásos törést szenvedett. Fennállt a veszélye, hogy szépen lassan kikophat a ligából annak ellenére, hogy részt vehetett a 2010-es világbajnokságon.

A gödör alján jött a Dallas Mavericks megkeresése. A Bobcats örömmel szabadult meg a majdnem 13 milliós ballaszttól, Chandler pedig végre olyan csapatba került, ahol maximálisan ki tudták használni az erősségeit: Dirk Nowitzkivel ideális párost alkottak a palánkok alatt, egyúttal Jason Kidd révén klasszis irányító keze alatt játszhatott. Az eredmény ismert: a Dallas bajnoki címet szerzett, Chandlert pedig a második védőötösbe választották. Pénzügyi okok miatt nem maradt Dallasban, hanem a Knickshez igazolt, ahol ugyan a csapatsikerek elkerülték, azonban a következő két évben jó pár egyéni elismerést begyűjtött: 2012-ben megválasztották az Év Védőjének, 2013-ban beválogatták az All-Starra, sorra került be az első vagy második védőötösbe – sőt 2012-ben Londonban olimpiai bajnoki címet is nyert. 

A 2013-14-es szezonban aztán térdsérülés és súlyos tüdőgyulladás miatt csak 55 meccsen állhatott a csapat rendelkezésére, amely nem is szerepelt valami fényesen, így örömmel vette, hogy a Knicks 2014 nyarán visszacserélte Dallasba – itt ismét remek számokat hozott, dupla-duplát átlagolt, de az idősödő Mavericks a playoffban már nem dobott túl nagyot, így a jó egyéni teljesítmény csak egy utolsó nagy szerződést ért.

A négyéves, 52 milliós kontraktust Phoenixben kapta meg, ahol azonban már nem tudta megközelíteni korábbi kiváló játékát, ebben szerepe volt a nagyon gyenge csapatnak és sorozatos sérüléseinek is. 2018 novemberében a Phoenix ki is tette a keretéből, Chandler pedig aláírt a Lakershez, ahol már egyértelműen csereként számoltak vele. Erre a szerepre még alkalmasnak bizonyult, 2019 nyarán a Houston is Clint Capela cseréjének-mentorának szerződtette, de Mike D'Antoni supersmallballjában már nem kapott szerepet. A csonkaszezon után már nem kapott szerződést, és bár hivatalosan még nem vonult vissza, de elkezdett dolgozni a Mavericks magasembereivel, majd 2021 nyarán hivatalosan is a Mavs fejlesztési edzője lett egykori csapattársa, Jason Kidd stábjában.

Egy másik egykori Knicks-játékos is ma ünnepli születésnapját. Az 1936-ban született Dick Barnett egy kisebb egyetemen, a Tennessee State-en parádézott, 1959-ben pedig a 4. helyen draftolta a Syracuse Nationals (ma Philadelphia 76ers), ahol két évet töltött, második évében közel 17 pontot átlagolt. A balkezes dobóhátvéd ekkor váratlan lépésre szánta el magát: elhagyta a csapatot és egy másik ligába, az ABL-be igazolt, ahol bajnoki címet is nyert a Cleveland Pipers színeiben. A kiruccanás mindössze egy évig tartott, a játékjogával rendelkező Nationals azonban inkább elpasszolta a Lakershez. Itt három éven keresztül játszott Jerry West és Elgin Baylor között a gárda kezdőjében, kétszer döntőzött is az LA színeiben. 

1965 nyarán a Lakers elcserélte New Yorkba a hasonló szintű, de más poszton játszó Bob Boozerért, Barnett pedig egy formálódó nagycsapat egyik első építőkockája lett. Első szezonjában 23 pont felett átlagolt, a gárda pedig a folyamatosan érkező fiatal spílerekkel elindult felfelé – 1968-ban már a playoffba jutottak. Ugyanebben az évben hívták meg Barnettet az All-Starra, ez a legnagyobb egyéni elismerése.

A csapat 1970-ben már a nagydöntőbe is bejutott, ahol emlékezetes, hétmeccses párharcban győzték le a Lakerst – Barnett a gárda harmadik legjobb dobójaként zárt Willis Reed és Walt Frazier mögött. A következő két évben is megőrizte helyét a Knicksben, 1972-ben is megjárták a nagydöntőt, majd a NYK 1973-ban gyűjtötte be második, mindmáig utolsó bajnoki címét – itt Barnett Earl Monroe mellett már csak epizódszerepet kapott, és a szezon végén, 37 évesen visszavonult. Bár nagyszerű karrierje (egyelőre?) nem ért Hall of Fame-et, a Knicks megtisztelte korábbi klasszisát azzal, hogy visszavonultatta 12-es mezét. Barnett egyedi dobóstílusáról is ismert volt:

A születésnaposok mellett érdemes megemlékeznünk 1995. október 2-áról is, ugyanis ezen a napon történt egy akkoriban nehezen elképzelhető csere is. Dennis Rodmant nem nagyon kell bemutatni senkinek: az ezt megelőző bő fél évtizedben a liga egyik, ha nem a legjobb védőjének számító Féreg a 80-as évek végétől Pistons-játékosként elképesztő mennyiségű borsot tört a Chicago Bulls, azon belül is Michael Jordan és Scottie Pippen orra alá, az összecsapások nem egyszer lépték át a sportszerűség határait. A Pistons gyengülésével ezek a nagy ütközetek 1991 után elmaradtak, Rodman pedig 1993 nyarán San Antonióba igazolt, így nem nagyon találkozott a Chicagóval. San Antonióban két év alatt nagyszerű számokat hozott, de ekkor vált végleg azzá az extravagáns személyiséggé, akit ismerünk – a „kezelhetetlen” talán a legfinomabb kifejezés volt, amivel ebben az időszakban illették.

A Bulls klasszisaival közös múltja, illetve akkori stílusa miatt is okozott meglepetést, hogy a Chicago megszerezte egy csere keretében – hiába nem ragaszkodott hozzá a Spurs és adta szinte ingyen (a tizenkettő egy tucat erőcsatárt, Will Perdue-t is elfogadták, csak szabaduljanak tőle), többen komolyan féltették a Bullst, hogy Rodman személyisége szétrobbantja a csapatot. Bár Rodman itt sem hazudtolta meg magát, a következő három évben kisebb megingásoktól eltekintve Phil Jackson kézben tudta tartani, Jordan és Pippen pedig volt akkora „szaktekintély”, hogy javarészt hallgatott rájuk – az eredmény az NBA-történelem egyik (?) legjobb csapata lett, a bajnoki triplázásban a liga legjobb lepattanózójaként Rodman is óriási szerepet vállalt. 

Ez a gárda 1998 nyarán (hivatalosan a lockout végén, 1999 januárjában Michael Jordan hivatalos visszavonulásával) bomlott fel: Jordan távozása után Rodman sem maradt, Scottie Pippent pedig elcserélték Houstonba. Pippen végre úgy érezhette, hogy Houstonban kiléphet Jordan árnyékából, és két veterán klasszissal, Charles Barkley-vel és Hakeem Olajuwonnal karöltve bajnoki címig vezetheti a Rakétákat. Hamar kiderült azonban, hogy komoly gondok vannak a kémiával, különösen Barkley-vel nem értették meg egymást, így a sikertelen csonkaszezon után a Houston bontotta a bulit, és 1999. október 2-án elcserélte Pippent Portlandbe, akik hat játékost adtak érte. Pippen az 1999-2000-es szezonban nagyszerűen játszott, majdnem újra döntőzhetett, ám a főcsoportdöntőben egy emlékezetes hetedik meccsen a Trail Blazers 15 pontos előnyt adott le a Lakersszel szemben – Pippen ennél közelebb már nem került az újabb bajnoki címhez. 

Azt az 1999-es Houstont Rudy Tomjanovich vezette, aki 1992-ben vette át a csapat edzését, és 2003-ig maradt is a székében – két bajnoki címet (1994, 1995) szerzett a gárda élén, de nem csak emiatt a Rockets történetének talán legnagyobb legendája. Tomjanovichot ugyanis 1970-ben a második helyen draftolta az akkor még San Diego Rockets névre hallgató franchise, Rudy T pedig 11 évig hűen szolgálta a csapatot. Nem is akárhogyan, hiszen ötször szerepelt az All-Star gálán, a mai napig a Rockets történetének harmadik legeredményesebb játékosa, 45-ös mezét pedig visszavonultatták – ráadásul mindezt úgy érte el, hogy pályája csúcsán, 1977 decemberében életveszélyes fej- és arcsérüléseket szenvedett, miután a Lakers játékosa, Kermit Washington gyakorlatilag kiütötte egy mecccsen - 5 hónapig tartott a felépülése. Rudy T hivatalosan 40 éve, 1981. október 2-án vonult vissza a játéktól, de nem a Houstontól, hiszen azonnal a gárda játékosmegfigyelője lett, 1983 és 1992 között segédedzője, majd 2003-ig vezetőedzője – megszakítás nélkül 33 évig tartozott a Rockets kötelékébe.

Apró érdekesség, hogy 1981. október 2-án egy másik játékostól is megvált a Houston: a tehetséges kiscsatár-erőcsatárt az 1980-as drafton szerezték meg, de nem tudta magát beverekedni a csapatba, soha nem is lépett pályára az NBA-ben. Helyette a CBA-ben és Európában játszott, majd a 80-as években George Karl edzői stábjába kerülve több nagy sikert ért el segédedzőként. Vezetőedzőként a 2019-es playoffban dobta a legnagyobbat, a Portland Trail Blazerst a nyugati főcsoportdöntőbe vezette – Terry Stottsról van szó.