A Dobás, Miller 8.9 másodperce és a Lakers első bajnoki címe LA-ben

1989-ben az első körben találkozott a harmadik kiemelt Cleveland Cavaliers, illetve a hatodik kiemelt Chicago Bulls. Egy évvel korábban fordított volt a felállás, és 3-2-vel ment tovább a pályaelőnyben kezdő Bulls. '89-ben rögtön az első meccsen elvették a pályaelőnyt Michael Jordanék, a negyediken azonban életben maradt Chicagóban a Cavs egy 108-105-ös győzelemmel. A mindent eldöntő összecsapásra a The Coliseumban került sor, a végjáték pedig a következőképpen alakult.

És Jordan teljes meccse:

101-100-ra győzött a Bulls, 3-2-es továbbjutása után pedig a második kiemelt New York Knickset is megverte. Ám ebben az idényben (2-4) és egy évvel később is (3-4) megállította a chicagóiakat a későbbi bajnok Detroit Pistons a keleti konferencia döntőjében, mielőtt jött volna az első three-peat.

A Cavs 1990-ben még bejutott hetedikként a PO-ba, 1991-ben azonban lemaradt a rájátszásról, a rivalizálás azonban még nem ért véget. 1992-ben a konferenciadöntőben találkozott a két együttes (4-2), 1993-ban pedig a második körben (4-0) - mivel mindkét idényben a Bulls lett a bajnok, természetesen ők mentek tovább. 1994-ben megint találkoztak a felek, ezúttal az első körben és Jordan nélkül, de a Chicago 3-0-lal kisöpörte a Cavst, amely ezt követően jóideig megközelíteni sem tudta ezt a szintet, míg a Chicago 1996-tól kezdve újabb három bajnoki címet szerzett zsinórban.

 

28 évvel ezelőtt ezen a napon a New York Knicks, az Indiana Pacers és Reggie Miller kerültek reflektorfénybe. Érdekesség, hogy a harmadik kiemelt Knicks és a második kiemelt Pacers találkozott, ám a Madison Square Gardenben játszották az első meccset, mivel a Knicks volt pályaelőnyben. Ekkor még csak 2-2 divízió volt konferenciánként, a Pacers megnyerte a Centralt, de rosszabb mérleggel (52-30), mint amennyivel a Knicks a második lett (55-27) az Orlando Magic mögött az Atlanticban. Az Indiana a divízió-győzelem miatt megkapta a 2. kiemelést, de a mérleg számított már akkor is annak eldöntésében, kié a hazai pálya előnye.

Rögtön az első meccs klasszikussá vált, miután a végjátékba még 105-99-es vezetéssel mentek bele a hazaiak akkor, amikor már csak 18.7 másodperc volt a találkozóból. A Pacers alig tudta bedobni a labdát az oldalvonalról, a többi viszont történelem, ezt nézhetitek meg az alábbi videóban.

A 107-105-ös indianai siker után is egészen félelmetes volt ez a sorozat: 3-1-ről úgy kapaszkodott vissza a Knicks 3-3-ra, hogy az ötödik meccsen Patrick Ewing 1.8 másodperccel a vége előtt szerezte azt a kosarat, amivel végül egy ponttal a New York bizonyult jobbnak. A hetedik meccsen azonban újra nyert a Pacers az MSG-ben - Ewing ezúttal a dudaszó pillanatában potenciális egyenlítő dobást hibázott -, így 4-3-mal a Pacers továbbment, egy körrel később azonban az Orlando megállította.

Egy évvel korábban is összefutottak a felek, akkor 4-3-mal a Knicks a főcsoportdöntőben ütötte ki a Pacerst, és jutott a nagydöntőbe, ahol kikapott a Houston Rocketstől. 1993-ban az első körben egy simább, 3-1-es összesítéssel ment tovább a New York.

Az 1995-ös idényt követően két évig nem találkoztak egymással a rájátszásban. 1998-ban aztán a második kört megint a Pacers élte túl 4-1-gyel, 1999-ben azonban a keleti döntőt a Knicks vette sikerrel 4-2 arányban - ezúttal a San Antonio Spurs verte a New Yorkot a nagydöntőben. 2000-ben megint a keleti döntőben futottak össze, ekkor viszont az Indiana lépett tovább, hogy utána a Los Angeles Lakers elüsse a végső győzelemtől. Ebben az évben meg is szakadt a nagy Pacers-Knicks rivalizálás, amely szinte a teljes 90-es években jelen volt.

 

Egy esztendővel ezt a Miller-parádét megelőzően, 1994. május 7-én a Denver Nuggets volt a főszerepben. A nyolcadik kiemelt coloradói alakulat az első körben az alapszakaszt 63-19-cel nyerő Seattle SuperSonics-szal találkozott. Az első két összecsapást Gary Paytonék nyerték, ám ezt követően egyenlített a Nuggets, így jöhetett a minden eldöntő ötödik mérkőzés.

Hatalmas meglepetésre nyert 98-94-re hosszabbítás után a Denver, ezzel 1984 óta az első csapat lett, amely nyolcadik kiemeltként tudott búcsúztatni egy első kiemeltet - 1984-ben változott három nyert meccsig tartó szériává az első kör. A Nuggets ettől függetlenül Carmelo Anthony megérkezéséig nem tudott komolyabb eredményeket felmutatni, a Sonics viszont 1996-ban a nagydöntőig jutott, ahol a Chicago verte - a többi történelem, sajnos Seattle-nek azóta már csapata sincs.

Érdekesség, hogy hat évvel korábban 1988. május 7-én 115-96-ra nyert a Denver, ezzel szintén 3-2-vel ejtette ki a Seattle-t szintén az első körben - igaz, ez akkor egyáltalán nem volt meglepetés, hiszen a Nuggets nyugat másodikként, a SuperSonics viszont csak hetedikként jutott a PO-ba.

 

A két együttes hat év alatt gyakorlatilag teljesen kicserélődött. A coloradóiakat 1988-ban még az Alex English, Fat Lever, Michael Adams trió vezette, míg 1994-ben már Dikembe Mutombo, LaPhonso Ellis és Mahmoud Abdul-Rauf. A túloldalon Tom Chambers, Dale Ellis és Xavier McDaniels szerepét Gary Payton, Shawn Kemp és Detlef Schrempf vették át - igaz, a Seattle-nél legalább Nate McMillan megmaradt hírmondónak.

 

51 esztendővel ezelőtt, 1972. május 7-én a Los Angeles Lakers 114-100-ra verte a New York Knicks együttesét, így 4-1-re nyerte a finálét, és első bajnoki címét szerezte meg azt követően, hogy a franchise Minneapolisból LA-be költözött.

Minden idők egyik legjobb együttesének tartják ezt az 1971/72-es Lakerst, amely 69-13-mal hozta az alapszakaszt a címvédő, szintén nyugaton lévő Milwaukee Bucks (63-19) előtt. A Knicks mindössze harmadik volt keleten (48-34) - igaz, csak azért, mert a Centralt megnyerő Baltimore Bullets a 38-44-es mérlege ellenére is második kiemelést kapott, így mögéjük és a Boston Cetlics (56-26) mögé került a Knicks. A PO-ban aztán nem volt pardon a New York-iak részéről: 4-2-re verték a Baltimore-t, majd 4-1-gyel búcsúztatták a Celticset. A túloldalon a Lakers 4-0-val söpörte a Chicago Bullst, majd 4-2-re verte a Bucksot. A fináléban nem volt kérdés, hiszen az amúgy is pályaelőnyben kezdő Lakers a negyedik meccset elhozta New Yorkból, az ötödiken pedig lezárta a párharcot.

A Knicksnél az 1970-es bajnokcsapat oszlopai közül továbbra is ott volt Walt Frazier és Dave DeBusschere, de Willis Reed majdnem a teljes szezont és az egész PO-ot kihagyta. A New York egy évvel később visszavágott, felült a trónra, és abban már nagy szerepe volt Earl Monroe-nak és Jerry Lucasnak is. Mindkét későbbi Hall of Famer New Yorkban játszott már ebben az évben is, ahogy Bill Bradley és Phil Jackson is - legendás volt a New York-i keret is. A túloldalon Elgin Baylor csak az első 9 meccsen szerepelt, utána térdproblémái miatt visszavonult - így sem a bajnoki menetelésben, sem a máig rekordnak számító, zsinórban 33 győztes mérkőzésben nem tudott szerepet vállalni. Nem úgy Jerry West és a döntő MVP-jének megválasztott Wilt Chamberlain, akik mellett a Gail Goodrich, Jim McMillian, Happy Hairston trió játszotta a főszerepet.

Egy évvel később ugyanez a két csapat találkozott a fináléban, és mint írtuk, a Knicks visszavágott.

 

Egy nagynevű születésnaposunk is van ma: sokak kedvence, a Phoenix Suns négyszeres All-Starja és a Dallas Mavericks bajnokcsapatának oszlopos tagja, Shawn Marion 45 éves lett a mai napon.

Az 1999-es draft 1/9-es választottja szinte azonnal beilleszkedett az arizonai alakulatba, nem kellett egy idény sem, hogy állandó kezdő legyen, onnantól kezdve pedig phoenixi karrierje során szinte végig 20 pont, 10-11 pattanó, 2 szerzett labda és 1.5 blokk körül átlagolt némi gólpasszal körítve. Amilyen csúnya volt a dobómozdulata, annyira hasznos volt összességében a Suns számára elöl-hátul - rettenetesen feküdt neki a phoenixi együttes nagy tempójú, rengeteg mozgásos játéka, és még a tripladobása sem volt teljesen halott (voltak 39-40%-os szezonjai is, igaz, az átlag inkább 33-34% volt). Nem véletlenül kapta a Matrix becenevet Kenny Smith-től még újoncszezonjában - a szakkommentátor eredetileg az atletikusságára akart utalni ezzel, de a későbbiek során tökéletesen jelezte, mennyi mindenre képes volt Marion a játék minden elemében.

Kétszer az All-NBA harmadik csapatába is beválogatták, de a csapat nem tudott túllépni saját árnyékán és a nagydöntő kapuján. Eleinte, Jason Kidd-del még bejutottak a PO-ba, Stephon Marbury irányításával az sem igazán jött össze, a Steve Nash-Amare Stoudemire-féle "Seven Seconds or Less" Suns végzetei pedig a texasi alakulatok lettek: 2005-ben a Spurs, 2006-ban a Mavs a főcsoportdöntőben ejtette ki Mike D'Antoni csapatát, 2007-ben, a 61-21-es alapszakasz után pedig már a második körben elvéreztek Nash-ék a San Antonio ellenében.

A 2007/08-as szezon közben döntött úgy a Phoenix vezetősége, hogy vált, ez pedig egy zaklatott másfél év kezdete volt Marion számára. A Miami Heathez postázták Shaquille O'Nealért cserébe, majd egy évvel később újra költözött - ezúttal Torontóba ment Jermaine O'Nealért, Jamario Moonért, egy első és egy második körös pickért. 2009 nyarán újabb tranzakcióba került bele, egy négy csapatot érintő üzlet keretein belül a Dallas játékosa lett, ahol újra otthonra talált, hiszen 5 szezont húzott le itt, 2011-ben pedig bajnoki címet ünnepelhetett. Phoenixi távozása után játékideje és teljesítménye is csökkent, de így is nagyon hasznos tagja volt a Mavs bajnokcsapatának. 2014-ben szabadügynök lett, amikor aláírt még egy évre a Cleveland Cavaliershez, de a Golden State Warriors ellen elszenvedett 4-2-es vereség után, a szezon végén visszavonult.

2018-ban azzal került be a hírekbe, hogy résztulajdonos lett a New Zealand Breakers-ben, az ausztrál profibajnokságban szereplő új-zélandi csapatban. Isten éltesse sokáig!