A Lakers ötödik és a Hawks egyetlen bajnoki címe

1954. április 12-én a Minneapolis Lakers 87-80-ra verte a Syracuse Nationals együttesét, így 4-3-ra megnyerte a finálét, és hat év alatt az ötödik bajnoki címét gyűjtötte be. Ebben az időszakban csak 1950/51-ben nem a Lakers nyert, akkor a Rochester Royals lett a bajnok - javarészt azért, mert George Mikan lábtörés miatt kidőlt abban az évben. 

Mikan utolsó előtti éve volt ez - a szezont követően visszavonult, és bár 1955/56-ban még visszatért, 37 meccset játszott csak, majd végleg abbahagyta. Mikan pattanózása még mindig legszebb napjait idézte egyébként az alapszakaszban (14.3), de pályafutása során először átlagolt 20 pont alatt (18.1) - ettől függetlenül természetesen ő volt a bajnokcsapat vezére, és zsinórban hatodjára is az All-NBA (vagy az All-BAA) első ötösébe választották.

Az alapszakaszt 46-26-tal megnyerte a Minneapolis, de a hat PO-résztvevő mindegyike elérte a 40 győzelmes határt, szoros volt a mezőny. A rájátszásban abban az évben mindkét főcsoportban körmérkőzést játszottak egymással a PO-osok - nyugaton a Lakers és a Rochester, keleten pedig a Syracuse és a Boston Celtics jutottak a konferencia-döntőkbe ezután. Mikanék 2-1-gyel búcsúztatták a Royalst, míg a Dolph Schayes vezette Nationals 2-0-lal ütötte ki a Celticset. A döntőben a Syracuse a második meccsen elvette a Lakers pályaelőnyét, de három hazai találkozójából csak egyet nyert. A Nationals a hatodik összecsapáson életben maradt egy 2 pontos győzelemmel, de végül hiába.

A két franchise közül a Syracuse-nak siekrült jobban a következő év, hiszen Schayes vezetésével bajnok lett, a Lakers pedig 1972-ig nem nyert bajnoki címet.

Ez a felvétel még a döntő első meccséről készült:

 

Négy évvel később, 1958. április 12-én a St. Louis Hawks 110-109-re diadalmaskodott a Boston Celticsszel szemben, ezzel megnyerte a klub történetének első és mindmáig egyetlen bajnoki címét. A Hawksnak azt a Celticset sikerült legyőznie, amely egy évvel korábban épp a St.Louis ellen szerezte meg első döntőbeli sikerét (egy duplahosszabbítás után két ponttal megnyert hetedik meccsnek köszönhetően), és amely az 1965/66-os szezonnal bezárólag minden idényt megnyert ezt követően - majd egy év kihagyás után még kettőt.

Az alapszakaszban még kiemelkedett a Boston (49-23), a St. Louis csak olyan mérleget hozott nyugat első helyén, amilyet a keleti második Syracuse (41-31). Ebben az évben nem volt körmérkőzés a rájátszásban: a főcsoport első helyezettjei csak a konferencia fináléjában csatlakoztak a küzdelmekhez. A főcsoportdöntőben a Hawks a Detroit Pistonst, a Celtics pedig a Philadelphia Warriorst fektette két vállra egy-egy 4-1-gyel.

A döntő lebonyolításában is volt változás: rögtön az első meccsen elvette a bostoni pályaelőnyt a Hawks, amit a Boston a negyedik mérkőzésen visszavett - annak ellenére is, hogy Bill Russell a harmadik meccs során bokasérülést szenvedett, és ez meglátszódott rajta a sorozat hátralévő részében. Az ötödik találkozót azonban nem St.Louisban, hanem Bostonban játszották (2-2-1-1-1 mintára), itt megint győzött a vendég gárda, a hatodik összecsapáson pedig hazai pályán húzta be a bajnoki címet. A finálé szorosságát jól mutatja, hogy a Hawks a négy megnyert mérkőzésen összesen 8 ponttal bizonyult jobbnak Red Auerbach gárdájánál - egyszer 3 ponttal, kétszer 2 ponttal, ezen a hatodik találkozón pedig 1-gyel bizonyultak jobbnak.

A St.Louis keretében ott volt a legendás, 11 szezon alatt 11-szeres All-Star, 2-szeres MVP és háromszoros All-Star MVP, a liga legjobb ötösébe 10-szer, a második ötösbe pedig egyszer beválasztott Bob Pettit, aki a finálé hatodik meccsén 50 pontot szórt, ezzel beállította az akkori PO-rekordot. Mellette ki kell emelni Bill Russell két "ellenértékét", a 6-szoros All-Star Cliff Hagant és a 7-szeres All-Star Ed Macauley-t, illetve azt a Slater Martint is, aki négy évvel korábban még a Lakersszel lett bajnok, az 50-es évek egyik legjobb védője volt az irányítók között, és összesen 5 bajnoki cím és 9 All-Star tagság fűződik a nevéhez - mind a négyen a Hírességek Csarnokának tagjai.

A gárda vezetőedzője az az Alex Hannum volt, aki az egyetlen tréner volt, aki elmondhatta magáról, hogy le tudta győzni a PO-ban a Russell-féle Celticset - 1958-ban a Hawksszal, 1967-ben pedig a Philadelphia Sixersszel. Egy évvel korábban még játékosedzőként volt tagja a Hawks hajszállal elbukó együttesének, azt követően visszavonult játékosként, trénerként viszont a csúcsra vezette a St. Louist.

Ebben az időszakban a Hawks volt a Celtics legnagyobb ellenfele, hiszen öt év alatt négy Boston-St.Louis döntőt rendeztek - ez volt a második, majd 1960-ban és 1961-ben is összecsaptak a felek bostoni sikerrel a végén. Ez a 62 évvel ezelőtti hatodik mérkőzés két későbbi Hall of Famernek is az utolsó meccse volt az NBA-ben - az 50-es évek első felében 5 All-Starig jutó, kétszeres gólpasszkirály Andy Phillip, illetve a Rochester Royals 1951-es bajnokcsapatának vezére, Arnie Risen is visszavonult ezt követően, mindketten a Celticsből.