A legkisebb termetű MVP és Magic PO-rekordja

2001. május 15-én jelentette be a liga, hogy a Philadelphia Sixers sztárja, Allen Iverson lett a 2000/01-es alapszakasz MVP-je. Iverson 6 láb magasságával és 165 fontnyi súlyával (nagyjából 183 centi és 75 kiló) a valaha volt legalacsonyabb és legkisebb súlyú MVP a liga történetében, mind a mai napig. 1121 ponttal nyerte a szavazást, 124 voksolóból 93-nál végzett az első helyen, így előzte meg Tim Duncant (706) és Shaquille O'Nealt (578).

Mint ismert, Iverson messze legjobb szezonja volt ez. Ő lett az idény pontkirálya (31.1) és a legtöbb labdát is ő szerezte meccsenként (2.5). Másodjára lett All-Star, ráadásul a legendás gála legértékesebb játékosának is őt jelölték, miután ő és Stephon Marbury vezette sikerre keletet minden idők egyik legjobb főmeccsén. Második alkalommal választották be az év végén az All-NBA első csapatba, a szezon végén pedig döntőt játszhatott a Phillyvel, amely a Los Angeles Lakerstől kapott ki végül 4-1 arányban.

 

A Lakers ikonja, Magic Johnson számára is különleges május 15-e, hiszen 36 évvel ezelőtt, 1984. május 15-én máig fennálló PO-rekordot állított fel a Phoenix Suns elleni nyugati döntő második meccsén, amikor 24 gólpasszt osztott ki a 118-102-re megnyert találkozón. John Stockton négy évvel később beállította ezt a csúcsot, de megdönteni még senkinek sem sikerült.

 

Van egy születésnaposunk is: kereken 80. születésnapját ünnepli Don Nelson. Az 1962-es drafton a 3. kör 17. helyén kelt el, a Chicago Zephyrs választotta ki. Egy év után kitették a keretből - a Lakers hívta le a szabadlistáról, és két évet töltött Los Angelesben, de finoman szólva sem kapott sok lehetőséget, 1964/65-ben mindössze 6 percet meccsenként, így az aranysárga-lilák is elengedték őt.

A Boston Celticshez került szabadügynökként, és 1976-os visszavonulásáig itt játszott, ami mindkét fél részéről jó döntésnek bizonyult. Nagyon jókor csatlakozott a csapathoz, hiszen négy év alatt rögtön három bajnoki címet nyert - ráadásul 10 pontos játékos volt, fontos szerepe volt az aktív rotációban. 1969 után a Boston visszaesett, Nelson viszont 14-15 pontos játékossá ért, miután nagyobb szerepe lett több legenda visszavonulását követően. Karrierje legvégén, 1974-ben és utolsó idényében, 1976-ban újfent felért a csúcsra az ezúttal már nem Bill Russell és Sam Jones, hanem John Havlicek és Dave Cowens vezette Celticsszel, majd abbahagyta a játékot - 19-es mezszámát visszavonultatta a klub.

Nem távolodott el azonban az NBA-től túl sokáig. Még ugyanebben az évben a Milwaukee Bucks segédedzője lett, 14 meccsel a szezon kezdete után már ő volt a vezetőedző, 1977-től kezdve pedig a gárda GM-je is. Az 1980-as évek elején a Bucks zsinórban hétszer nyerte meg a Centralt, soha nem volt rosszabb az alapszakasz végén keleten, mint második, mindig elérte a legalább 50 győzelmet, és csak a Larry Bird-féle Boston, illetve a Julius Erving-féle Philadelphia Sixers tudta megállítani a PO-ban - igaz, ez mindig bekövetkezett. 1983-ban és 1985-ben az Év Edzőjének választották, 1987-ben viszont távozott az együttestől, miután összeveszett a franchise tulajdonosával, Herb Kohllal.

Nelson Bucksnál töltött ideje azonban nem csak a díjakról, számokról marad emlékezetes. Ő vezette be a point forward szerepkört, ahol egy kiscsatár irányította a játékot, így fel tudott rakni két dobóhátvédet is, nem kellett aggódnia, hogy ki szab majd fazont a támadásoknak. Ő volt az, aki a támadásban veszélytelen centereit inkább kivitte a festékből, hogy ezzel kihúzza az ellenfél jól blokkoló centereit a palánk alól. Minden idők legnagyobb fordítását is az ő Bucksa produkálta: 1977. november 25-én a Milwaukee 29 pontos hátrányban volt az Atlanta Hawks ellen 8:43-mal a vége előtt. A Bucks azonban egy 35-4-es szakasszal zárta a meccset, így 117-115-re nyert rendes játékidőben - úgy, hogy nem volt még tripla.

Egy évig volt color kommentátor a TV-nél, majd 1988-ban a Golden State Warriors edzője és alelnöke lett, ahol egy újabb klasszikus korszak következett: a Run TMC smallballja Tim Hardaway-jel, Mitch Richmonddal és Chris Mullinnel. Négyszer került be a csapat a PO-ba hat év alatt, 1992-ben harmadjára is az Év Edzője lett, viszont az 1994/95-ös idény vége előtt menesztették.

A New York Knickshez került, ám nem vitt végig egy idényt sem, 1997-ben viszont a Dallas Mavericks vezetőedzője és GM-je lett, a texasiaknál töltött nyolc idény pedig megint mély nyomokat hagyott a ligán: ő cserélte el Robert Traylort Dirk Nowitzkire a draft napján, valamint Pat Garrityt és egy 1999-es első köröst Steve Nash-re. A Nash-Michael Finley-Nowitzki trióval felfelé ívelő pályára rakta a Dallast, és Nelson maverickses korszakához kötődik a Hack-a-Shaq bevezetése is - ő alkalmazta ezt először Shaquille O'Neal ellen. 2005 márciusáig irányította a gárdát (a 2006-os döntőben már Avery Johnson ült a kispadon), a 2004/05-ös szezon végén pedig GM-i állását is átadta fiának, Donnie Nelsonnak, aki azóta is ezt a pozíciót tölti be a klubnál.

2006-ban visszatért a Golden State-hez, nem is akárhogyan: a 2007-es PO-ban az alapszakasz győztesét, az előző idényben döntőző volt klubját, a Mavst ejtette ki a Warriors. A We Believe korszak első két éve jól sikerült, a 2008/09-es és az utolsó, a 2009/10-es már kevésbé, ám ide is maradt történelem: 2010. április 7-én megszerezte pályafutása 1333. vezetőedzői győzelmét az alapszakaszban, ezzel megelőzte Lenny Wilkenst az örökranglista első helyén. 1335 sikerrel fejezte be karrierjét az idény végén, ez mind a mai napig rekord - és valószínűleg még sokáig az is marad.

Nelson csapatai a PO-ban soha nem ünnepelhettek végső sikert, a döntőben sem járt soha, de a mai liga képének kialakulásában elévülhetetlen érdemei vannak - ha a játék fejlődéséről beszélünk, az ő nevét az első helyek egyikén kell említeni. Isten éltesse sokáig!