Knicks-legendák és a Memphis új vezére

Tíz éve cserélték el Dwight Howardot a Lakersbe, a monstre csere részleteiról két éve írtunk hosszabban - azóta plusz fejlemény, hogy DH12 már kétszer, 2019-ben és 2021-ben tért vissza a Lakershez, ahol 2020 őszén bajnoki címet is nyert. 

Andre Drummond 1993. augusztus 10-én született. A Connecticut egyetemre járt a 2011/12-es idényben, a korábban az egyik legnagyobb tehetségnek tartott center játékával, motivációjával kapcsolatban azonban több kérdés is felmerült ebben a szezonban, így lecsúszott a 9. helyig a 2012-es drafton, a Detroit Pistons válsztotta ki. Első idénye nagyon felemás volt: Lawrence Frank vezetőedző nem akarta azonnal a mélyvízbe dobni, volt egy fáradásos törése is az egyik csigolyájánál, úgyhogy mindössze 60 mérkőzésen játszott, abból összesen 10-szer kezdett, és meccsenként csak 20.7 percet töltött a pályán - ezalatt 7.9 pontot, 7.6 pattanót és 1.6 blokkot átlagolt. Második idényére azonban megváltoztak a dolgok.

Előbb Maurice Cheeks, majd John Loyer irányította a Pistonst, ők jóval jobban bíztak Drummond képességeiben, és meg is hálálta a bizalmat a középjátékos. 81 mérkőzésen lépett parkettre, mindannyiszor kezdett, ráadásul 32.3 percet átlagolt - ezalatt az idő alatt 13.5 pontot, 13.2 pattanót és 1.6 blokkot tett fel a táblára. A blokklistán a 10. lett, a pattanóknál pedig a második mind az összlepattanót tekintve, mind az átlagot, arányaiban azonban ő szedte össze a legtöbb lecsorgót az ellenfél palánkja alatt (17.5%) és mindkét palánk alatt összesítve is (22.5%). Kiválóan sikerült második idényéhez tartozik, hogy a 2014-es All-Star gála újoncok-másodévesek mérkőzésén ő lett az MVP 30 pontos, 25 pattanós teljesítményével.

Drummond játéka azóta csiszolódott valamelyest, de alapvetően ugyanazt tudja. Harmadik évében 13.5 pattanót átlagolt, az elmúlt öt évből pedig négyszer ő volt a pattanókirály (2015/16 - 14.8, 2017/18 - 16.0, 2018/19 - 15.8, 2019/20 -15.2). Eleinte szinte csak a zsákolásokból élt, ás pont a második évét követően próbáltak rá egyre nagyobb feladatot bízni elöl, de ebből nem tudott olyan hatékony lenni, mezőnyszázaléka visszaesett. Egy valamiben azonban sokat lépett előre az elmúlt három esztendőben: 40% alatti büntetőzőből 60% környékére tornázta fel magát, így már nem éri meg hackelni - ami egészen 2017-ig óriási probléma volt a szerepköre és a pályán tarthatósága miatt.

Kétszer, 2016-ban és 2018-ban meghívták az All-Star gálára, ám csapatsikerek nem nagyon kerültek a neve mellé: 2016-ban a Cavs, 2019-ben pedig a Bucks söpörte ki a Pistonst az első körben. 2020-ban a deadline előtt döntött a Detroit, hogy nem próbálkozik tovább Drummonddal: hogy mennyire nem az kell már a ligában, amit ő tud, azt jól mutatja, hogy pattanókirályi címei ellenére John Hensonért, Brandon Knightért és egy második körös pickért meg lehetett szerezni, a Cleveland Cavaliershez került. Itt sem váltotta meg a világot, ráadásul Jarrett Allen leigazolása után helye sem igen maradt. A Cavs 2021 márciusában kivásárolta, majd csatlakozott a Lakershez, de elkerülték a csapat- és egyéni sikerek. 2021 nyarán a Sixershez igazolt Joel Embiid cseréjének, ezzel végleg eldőlt, hogy komolyabb szinten már nem érdemes vele számolni, részfeladatokra használható még a mostani NBA-ben - a 2021-22-es évadot a Harden-Simmons cserének köszönhetően Brooklynban fejezte be, nyáron pedig a Bullshoz igazolt.

 

 

Szintén ünnepel a Memphis Grizzlies ifjú vezére, Ja Morant, aki 23 esztendős lett a mai napon. A Murray State-ről 1/2-esként kikerülő irányító (akinek 12-es mezét visszavonultatta az egyetem) elképesztően érett játékot mutatott újoncszezonjában, simán nyerte el az Év Újonca címet, a 2020-21-es szezonban pedig a dobásai ugyan gyengébbek lettek, viszont benavigálta a gárdát s a playoffba úgy, hogy a csapat másik fiatal tehetsége, Jaren Jackson Jr. szinte a teljes szezont kihagyta. A 2021-22-es évadban a Grizzlies és ő is szárnyalt, karrierje során először lett All-Star, beválasztották az All-NBA Második Ötösébe, illetve megkapta a Legtöbbet Fejlődött Játékosnak járó díjat is (amit egyébként szerinte csapattársa, Desmond Bane jobban megérdemelt volna, el is postázta neki a trófeát). A Memphist a nyugati 2. helyen vitte be a rájátszásba, ahol az első körben sikerült legyűrniük a Minnesotát, majd a második körben a Warriors ellen a 3. meccsen megsérült, a Grizzlies pedig végül hat meccsen kikapott, de így is fényes jövő előtt áll Morant és a csapat is - 2022 nyarán ötéves hosszabbítást írt alá 193 millióról, ami egy újabb All-NBA tagság esetén 231 millióra nőhet. 

 

Maradjunk még az irányítóknál, 72. születésnapját ünnepli ugyanis az Indiana Pacers történetének egyik kiemelkedő játékmestere, Don Buse, akinek a nevét sokkal kevesebben ismerik, mint talán kellene.

1972-ben a Phoenix Suns a 3. kör 34. helyén draftolta, de ő az ABA-be ment játszani a Pacershez. 1973-ban rögtön ABA-bajnok is lett az Indianával, 1975/76-ban pedig 12.5 pontja mellett 8.2 gólpasszt és 4.1 szerzett labdát átlagolt a megbízható, védekezésben rendkívül aktív, a szoros meccsek végjátékában pedig több fontos kosarat is elsüllyestő Buse. All-Star lett ebben a szezonban, ráadásul megnyerte a gólpassz és a labdaszerzés kategóriákat, bekerült az All-ABA második ötösébe, és zsinórban másodjára lett az All-Defensive első csapat tagja.

1976-ban összeolvadt az NBA és az ABA, Buse azonban első NBA-s évében is megcsinálta, amit egy évvel korábban: 8.5 gólpasszal és 3.5 szerzett labdával ő volt a legjobb az egész bajnokságban - nem maradt el az újabb All-Star gála sem számára, ezúttal már az NBA-ben. 1977-ben Ricky Sobersért a Phoenix Sunshoz küldték, ahol továbbra is megbízható kosaras volt (az All-Defensive első ötösnek első NBA-s szezonjában és három phoenixi idényében is tagja volt), de játékideje és így statisztikái is csökkentek.

1980-ban került vissza a Pacershez két második körösért, 1983 nyarán pedig Portlandbe cserélték, ahonnan a szezon végén kitették. A Kansas City Kingsnél töltötte profi karrierje utolsó két évét, 1985-ben vonult vissza.

 

John Starks Oklahomában született 1965-ben, és 21 éves koráig úgy tűnt: nemhogy komoly kosaras nem lesz belőle, de inkább arra lehetett fogadni, hogy pár éven belül börtöntöltelék vagy hajléktalan lesz. 1984 és 1987 között három helyi főiskolán-egyetemen tanult, de először azért rúgták ki, mert ellopta egy másik egyetemista fülhallgatóját (5 napos börtönt kapott érte), másodszor azért, mert füvezésen kapták – a harmadik helyen meg sem próbálkozott a kosárlabdával, viszont egészen jó jegyeket kapott… Emiatt 1987-88-ban az Oklahoma State-re került, ahol sikerült egy jó szezont futnia – persze így sem kapkodtak érte a drafton, nem választották ki.

1988 nyarán a Warriors végül leigazolta, de nem váltotta meg a világot – 1989-ben már a Continental Basketbal Associationben (CBA) pattogtatott. 1990-ben érkezett fordulópontjához a karrierje, amikor próbajátékon bizonyíthatott a Knicksnél. Starks egy edzőmeccsen Patrick Ewingról próbált meg zsákolni – ennek egy nagy ütközés és térdsérülés lett az eredménye. A Knicks nem bocsátotta el addig, amíg fel nem épült, utána pedig már azért nem, mert nagyon gyorsan beverekedte magát a csapatba. 1991-92-ben már a Knicks hatodik embere volt, részt vett az 1992-es zsákolóbajnokságon, az 1992-93-as szezonban pedig berobbant a ligába: az alapszakaszban majdnem 18 pontot átlagolt, a főcsoportdöntőig menetelő Knicksben pedig remekelt a playoffban. A Bulls elleni párharcban a második meccsen bemutatott zsákolása után a nagy MJ azt nyilatkozta róla: "nem tudom, honnan és mikor jött, de most itt van”.

Starks amellett, hogy kiválóan dobott és remek versenyzőtípusnak bizonyult, Anthony Masonnel és Charles Oakley-val együtt a Knicks kemény magját alkotta – a mini Bad Boys a 90-es évek első felében rendesen terrorizálta a mezőnyt (az edző Pat Riley hallgatólagos beleegyezésével), sokszor a brutalitás határait súrolva. Starks mentalitása azonban abszolút közönségkedvenccé tette New Yorkban – különösen azok után, hogy egy alkalommal Reggie Miller fejbevágásáért állították ki...

1993-ban még nem sikerült a döntőbe jutás, 1994-ben azonban már igen – Starks az alapszakaszban ugyan elég sokat a kihagyott, és a playoffban is voltak rossz meccsei, de nélküle nem vezethetett volna 3-2-re a nagydöntőben a New York. A Rockets azonban az utolsó két meccset hozva megnyerte a bajnokságot – egyúttal a Knicks bajnoki álmainak is befellegzett. Starks negatív hősnek bizonyult, mert a 6. meccsen a potenciális meccs- és bajnokságnyerő tripláját Hakeem Olajuwon blokkolta. A következő években elég szerencsétlenül alakult a New York sorsa, Starks számai is folyamatosan csökkentek, 1996-ra ki is szorult a kezdőötösből – az 1996-97-es évadban viszont megmutatta, hogy nem csinál ebből presztízskérdést: megkapta a Legjobb Hatodik Embernek járó díjat. 1997-98-ban is hasonló szerepkört töltött be, utána azonban búcsút intett a Nagy Almának. Előbb visszatért első NBA-s csapatába, a Warriorsba, majd megnézte, milyen Chicago Bulls-játékosnak lenni – végül a Utah Jazzben, Karl Malone és John Stockton oldalán fejezte be pályafutását.

Manapság is a Knicksnek dolgozik, a szurkolókkal foglalkozik és időnként televíziós szakértőként szerepel. Még mindig ő dobta a legtöbb triplát (982) a Knicks történetében, emellett ő volt az első NBA-játékos 1994-95-ben, aki legalább 200 hárompontost dobott egy évben (217). Isten éltesse sokáig őt, Buse-t, Morantet és Drummondot is!

 

A Knicksnek azonban nem a '90-es évek voltak a legjobb időszaka, hanem a '70-es évek, amikor két bajnoki címet nyertek négy éven belül - ennek a korszaknak volt az egyik kulcsalakja William "Red" Holzman. 1920. augusztus 10-én született, és a Rochester Royalsnál kezdett el kosarazni az NBL-ben - ahol a liga egyik legjobb irányítója volt. Az NBA létrejöttekor a Royals is helyet kapott a ligában, Holzman pedig 1951-ben bajnok lett az együttessel. 1953-ban távozott a csapattól, egy évig játékosedző volt a Milwaukee Hawksnál, majd befejezte aktív játékospályafutását. Az időközben St. Louisba költőző franchise-nál 1957-ig dolgozott, ezután menesztették.

1957-ben csatlakozott a Knickshez, 10 évig játékosmegfigyelőként tevékenykedett. 1967-ben lett az együttes vezetőedzője, innentől kezdve pedig sikert sikerre halmozott. 1968-ban még kiesett csapatával az első körben, 1969-ben aztán már a főcsoport döntőéig jutott, 1970-ben pedig fennállása során először bajnok lett a Knicks, ráadásul Holzman elnyerte az Év Edzője díjat is. Phil Jackson és Bill Sharman mellett az egyetlen olyan szakember, aki volt játékosként és edzőként is NBA bajnok, és képes volt olyan idényben is bajnokságra vezetni csapatát, amikor a legjobb edzőnek is őt választották meg - érdeksség, hogy Jackson ott volt ebben az 1970-es és később az 1973-as bajnokcsapatban is.

1971-ben a keleti döntőben a Baltimore, 1972-ben pedig a nagydöntőben a Los Angeles Lakers verte a New Yorkot. 1973-ban aztán visszatért a csúcsra, újra bajnok lett a Knicks, fennállása során másodjára és egyelőre utoljára. 1974-ben még a Boston ellen bukott el a keleti döntőben, ám ezt követően jó ideig nem jutott ilyen magasságokba a csapat, Holzman regnálása alatt egyszer sem. 1982-ig volt egy kisebb megszakítással a New York trénere, ezalatt összesen két első kört és egy másodikat tudott felmutatni csapata. 1982-ben aztán visszavonult az edzősködéstől is. 1985-ben beválasztották a Hírességek Csarnokába, majd leukémiát diagnosztizáltak nála, 1998-ban hunyt el. Isten nyugosztalja!