Lou-Will 34, Rick Carlisle 61, a Harden-Houston házasság 8 éves

A liga történetének egyik legjobb cserejátékosa, Lou Williams ma tölti a 34.-et. Lou-Will karrierje igen nehezen indult, 2005-ben egyenesen a középiskolából került az NBA-be, ahol az első két évében nem sok sót evett meg Philadelphiában. 2007-ben fordult meg a sorsa, megtalálták számára az ideális szerepkört, első számú cserejátékosként villogott. 2012-ben váltott, elfogadta az Atlanta Hawks ajánlatát, de alig pár hónap után elszakadt az ACL-je, a Hawks pedig elpasszolta Torontóba 2014 nyarán – ez a váltás hozta meg számára az első egyéni elismerést, a 2014-15-ös évad legjobb hatodik emberének választották. 2015 nyarán három évre leszerződött a Lakershez, ahol ugyan a csapat rettenetesen játszott, de Williamsnek kijött a lépés, jó számokat szállított. 2017 februárjában elcserélték Houstonba, onnan pedig nyáron cserélték vissza Los Angelesbe, a Clippershez. Itt végre otthonra talált a kiváló hátvéd, 2018-ban és 2019-ben is elnyerte a Sixth Man of The Yeart, és idén is nagy csatában maradt alul csapattársával, Montrezl Harrell-lel szemben – még egy évig szerződés köti a LAC-hoz. 

Az 1987-ben született Andrew Bynum szintén a 2005-ös drafton, a 10. helyen kelt el, ő nem csak hogy a középiskolából érkezett, de még a 18-at sem töltötte be, amikor ledraftolták – ő a liga történetének legfiatalabb pályára lépő játékosa, a szabályok változása miatt ez a rekord valószínűleg örökre megdönthetetlen marad. Az első két éve igencsak ráment arra, hogy egyáltalán felnőjön fejben, Williamshez hasonlóan nehezen illeszkedett be az NBA-be. A 2007-08-as szezonban viszont szintet lépett, az alapszakasz első felében remek számokkal jelentkezett, ám 2008 januárjában szerencsétlenül esett rá csapattársa, Lamar Odom lábára, és térdszalag-szakadást szenvedett. A 2008-09-es szezonban térhetett vissza, de 2009 februárjában Kobe Bryant esett rá a másik lábára, keresztszalag-szakadást szenvedett. A 2009-es rájátszásban már visszatért is begyűjtötte első bajnoki címét, majd 2010-ben sikerült a duplázás is – ezt a playoffot úgy játszotta végig, hogy az első körben elszakadt a meniszkusza, de csak a nyáron műttette meg.

Egyénileg messze a 2011-12-es csonkaszezon volt a legjobb idénye, meghívták az All-Starra, 18.7 pontot és 11.8 lepattanót jegyzett, sőt az All-NBA második csapatába is beválasztották. Nyáron viszont belekerült a Dwight Howard-cserébe, Philadelphiába került a játékjoga, és innentől nemhogy lejtmenetbe, hanem zuhanórepülésbe váltott a karrierje. Térdproblémái miatt egyetlen meccset sem játszott a 2012-13-as idényben, sok forrás szerint bowlingozással próbálta „gyógyítani” a fájós testrészeket. A 2013-14-es évadban még Clevelandben és Indianában összesen 26 meccsen lépett pályára, de alig 26 és fél évesen idejekorán véget ért a profi pályafutása – azóta nem sok mindent hallani felőle, valószínűleg szépen költi a kilenc év alatt összekosarazott 73 millió dollárját. 

Lonzo Ball már az NBA kerülése előtt is óriási hype-ot kapott, hiszen édesapja három fiára építve megalkotta a Big Baller Brandet – a legidősebb Ball-fiú tősgyökeres kaliforniaiként (itt született, a UCLA-re járt egyetemre) logikus választásnak tűnt a 2017-es draft 2. helyén a Lakers számára. A Lakersnél eltöltött két éve azonban igen felemásra sikeredett, hiszen megvillantotta kivételes védekezési és játékszervezési potenciálját, azonban a dobásával kapcsolatban nem egyenesedtek ki a kérdőjelek (a triplákat, középtávolikat és a büntetőket is egészen borzalmasan dobta), ráadásul nagyot sokat volt sérült is. 2019 nyarán ért véget számára a tündérmese, a Lakers beletette az Anthony Davis-cserébe, így New Orleansban folytatta pályafutását. Dobásai szépen lassan javulgattak a Pelicansnél, ráadásul Zion Williamsonnal halálos duót alkothatnak támadásban, de egyelőre kérdéses, hogy képes-e befutni azt a pályát, amit jósoltak neki – 2020/21 lehet számára a vízválasztó, hiszen contract yearbe lép. 

Rick Carlisle, a Dallas Mavericks kiváló mestere már 61 gyertyát fújhat el a tortán. A 196 centire nőtt hátvéd a legendás 1984-es drafton kelt el a 70. helyen, de a börze nem miatta vált klasszikussá: bő három évet töltött el Bostonban, ahol három nagydöntőben játszhatott és bajnoki címet is szerzett, de sokat ehhez nem tudott hozzátenni Danny Ainge cseréjeként. 1987 őszén elcserélték New Yorkba, majd egy súlyos vállsérülést követően még az 1989-90-es évadban megpróbálkozott a játékkal a Netsben, de ezek után szögre akasztotta a cipőit. A Netsnél azonban nem engedték elveszni, azonnal segédedzőként foglalkoztatták, Carlisle pedig szépen lassan felépítette második NBA-karrierjét, ami sokkal sikeresebbnek bizonyult. 1989 és 2000 között a Netsnél, a Portlandnél, majd korábbi csapattársa, Larry Bird hívó szavára a Pacersnél dolgozott segédedzőként. Bird 2000-ben felállt a kispadról és nagyon szerette volna, ha Carlisle lesz az utódja, de a menedzsment végül Isiah Thomast választotta. Egy év pihenőt követően a Detroit Pistons csapott le rá, és vezetőedzővé nevezte ki – rögtön egy Év Edzője Díjjal bizonyította rátermettségét. 2003-ban már főcsoportdöntőbe is bejutott a Pistonsszal, de a Nets elleni kiesést követően leváltották – a Pacers és az időközben szakmai vezetővé avanzsáló Larry Bird pedig azonnal lépett és visszavitte Indianába.

A gárdával új franchise-rekordot állított fel 61 győzelemmel, és egészen a főcsoportdöntőig menetelt, ahol viszont megállította őket korábbi csapata, a Detroit. Úgy tűnt, hogy a következő években ez a két csapat határozhatja meg a keleti főcsoportot, azonban a 2004 decemberében kirobbant Malice at the Palace katasztrofális következményekkel járt a Pacersre nézve, a bajnokesélyes gárda teljesen szétesett. Carlisle 2007-ig maradt, egy évig a tévének dolgozott, majd 2008 májusában elfogadta a Dallas Mavericks ajánlatát. A kezdeti bukdácsolás után a 2011-es playoffban végre összejött neki a bajnoki cím, azóta is Mark Cuban feltétlen bizalmát élvezi és hamarosan 800. alapszakasz-győzelmét ünnepelheti az NBA-ben. Dirk Nowitzki utolsó éveinek szenvedéseiért Luka Doncic-csal kárpótolta az élet, a szlovént pillanatok alatt szupersztár státuszba segítette és valószínűleg még jó néhány évig ő dirigálja a Dallast, megcélozva az 1000 alapszakasz-sikert és talán a második bajnoki címet is. 

Manapság igencsak aktuális téma James Harden és a Houston Rockets közös jövője, amely kapcsolat egyébként éppen nyolc éve tart. A 2009-es draft 3. választottja első három szezonjában fokozatosan építette fel magát, 2012-ben már a Legjobb Hatodik Embernek is megválasztották és nagydöntőhöz segítette az OKC-t. Sam Presti GM-nek viszont választania kellett, hogy Serge Ibakának vagy az újoncszerződése utolsó évébe lépő Hardennek ad nagy szerződést Durant és Westbrook mellett, a választása pedig a magasemberre esett – bár Harden később azt mondta, hogy elétettek ugyan egy négyéves, 52 és 55 millió dollár közötti szerződést, de túl kevés időt kapott a döntésre, ezért inkább visszamondta a lehetőséget. A Thunder ezt követően lépett, 2012. október 27-én nyélbe ütötték az üzletet, amelyben Harden, Daequan Cook, Lazar Hayward és Cole Aldrich ment Houstonba, ahonnan Kevin Martin, Jeremy Lamb, két későbbi elsőkörös pick (akikkel Steven Adamst és Mitch McGary-t húzták ki) és egy későbbi második körös (amiből Alex Abrines „lett”) érkezett Oklahomába.

Utólag nézve a csere a liga történetének egyik legnagyobb rablása, bár Daryl Morey már az átigazoláskor azt mondta, hogy óriási fogást csináltak, de ez akkor még nem látszott ilyen egyértelműnek. Végül a csere „résztvevői” közül Adamsen kívül igazán senki nem vált be Oklahomában, miközben Harden azóta minden évben All-Star, hatszor választották az All-NBA első ötösbe, 2018-ban alapszakasz MVP-címet nyert, emellett 2016-17-ben gólpasszkirály, az azóta eltelt három évben pedig a liga gólkirálya – ráadásul a tökélyre fejlesztett stepback hármasa új utat mutatott az NBA-támadójátékban, többek között a fentebb említett Luka Doncic számára. 

Több debütálónk is akad ma, közülük manapság a legismertebb Hakeem Olajuwon, aki 1984-ben még Akeem néven mutatkozott be a Houston Rockets színeiben a Dallas elleni győzelem alkalmával, nem is akárhogyan: 24 pontját 11/18-as mezőnymutatóval szerezte, mellette 9 lepattanót, közte hat támadót jegyzett 1-1 gólpassz és blokk mellett, tette mindezt alig 28 perc alatt. A liga korábbi történelmét ismerők számára legalább ekkora név a játékosként nyolcszoros, vezetőedzőként kétszeres bajnok Tom Heinsohn, aki 1956-ban szintén ezen a napon lépett pályára először imádott Bostonja színeiben – a Knicks elleni sikerből 14 ponttal vette ki a részét. 1984-ben egyébként két másik All-Star, Alvin Robertson és Otis Thorpe, 1956-ban pedig szintén két másik All-Star, Richie Guerin és Willie Naulls is ezen a napon koptatta először az NBA parkettjét. 

2010-ben volt még hasonlóan erős a felhozatal, ekkor debütált ugyanis négy későbbi All-Star. DeMarcus Cousins a Kingsben a Wolves elleni siker alkalmával 14 pontot, 8 lepattanót és 5 gólpasszt tett a közösbe, Paul George a Spurs elleni vereségből négy ponttal vette ki a részét a Pacersben, de már ekkor látszott, hogy sokoldalú kosaras lehet (3 lepattanó, 2-2 gólpassz és szerzett labda, 1 blokk). Gordon Hayward is csendesen debütált a Jazzben a Denver ellen, 9 pontot és 5 lepattanót jegyezhettek fel a statisztikusok, Blake Griffin ellenben bőven adott munkát a Clippers asztalszemélyzetének, a Portland ellen 20 pontot, 14 lepattanót (közte 9 támadót!) és 4 asszisztot hozott össze – az első kosara természetesen egy alley-oop kíméletlen behúzása volt…